2013 A Moziban 1/3 - HINNYE!

Idén sem állítom, hogy az én véleményem mindenek felett áll és örök érvényű, úgyhogy egy jól megszokott, nagybetűs SZERINTEMmel kezdeném. Annak ellenére, hogy a blogolás már lassan fél éve szünetel, nem telhet el december filmes évösszegző nélkül, hisz tudjuk, mennyire szeretem a kis listákat, pontozásokat meg hasonlókat. 2013 harmatgyengének bizonyult, hiába tűnt úgy még tavaly, hogy ez lesz a scifi éve. A District 9-t is jegyző Neill Blomkamp kliséhegyekkel tűzdelt Elysiumja mérhetetlenül középszerűre sikeredett, a Star Trek reboot folytatása sem volt számomra több, mint szinten tartás az első után, a Pacific Rim meg nyilván annyit hozott, amennyit vártam Tőle, sem többet sem kevesebbet. Na de majd az elkövetkezendő két év, mindenféle Star Warsokkal, Superman vs Batmenekk meg ilyen-olyan finomságokkal!

Elszakadván a scifitől, visszakanyarodva az évösszegzéshez, van még bőven lemaradás, ugyanis akad még egy-két potenciális „év filmje”. Többek között sem a Rush-t, sem Woody Allen Blue Jasmine-jét, sem a Walter Mitty Titkos Életét nem volt szerencsém eddig megtekinteni, bezzeg azt nézhettem három órán keresztül, ahogy Leonardo Dicaprio szívja a kokót meg nyáladzik. Nyáladzás alatt természetesen nem a titanicos alakítására gondolok, hanem konkrétan a nyála csörgedezésére. Idén nem szeretném kiemelni azokat a filmeket, amik nem tetszetteket, hiába okozott egy-egy mozizás konkrét agóniát, lásd Die Hard 5 vagy Kick-Ass 2. Botrány. Nem kell ezekről többet beszélni, jobb, ha feledésbe merülnek örökre. A 2013-as felhozatal értékelhető részét két részre osztottam fejben, kezdeném a „Hinnye” névre keresztelt csoportosulással, amit majd a „Húbazmeg” fog követni. Naszóval:

               

Oblivion

                Amikor áprilisban kijöttem a moziból - miután megnéztük Tom Cruise legújabb filmjét - először háborogtam, hogy mekkora egy ótvar fércmunkát láttunk. Tény, hogy volt benne egy-két elengedhetetlen hollywoodi túlkapás, meg luk a történetben, de mindezek ellenére, ahogy néhány óra lefolyása alatt leült az élmény, egyre szívesebben emlékeztem vissza az Oblivionra, mind történet, mind megvalósítás szempontjából. Minden negatívum ellenére, szerintem ez egy olyan film, amiről legalább lehet beszélni. Lehet, hogy csak két-három mondatot, de legalább lehet. Akkor úgy könyveltem el, hogy ha 2013-ban ez lesz a legrosszabb scifi, ami kijön, akkor boldog leszek. Nem volt szerencsém.

The Way Way Back

                Nagyon bírom az ilyen felnövős, útkeresős indie filmeket. Kapásból akad kettő is az idei listámon. Az első talán a gyengébb a kettő közül. Sajnos beleestek abba a hibába, hogy a főszereplő kissrác a film első felében egyszerűen idegesítően béna. Vannak pillanatok, amikor már fogod a fejed, hogy „gyerek, nem lehetsz ennyire nyomorék, b@zmeg!”. Aztán mégis. Ennek ellenére jó a sztori és a mellékszereplők – de kiváltképp Sam Rockwell – lopják a műsort. Steve Carrellt is jó volt végre egy kicsit más szerepben látni, pláne hogy ez egy negatív karakter, akit az író/rendező - elmondása alapján - egy az egyben nevelőapjáról mintázott, aki a film első mondatát tényleges hozzá intézte, amikor a főhőssel egy idős volt. Nézzétek, szeressétek és nevessetek nagyokat Sam Rockwell kamu sztorijain!

Két mondattal bővebben: http://letterboxd.com/doemper/film/the-way-way-back/

Stoker

                Bővebben IDE kattintva!

Spring Breakers

                Valahol azt olvastam, hogy olyan ez a film, mint egy másfél órás dubstep klip. Ez elég jó megközelítése a Spring Breakersnek. Nem mondanám, hogy könnyen emészthető darab, mert merően eltér a megszokottól, mégis kifejezetten szórakoztató. James Franco marha jó benne és külön poén nézni, hogy mennyire tolják az Oscar jelölésre az arcát, ami nyilván szóba sem jöhet. Spoiler nélkül, pont olyan váratlanul és eklektikus, amilyen az egész film is, itt a kedvenc jelenetem.

The Kings of Summer

                A lista második coming of age filmje. Néhány srác megunja a családi szigort és a szürke hétköznapokat, úgyhogy „megszöknek” otthonról és építenek egy házikót az erdőben, hogy majd ott jó lesz. Azt az időszakot elevenítette fel bennem ez a film, amikor még vidéken laktam. Túl kicsi voltam ahhoz, hogy igazán kiélvezzem, úgyhogy kifejezetten jól esett ez a film. Pláne, amikor mindenki be van gyógyulva a számítógép elé – velem az élen persze – ezek meg kimennek a természetbe és vaskukákon dobolnak meg sziklaszirtekről ugrálnak vízbe. Kéne mutogatni mai srácoknak, hogy van élet az iPhone-on túl is.
Nem szeretem az előzetesek, de ez szerintem nagyon eladja!

Hunger Games – Catching Fire

                Kifejezetten ijesztő, amikor egy könyvadaptáció szinte tökéletesen olyan, amilyennek olvasás közben elképzelted. És ez alatt nem csak azt értem, hogy nekem a fejemben már akarva akaratlanul Jennifer Lawrence volt Katniss, mert tudtam, hogy Ő fogja játszani. Tényleg szinte elejétől a végéig, mintha a gondolataimban olvastak volna a készítők. Le a kalappal, az egyik legjobb könyvadaptáció, amit valaha láttam. Nyilván az ilyen fanboyoknak, mint én lesz igazi szórakozás, de mivel egy ízig-vérig popcorn moziról beszélünk olyan színészóriások közreműködésével, mint Donald Sutherland és Philip Seymour Hoffman, szerintem mindenki tehet egy próbát, aki túlélte az első részt. Sőt!

Jövőre remélem az évösszegzés első fele is kicsit vaskosabb volt. Annyiban jó, hogy kevesebb nagyon átütő cucc volt idén, hogy bőven volt időm behozni egy csomó régi lemaradást, mint mondjuk Fincher Játsz/mája, a True Romance vagy a Lars and the real girlt, és még sorolhatnám. Nem is beszélve a temérdek sorozatról, amit idén magamba tömtem Modern Familytől a Walking Deaden át az Arrested Development összes évadának 2-3 három hét alatt való ledarálásáig.