Abból a szarból várat, ami már kapott egy pofont

                Ismét hajnali négy órakor járulok kegyvesztett gondolataim jól megszokott szentélyéhez. Képtelen vagyok belőni, hogy mikor kéne lefeküdni vagy felkelni, ahhoz hogy az éjszaka ne kenjen minden adandó alkalommal két sötétkék mokeszt a szemem alá.  Inszomnikus (ezt a szót most találtam ki) gondolataim vezérfonalát már jó ideje terelgetem bejegyzésről bejegyzése, így szinte biztos, hogy nem most fogom felgöngyölíteni, úgyhogy ugranék is írásom valódi apropójára, miszerint ma szart adtam ki a kezemből. Nincs ezen mit szépíteni, elküldtem egy beadandót, ami minden bizonnyal egy kis kupac kutyakakival lehet hasonló színvonalon. Bár a kutyaszarnak határozottan erősebb a kötése a valósággal, mint az írásomnak, ami köszönőviszonyban sincs semmivel, amiről Arisztotelész azt állította, hogy logikus. Még csak nem is nagy kupac, csak kicsi, az a fajta, ami már kétszer elázott, megszáradt és meg is lett taposva, de még mindig nem takarította fel senki, mert olyan rohadt undorító. Sok kutya megeszi a kakáját, de ezt… ezt még kutyám Jerry Lee is ott hagyná, Jim Belushi nagy bánatára. Elkanyarodva a kutyaszar esztétizálástól, én az a fajta dacos, gőgös hülyegyerek voltam pici korom óta, aki nem hajlandó fejet hajtani a hülyeség oltára előtt. Majd agyvérzést kaptam minden egyes alkalommal, amikor a kankalin IQ-jú általános iskolai osztálytársaim szabadasszociációs, ostoba, random beszólásait hatásosabb humornak minősítette a köz reakciója, mint az én jól átgondolt, tartalmi kapcsoláson átesett, kedvesen eléjük gurított kis poénbombáimat. Az a makacs kis kretén is én voltam, és vagyok a mai napig, aki inkább üresen ad be egy dolgozatot, mert nem fog hülyeségeket odaírni, azzal a felkiáltással, hogy a végén jól is elsülhet…

…

…

…

Áhh… megrohamoztak a középiskolai emlékek. Amikor a melletted ülő erősködik, „írjad csak írjad, a legrosszabb, amit történhet, hogy hülyeséget írsz”. Hát én nem írok hülyeséget, akkor inkább legyen egyes, amúgyis, amikor nem ikszelgetni kell, mennyi a valószínűsége, hogy értelmes gondolatok manifesztálódnak tintám nyomán. Mondjuk nekem súgni se lehet, mert az sérti a büszkeségemet. Höhö… és tényleg. Nehezítette ezen aprócska jellemhibáimmal való együttélésemet, hogy négy évig a pedáns, éltanuló barátnőm volt a padtársam, aki kényszeresen segíteni akart, de végül mindig ő volt a dühösebb, amiért nem hagytam neki. Órán egyedül szeretek ülni, mert az se jó, ha valaki folyamatosan pofázik. Tehát, amikor valaki erőszakoskodik, hogy próbáljak meg hülyeséget írni, vagy jobban akar súgni, mint én a jó jegyet, esetleg végigpofázza az órát, akkor általában ezt érzem.

Visszakanyarodva a kutyagumimra, arról van itt szó, hogy életemben először tudatosan kontármunkát adtam ki a kezeim közül, mert nem voltam a helyzet magaslatán, ami nyilván az én hibám, szó se róla, csak attól még frusztrál. Igazából választhattam, hogy elküldöm emailben és majd beíratom az egyest, vagy holnap bemegyek és közlöm vele, hogy azonnal írja be az elégtelent, MERT MEGÉRDEMLEM. Majd felkiáltok, hogy SZEPPUKU, előrántom a tantómat, gyomron szúrom magamat vele és fordítok rajta kettőt, hogy megóvjam családom, s barátaim a megaláztatástól és a szégyentől. Nos, mivel a harakiri túl körülményes, valamint nem rendelkezem sem tantóval, sem rövidkarddal (az nem ugyanaz?) úgy döntöttem, hogy marad az arcnélküli szégyenkezés. Bár most hogy belegondolok az email fiókomhoz csatolva van egy kép, amin kifejezetten kiemelt helyet foglal ez az arcom. Igazából mindegy. Szabad kredites tárgy, soha többet nem látom a tanárt, amikor megyek beíratni az elégetlent, akkor meg majd veszek fel álbajuszt, meg Don Johnsonos napszemüveget.

Konklúzió? Tanuljál bazmeg, és ne két héttel a határidő után, hajnali kettőkor álljál neki beadandót írni egy olyan témában, amire akkora a rálátásod, mint Stevie Wondernek a zongora billentyűire.

Napi irónia - röhögök

Vitorlát fel

                Ma öt hónapos a (F)utóirat 2.0, és ezzel párhuzamosan átléptük az 1500-as oldalletöltést is, nem is beszélve arról, hogy elstartolt Sanyi barátommal közös podcastünk, szóval daliás idők ezek az internet engem övező szegletében. Ezeket a virtuális, életidegen örömöket tetézi egy kicsit a tény, hogy ma kimentem a lakásból és szívtam egy kis kokszos városi levegőt. Hiába az elmúlt heteket Bridget Jones módban töltöttem, bezárkózva a lakásba, hajnalig zabálva, csak azért lefeküdve, hogy hamarabb hozzáférjek a reggelimhez, nem azért releváns a mai nap, mert ismét napfénybe áztathattam volna fakó orcámat, amennyiben nem zúdult volna ránk az átkozott nukleáris tavasz, a mosatlan lepedő színű felhőivel meg ezzel a fog-vacogtató széllel. De szép hosszú mondat lett. Szóval a mai nap valódi erőssége az volt, hogy elintéztem dolgokat. Dolgokat. Things and stuff, ahogy a gyásztól bódult Rick Grimes motyogta a Walking Dead utolsó évadában.

                Nem jellemző rám általánosságban, hogy bármit is elintézek. Ennek többek között az az oka, hogy ketten vagyunk szeretett Édesanyámmal és ki van nyalva a hófehér popsikám, mindent elintéz helyettem. Igaz, az, hogy 5 éve betöltöttem a 18-at nagyban megnehezíti a dolgát, de így is bravúros munkát végez. Imádom. A dolog árnyoldala természetesen az, hogy ehhez jól hozzászoktam, és ha valamit muszáj is nekem elintézni, akkor vagy kitérek előle egy 180 fokos fordulattal vagy az utolsó utáni pillanatban fogcsikorgatva, szájhúzogatva eredek az adott ügy nyomába, hogy aztán csúfosan leszerepeljek felkészületlenségemnek hála… így visszaolvasva, ez olyan, minta az első szemeszter szóbeli vizsgáiról beszélnék. De visszakanyarodva az alap témához, nem vagyok az a fajta ember sajnos, aki rendesen utánajár a dolgokat és elvégzi időben a feladatait, legyen szó a legapróbb dolgokról. Nos, ezen szeretnék változtatni, hogy egy kicsit új lendületet kapjak. Új életet kezdeni csak a filmekben lehet egyről a kettőre, de új színt vinni az hétköznapokba, na az talán még nekem is kivitelezhető.

Az elmúlt napokban tényleg még a lakásból se mentem ki, csak zabáltam, sorozatot néztem, meg beadandókat írtam, aztán felkeltem másnap délután egykor. Ezek nyomai táskák formájában fel is lelhetők a testem két specifikus pontján, míg az apróbb sötétebb táskák a szemem alatt vertek tábort, addig a zsíros szotyvadékok a derekamon, olyan, mintha konstans rám lenne csatolva két fehér, bőr övtáska, telepakolva tepertővel meg hurkával. Ebből már szappant is lehetne csinálni.

Szakítva ezzel a mihaszna habitussal, úgy döntöttem, hogy tegnap nem fekszem le aludni, hátha képes leszek visszazökkeni egy kis túlórázással a normális kerékvágásba, vagy a b) variáció, hogy kimúlok végkimerültségben. Igaz még nem vagyok túl a második napon, de lekopogom, még ver a szívem. A terv az volt, hogy Karib-tenger kalózai 3 stílusban átbillentem magamat a holt ponton, ahogy Ők a hajót, aztán majd napközben letudom a kis játszmáimat Davy Jones-szal és a brit flottával. A rémséges polipkalózt a diákigazolvány-igénylés hivatott reprezentálni, míg az angol hajóhadat az OSZK mikrofilm állománya, ami csak arra várt, hogy kipörgessek belőle mindent, amit tud 1962. április 25-ről (ne is kérdezzétek). A-ból B-be való rohangálás közben még arra is szakítottam időt, hogy megálljak Erzsin venni két jegyet a pénteki Superbutt koncertre, szóval mód felett produktív napom volt. De ami tényleg impozánssá teszi ezt a kedélyes szürke keddet, az tényleg a diákigazolványom megigénylése, mely feladatot korábban röpke nyolc hónap alatt nem sikerült abszolválni. Ráadásul, a szokásos rabfotó/román vendégmunkás útlevél felhozatalhoz képest egész vállalható kép lesz rajta. Nem fogjátok elhinni, az ügyintéző hölgy megmutatta képet és megkérdezte, hogy szeretnék-e egy másikat, ha esetleg nem tetszik. Mindezt a józsefvárosi okmányirodában, ahol az élet hurrikán, mert ez nyócker.

                Fellelkesülve azon, hogy végre kibontakoztam sötét szobám fojtogató öleléséből, kicsit pozitívabban látom most a világot, és igyekszem eszerint is cselekedni a továbbiakban. Keep it simple, ahogy a művelt német mondja. Nem kell túlgondolni a dolgokat, csak fel kell emelni a seggedet és akkor mindent meg lehet oldani. Ha nem próbálod meg, akkor meg soha sem tudod, hogy sikerült volna-e. Tudom, pitiáner dolognak tűnhet ilyen nagyokat mondani, ilyen apróságokra, de a béka segge hozzám képest most az Csomolungmán rázkódik valami tibeti dubsetpre, szóval valahol el kell kezdeni.

La fée verté

Megtaláltam új kedvenc Ady versemet. Nem tudom miként kerülte el idáig a figyelmemet, pedig érzem és élem minden sorát, minden szavát. A bújtatott tartalom felismerése és a verselemzés soha sem volt az erősségem, sőt, ellenben jelen helyzetben végre úgy érzem, hogy a sorok közé táncolok betűről betűre szökellve. Nagyon remélem, a zöld szemű lány mögött az rejlik, amire gondolok. Íme:

A platán-fa álma

 

A Nap húga, zöld szemű lány,

(Kit imádnak álom-vitézek)

Megszánt egy holdas éjjelen

És megígézett.

Két lábam elhűlt s szétbomolt

Gyökerekként a mélybe szállva

S itt állok a fehér mezőn,

Mint árva platán-fa.

Girhes, szomorú derekam

Szökkenve büszke lombot ontott,

Lombom a felhőket veri

S elhagytak a gondok.

Állok: várom a Nap húgát

Némán a nagy éji mezőben

S koronámról hull a levél

Zörgőn, búsan, rőten.

Vissza Kezdőbe! S01E00a – A tesztadás első fele

                Tudom, már senki sem bízott benne, hogy valaha elkészül a régmúltban előrevetített podcastünk (bővebben IDE kattintva olvashattok róla) első epizódja, de… ja nem… nincs de, tényleg nem készült el! Első részünk még mindig nincsen. Ellenben van egy nulladik tesztadásunk, ahol csak összevissza csacsogunk arról, hogy mi is legyen a podcast neve és teszteljük a mikrofon tűrőképességét. Nem hivatott előrevetíteni az egész podcast jövőjét és minőségét, ugyanis tényleg csak csekély erőfeszítések árán megvalósult szárnypróbálgatásról van szó, plusz embertelenül másnapos vagyok és másfél órája fejeztem be egy majd’ három órás vonatozást. Néhány dolgot kivagdostam, hogy senkinek se kelljen ombudsmanhoz fordulnia, azonban még nem voltunk felkészülve arra, hogy a beszélgetésünk utólag editálásra kerül, úgyhogy kvázi levegővétel nélkül nyomjuk, úgyhogy a vágás helye nyilván való. Majd igyekszem javítani a technikámon.

                Eme orális prológusban azon túl hogy nevet keresünk magunknak, szóba kerülnek Jézus atlantiszi gyökerei, az angol királynő kapcsolata a gyíkkirállyal és persze össze-vissza csapongunk zenék, filmek, képregények és a minden egyéb marhaság között, hogy végül…

                Az alábbi kis bigyóban meg is lehet hallgatni, de le is lehet tölteni a WAIT FOR IT… download feliratra kattintva. Lesz ez még így se! Jövő héttől összeszedettebbek és rendezettebbek leszek. Köszi a figyelmet!

https://soundcloud.com/visszakezdobe/s01e00-a

Zenék, amik nem segítik a tanulást

Hans Zimmer: Pirates of the Caribbean – Dead Man’s Chest

            Minden második taktus Jack Sparrow-centrikus, bohókás, mókát sejtet. Szeretem ezt a lemezt, de semmi esetre alkalmas megtámogatni a beadandó írást, hiszen vagy arra asszociálok 10 másodpercenként, hogy soha sem ittam még igazi rumot, vagy éppen arra, hogy hősiesen kardozok egy csapat alávaló ellenséges kalózzal, majd győzelemittasan kardélre hányom Keira Knightley-t. Pun of the year. 

 

Punnany Massif – Shen Kick

            Első sorban persze ugyanaz a baj vele, mint bármi más zenével, ami magyarul van. Minimális koncentrációval is értem a szöveget és lopja a figyelmet. Arról nem is beszélve, hogy időnként azt vettem észre, hogy a dalszöveget írom le, a helyett, amire már közben nem is emlékeztem, hogy mi van, mi? És ott a másik eset, amin viszont egészen jót derültem, ugyanis egy-két ponton azt vettem észre, hogy rímel, amit írok. Ami ha jobban belegondolok egy sajtótörténeti értekezésnek nem biztos, hogy alapvető követelménye. Abba meg már bele sem megyek, hogy jelenleg ez az a zene, ami a legjobban ki tud zökkenteni bármiféle cselekvésből, legyen az bánatos merengés a nyitott könyvek felett, mélabús epekedés a jegyzeteimen könyökölve, vagy mindannyiunk kedvence, a magányos évődés a tehetetlen éjszakával, beadandó írás helyett. Ilyen ez a popszakma. Legyen Te is velünk együtt NUMBER ONE!

Parkway Drive – Deep Blue

            Nem biztos, hogy annyira megy nekem a multitasking, hogy a zenei gyúrás VOLTra összeférjen József Attilával és a Szép Szóval. Akármennyire folyékony fém folyik az ereimben, higanyt pisilek és úgy kopaszodok, mint James Hetfield, meg kell hogy jegyezzem a metal zene és annak különböző válfajai nem igazán segítik előre a tanulást. Más dolog, amikor meghallgatsz dühösen valami jó kis metalcore-t, és legszívesebben szétrúgnál két kukát, mert az úgy sem tud védekezni, meg az is, amikor legszívesebben szétrúgnál két kukát, mert dühös vagy, aztán meghallgatsz valami jó kis metalcore-t. A tehetetlenségen dühöngeni, meg amúgy is céltalan, szóval már azt sem tudom miről beszélek. Tényleg nem. Ennek semmi értelme. A lényeg, hogy a tika-tika-tika-dzsu-dzsu-dzsumm meg a herén vert jegesmedve találkozása egyáltalán nem segíti előre a beadandó írást.

Nyers – Szeretet Béke Van

            Ismét a magyar szöveg az elsőszámú ellenlábas, de nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy mennyi emlékem van ezzel a lemezzel… hát… igazából… kettő. Azok is homályosak. A lényeg, hogy Czutor Zoli régi bandájának ezen lemeze volt életem egyik első saját kazettája, ami tényleg zenét tartalmazott nem szofisztikált törphumort. Plusz a Teszter Eszter című opusznak köszönhetően sikerült életemben először zenében hallanom a fasz szót. Azért ez elég mérvadó egy olyan romlott lelkű fiatalembernél, mint én. Ki tudja, lehet ez a lemez indított el a lejtőn!

Az az igazság, hogy ez egy szokatlanul burkolt lemezajánló volt. Nagyon szeretem ezeket a zenéket. Egyiket jobban, mint a másikat, ihajjja! Nagyon okos dolog, amúgy a tanuláshoz zenét keresni, majd találni, lemondani róla, majd okolni az elvesztegetett idő miatt. De a legjobbak - nem kell, hogy nevükön nevezzük őket – még blogolnak is ezekről a borzasztó megpróbáltatásokról, ahelyett, hogy ténylegesen haladnának a beadandóval. Fuck me!

Picsába, és megint megy ez a fránya Karib-tenger kalózai soundtrack, mindjárt kicsimpaszkodok az ablakon a rácsra és kiabálok valamit a szomszédoknak érthetetlen, artikulálatlan kalóz stílusban… mondjuk:

Emánnnfőőődelááttokotttanatávolbanahollecsukjajaszemétadélibáb!Áürrrrrr

És kábé ennyit kellett volna hozzáírni házi-dolgozatom hoz, hogy kész legyen... sírógörcs.

Hajnali oboajáték

Egy majdnem hajnalig tartó dajdajból, alapvetően nullszaldós lelkivilággal igyekeztem hazafelé a Práter utcán, pont egykori általános iskolám előtt, amikor is megállított egy esti fények mellett is 50% opacityvel megáldott „hölgy”. Nem tudom miért álltam meg, pont annyi etanol volt a tartályban, hogy az új pápa szentelt vizes áldását is épp hogy csak szemerkélő esőnek véltem volna. Valamiért mégis kiemeltem hallójáratomból a fülcumit, akármennyire is épp a My Chemical Romance I’m Not Okay-je szólt, és rászegeztem legalább 2 másodpercre megtisztelő figyelmemet. – Nem tudsz adni egy szál cigit? kérdezte kétszer is, mert elsőre még csak annyit hallottam, hogy „You said you read me like a book, but the pages all are torn and frayed”, majd miután mind két fülem felszabadult, konstatáltam, hogy mit szeretne ez a modernkori indiai emigráns, majd két laza lépéssel becéloztam a Futót. Azonban elernyedt nyakizmaimnak köszönhetően a tekintetem az elutasító szavak ellenére is a kérdő fél arcán maradtak legalább két milliszekundumig, minek köszönhetően dohányárú hiányában érkezett a következő, valamiért mód felett váratlan kérdés. És nem akarsz egy k… ÉS ITT EMELJÜK A HANGERŐT MAXIMUMRA, CSAVARJUK FEL AZ ERŐSÍTŐT ÉS KAPCSOLJUK BE A GYEREKZÁRAT A TÉVÉN. Szerencsére tényleg nem hallottam a mondat végét, de remélem mindenkinek nyilvánvaló, hogy az éjszaka eme nemes teremtménye a legősibb mesterség űzője volt, és nem egy régi rajongóm a fiatal rocksztár éveimből (sic!), amikor még faltam az életet, a nőket és a vanília pudingot. Képtelen vagyok tökéletesen megfogalmazni (kamu) hogy miért, de ez a felajánlkozás most kissé megbántott. Nem mintha ez az alantas nőszemély a lelkembe látna, és ezért szólított volna meg, de akkor is. Miből gondolja egy nyolcadik kerületi szakadt kurva, hogy szükségem van a Kontár Kurtizán Karaván akármilyen szolgáltatására. Lehet hajnali kettőre már ennyire kétségbe esett. Vagy részegen olyan arcom van, mint aki nem kap nőt, csak pénzért vagy azért se. Ez a két variáció van. Most elmosolyodtam egy röpke pillanatra. Tudom ám, hogy csak a véralkohol szintem huncutkodik, és emiatt akadtam fent ezen a körülbelül három másodperces kis intermezzón, de mire lezárom ezen sorokat, már el is illant minden mérgem és indulatom, amit a Práter és Kisfaludy sarkán tanyázó minden bizonnyal nagyon kedves és ezzel párhuzamosan profi perdita iránt éreztem. Épp egy Shakespeare válogatás mellett ücsörgök, szóval legyen az a végszó, hogy sok hűhó a semmiért.

Részegen jobban írok, mint józanul

Három hete

Három hete, hogy

Hűvösön heverek,

Hiába terelek,

Hevenyen engedek,

Mint hervadt szirmok,

S levelek.

Ledér látomást látok,

Lúdtalpas légyottot,

Lelketlen lelkeket,

Lankadó lámpafényt,

S egy megfáradt tényt,

Mely tétlenül tátong,

S túlmutat társon,

Baráton, s emberen,

Szívem görbéje már

Fehér hóban hempereg,

S a lelkiismeret nem enged,

Kezében ásó, s eltemet.

A zöld tündér

                Mindig, amikor azt mondom, hogy visszább kéne egy kicsit venni a nagy duhajkodásokkal, rám tör, hogy most mennyire jó lenne elmenni valamerre bulizni egy kicsit. Nem tehetek róla, nyár van. Látszólag vége van a sulinak. Adja magát a dolog. Bár épp megfogalmazódni készül a fejemben egy elég magvas gondolat a szabadterekkel kapcsolatban, ahová ki szoktunk járni, csibészkedni. Elég megnézni az Erzsébet tér Bajcsy/Andrássy felőli részét, mondjuk két éve, meg most. Változik a szcenárió. Tudom, hogy idáig is megtűrve mulattunk magánterületen, vagy valami hasonló, de akkor is. Nagyon-nagyon nehezen abszolválom a változást. Legalábbis az efféléket. És akkor a Kultiplex felemlegetésébe be sem kezdek…

Éjszakai műszak

A pszeudo-polihisztor és a túlsúlyos füves

Néhány hete Kevin Smith Smodcast névre hallgató podcastjének vendége a sokak által csak színészként ismert, de amúgy főként stand-upban utazó Russel Brand volt. Nem vártam sokat ettől az adástól, mert egyáltalán nem is sejtettem, hogy ez a jóember mennyire intelligens, illetve mennyire jól tudja megjátszani az értelmiségit. Pont abból adódóan, hogy az átlagnál műveltebb, de nem annyira, hogy erre akarja játszani az eszét, az a néhány téma, amit boncolgattak, leginkább a szerelem és a függőség, annyira kellemesen lett megközelítve az adás egésze folyamán, hogy öröm volt hallgatni. Kevin Smith és Russel Brand szuper páros. Rég volt olyan, hogy ugyanazt az epizódot többször is meghallgattam. Nem is szaporítanám a szót tovább, az angolul beszélőknek ajánlanám szíves figyelmükbe az alábbi linket, ahol letölthető az említett podcast. Remélem lesz, aki magához veszi és legalább akkora örömét leli benn, mint én.

http://smodcast.com/episodes/brand-on-the-run/

„I've loved a lot of people in my life, and I still love them, you’ll never stop loving them. Once you turn it on to somebody, unless like it’s something out of the fuckin’ Empire Strikes Back, where you’r like „ahh you cut my hand of and you’r my dad!”, you can’t stop loving people… Love, we have it, it never dies… All the woman I’ve dated, I never stopped loving them, and I still love them to this day. I don’t fuck them… and that’s the big difference. If I fuck them, I’m in trouble, because now I fuck one person. And so I can’t say (to her) you are the only person I love, ’cause that would be a lie. I loved so many, and I will continue to love more, but I won’t fuck them, that’s the only difference. We joined this union, and it’s about fidelity, it’s about this lifelong journey, and it’s not predicated on like, „if you cheat, I’m fuckin gone!” – It’s not a fear-based system. – But most are…”

Gatsby helyett: The xx – Together

               Megnéztük az új Gatsby adaptációt, kellemesen túlpolírozott volt, ahogy minden Baz Luhrmann film, amit korábban láttam. Voltak benne nagyon jól kigondolt részek, főként a látványra kihegyezve, a zene pedig… ó a zene.

                Gyakorlatilag ennyit a filmről, ugyanis, amin már a film előtt is sokat a pörögtem, az a hozzárendelt válogatás lemez, ami ezúttal nem csak egy szokványos „various artists” mixtape, amit csak promóciós céllal csaptak a filmhez. Ezek a dalok, akármennyire nem kéne, hogy a filmhez idomuljanak, tökéletesen megállják a helyüket, sőt. A film katartikusnak szánt fináléjáig egyre csak azt veszi észre a kedves, figyelmesen fülelő néző, hogy a komponált zene egyre intenzívebben rágyúr a hangulatra Sia – Kill and Run-jának, valamint a The xx – Togetherjének dallamának különböző variációival. (utólag egészíteném ki ezt még a Lana Del Ray trackkel, amiről megfeledkeztem) Fergeteges, tényleg. Ha nem is kaptunk egy instant klasszikust, a zene használata akkor is mindenképp megér egy misét. Erről tényleg csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, bár rettenetesen elfogult vagyok, mert már a mozizás előtt egy héttel szénné hallgattam a filmzenét, és a Nero - Into The Past-jával karöltve, pont ezek a dalok lettek a kedvenceim, és azóta is repeatben pörögnek. Így hogy a dalok, és tartalmuk az iTunes-ból kilépve, a vásznon új kontextusba kerültek, még erőteljesebbek, még hatásosabbak, mint előtte. Ha a filmre nem is tudok 7/10-nél többet lőni, a zene magában is simán 9/10. Luhrman korábbi filmjeiből azért sejthető, hogy nagyon sok munkát feccöl a zenék kiválasztásába és felhasználásába, szóval ilyen szempontból le a kalappal.

                Tényleg az egész lemez nagyon a helyén van, de ami leginkább megtalált (pláne a filmet követően) az a már fentebb említett Together című dal. Ha becsukom a szemem egy sötét szobát látok, középen egy megvilágított asztallal. Az asztal közepén egy szokatlan kinézetű sötét barna metronóm, ami ütemesen, jobbra-balra, ingatja nehéz fejét a végtelenségig. Egy idő után furcsán vibrálni kezd a szobát övező sötétség, nem is vibrálni, inkább lassan lüktetni, mint egy emberi szív. S ahogy a dalnak vége szakad, a szív is megáll. Furcsa egy szám ez. Vagy csak az állandó rohanásban már nem veszem a fáradtságot, hogy ha egy dal megtetszik, lehunyjam a szemem néhány percre és semmi mással ne foglalkozzak, csak a zenével, amit hallok.
El kell olvasnom a könyvet...

„Van egy jó és egy rossz hírem...”

                Eszembe jutott egy sztori a második Hegyaljánkról. Ha jól tévedek ez a 2008-as volt, amikor is a Caliban és a 69eyes mellett megtekinthető volt a Katatonia is. A sztori lényege, hogy közvetlenül mögöttünk sátorozott két feltehetőleg kopasz vagy, túlzottan meggondolatlan fiatalember, akiket soha sem láttunk, csak a hangjukat hallottuk. Általában „niggereztek” vagy „cigányoztak”, más tudományos témában nem hallottuk Őket értekezni. Ez általában egymás humoros becsmérlését jelentette természetesen, ahogy az férfiemberek között dívik, csak míg mondjuk, az átlag hím azt löki oda a haverjának két sör után, hogy „Te fasz”, addig ezek a jó madarak beérték egy „Nigger vagy”-gyal is. Mivel rég túl vagyunk a történelem azon szakaszán, hogy meglepő legyen valahol egy színes bőrű ember felbukkanása, nagyon vártuk, hogy mi lesz, ha a kedves szomszédok szembe találják magukat verbálisan elhasznált nemezisükkel. Pont erről értekeztünk, amikor is hallottuk a hátsó fertályból, hogy húzódik a zipzár, megérkeztek az ifjak. És ez volt az a pont, amikor szállóige született, amin a történt záróakkordja miatt tudunk még mindig nagyon-nagyon nevetni, de ennyire azért ne szaladjunk előre. Szóval, amint mondottam nyílik a sátor, halljuk a motoszkálást. – Van egy jó és egy rossz hírem. – mondta megilletődött hangon az egyik. – Na! – hangzott az aggodalmas válasz. – A jó hír az, hogy nem raboltak ki… (néhány másodperc hatásszünet) a rossz hír pedig az, hogy… NIIGGGGGEEEEER VAAAAAAAAAAGY! Nos, ez annyira abszurd volt, hogy kapkodtuk a levegőt a röhögéstől, mert amitől igazán vicces a történet, hogy eme katartikus pillanatban másztunk ki a sátorból és annyit látunk, hogy amint elhallgat a nagyszájú szomszéd egy feltehetőleg - legalább egyik szülője oldaláról - afrikai felmenőkkel rendelkező hölgy belendül a sátorba, kezével a cséphadaró mozgását utánozva. Majd szánalmas jajveszékelés és a hölgy távozik. Nem tudom mennyire vagytok vizuális típusok, de előttem annyira él ez a történet, mint anyám a tévé előtt, ha megfordulok.

                És így esett, hogy a feltehetőleg még csak nem is náci, csak ostoba nyüzüge szomszédainkat négy nap alatt egyszer sem sikerült látnunk, azon megalázó jelenet után sem, hogy egy lány, egymaga szétpofozta Őket a picsába a pillanat tört része alatt.

                Azon gondolkozom, hogy miről jutott eszembe ez a sztori és miért éreztem lényegesnek, hogy leírjam, előbbi kérdésre nemesen egyszerű a válasz, úgy akartam kezdeni mai írásomat, hogy van egy jó és egy rossz hírem, és hát erről, valószínűleg amíg élek, az fog eszembe jutni, hogy a jó hír, hogy nem raboltak ki…

Ez a két kemény gyerek a képen, természetesen nem az említett pojácákat hivatott illusztrálni, csupán egy 2008-as Hegyalja életkép.

Nagy levegő

Szeretném figyelmetekbe ajánlani ezt a videót. Az utóbbi idők kedvenc angol kifejezése nekem az „eyeopening”, és hirtelen nem is jut eszembe jobb kifejezés erre a videóra. Hosszabb, mint két perc, nincs benne éneklő mormota, vagy zongorázó zsiráf, angolul beszél és nem is az új Justin Bieber klipp, mégis azt kell, hogy mondjam, hogy kötelező! Teljesen evidens minden egyes mondat benne, de pont azért kell megnézni, mert ami ennyire egyértelmű arra a többség nem is gondol, pedig két frusztrált  „kurvanyád” és egy stressz hiszti között nem ártana venni néha egy nagylevegőt és egy kicsit lazábbra venni a dolgokat.

This is Water - David Foster Wallace from John Martin on Vimeo.

Reveláció, izoláció, tézis

                Aki idetévedt az elmúlt napokban, hetekben mást sem talált csak egy önsajnálattal teli, tehetetlen ember, azon irányú céltalan próbálkozásait, hogy a saját démonait legyőzze, úgyhogy szembe sem mer nézni velük. Ezen történet folytatásának szeretném elejét venni. Néha kell egy jó nagy seggberúgás, hogy az ember a helyére huppanjon, főleg akkor, ha korábban egyáltalán nem is tudta hol a helye. Még mindig nem tudom, de most már legalább azon leszek, hogy megtaláljam. Lehet, hogy ugyanoda fogok kilyukadni, ahonnan indultam, de legalább megszületett az elhatározás, hogy megpróbáljam átértékelni azt, hogy mit, miért, és hogyan csinálok.

                Ha valami hollywoodi mozi főszereplője lennék, akkor lecsapatnám a hajamat kopaszra, felülnék a motoromra és addig száguldanék, amíg elérek egy olyan helyre, ahol nem ismer senki sem. Egyszerű az ember fülébe bogarat ültetni, pláne ha ez a bogár saját hibáink manifesztációja és olyan erősen kapaszkodik a hallójáratunkba, hogy sehogy sem tudjuk onnan kirángatni. Ezúttal nem kirángatni szeretném, hanem azt hogy magától jöjjön ki, de ehhez szükségem lesz egy kis változásra a hétköznapjaimban. Nem vagyok nagy híve a változásoknak, így nehezemre fog esni ez az egész, akármilyen kis dolgokról is van szó.

                Az első lépés a felismerés, ez a fázis még aktív, bőven az elején járok és nem is magamnak köszönhetem, hogy elkezdődött, de legalább sínen vagyok. A probléma megoldásának első lépése, a probléma felismerése. Ezt követi az én esetemben az elszigetelés. Természetesen nem a lehető legszélsőségesebben, csak úgy modern 21. századi fiatal módjára. Igyekszem minimalizálni a facebook jelenlétemet és egy-két kivételtől eltekintve a nagyobb közösségi eseményeket is mellőzni fogom egy jó ideig. Így is hiba volt szeptember óta úgy járnom minden egyes buliba, mint hajléktalan az ingyen konyhára. Nem kell kényszeresen mindenhol ott lennem, mert azt hiszem, hogy lemaradok valamiről. A terv harmadik pontjáról még nem tudok nyilatkozni, egyelőre azon vagyok, egyáltalán legyen valamiféle konklúzió ennek az új felfedezésnek a végén.

                Habár tudom, hogy véletlenül sem fog idetévedni az, aki akarva akaratlanul rávezetett az útra, muszáj itt is nyomát hagynom, hogy ha néha fáj is az igazság, hálás vagyok.

Meglátni a nyilvánvalót... nehéz.

There are these two young fish swimming along, and they happen to meet an older fish swimming the other way, who nods at them and says, "Morning, boys, how's the water?" And the two young fish swim on for a bit, and then eventually one of them looks over at the other and goes, "What the hell is water?"
David Foster Wallace

Velük nem kötekednék

Az utóbbi idők kedvenc képe. Zseniális.

Napi Ady

Biztató a szerelemhez

Szép asszonyom, a szerelem
Ötlettelen és ócska jószág,
És mégis, hidd el, ez az egy
Hajszás valamink: a valóság.

Az ember mindent elfeled,
Élni, hazudni, halni, adni,
De csók-kérő daganata
A sírban sem fog lelohadni.

Drágám, az évek és napok,
Hidd el, nem lesznek sohse szebbek:
Holnap s mindig az emberek
Ölelnek, szülnek és temetnek.

Valahogyan, valahogyan
Ezt kellene feledni máma.
Ez a kicsi kis feledés:
Ez az emberek boldogsága.

Édes, ugye, mi feledünk?
Drágám, ugye, a napok évek
Nem rontják meg a mámorunk,
Nem rontnak meg engem s téged?

Olyan mindegy, mint szeretünk,
Olyan mindegy, csókunk mifajta,
Olyan közeli a Halál
S olyan nagyszerü győzni rajta.

Aranykor

„Nostalgia is denial - denial of the painful present... the name for this denial is golden age thinking - the erroneous notion that a different time period is better than the one ones living in - its a flaw in the romantic imagination of those people who find it difficult to cope with the present."               (Midnight in Paris)

Nyugati szelek

                Az elmúlt napokban nagyon bennem volt a blogolhatnék, de erőszakkal elfolytattam a késztetést, mert annak igazán semmi értelme nincs, hogy ugyanazt leírjam nyolcszor, csak pepitában. Lényegében arról van szó, hogy ezermillió dolgot csinálnék szívesen a tanulás helyett, aminek az eredménye természetesen az, hogy nem csinálok semmit, amiből esetleg erőt nyerhetnék vagy produktív lenne, de amíg persze nem is tanulok, mert azon görcsölök, hogy mi mindent csinálnék helyette. Aki valaha az életben járt iskolába nyilván tudja, hogy miről beszélek, nem épp egy unikum az én esetem, úgyhogy ez megint csak egy kis virtuális piszkolás, hogy néhány percig eltereljem valamivel a figyelmemet.

                Az egyik dolog, amivel nagyon szívesen eltölteném az időmet jelen helyzetben, számomra is meglepő módon, a versolvasás. Furcsa lehet, hogy ez meglepő, mert nem arról van szó, szőke fiúgyermekeket szeretnék feláldozni valami letűnt istenség oltárán, vagy esetleg kipróbálni a késdobálást élő célpontokkal, de tényleg az, mert nagyon sok éve nem volt verses kötet a kezemben öt percnél tovább. Gyerekként faltam a verseket, nem telt úgy el nap, hogy ne olvastam volna Petőfit, Wass Albertet vagy Ady-t. Persze utóbbi kettőt akkor még nem értettem annyira, bár valószínűleg ma sem, de ez nem változtat a tényen, hogy mai napig a kedvenceim, habár ez a trió kiegészült Babitscsal és Radnótival. Persze ez véletlenül sem hangoztatnám magyar szakos cimborák előtt, mert, ahogy a filmes idézetekkel és a dalszövegekkel, a versek címeivel és szövegeivel is hadi lábon állok, ami a megjegyzésüket, felidézésüket illeti. Azt kell, hogy mondjam fantasztikus pszeudo-intellektuel vált belőlem az évek folyamán, mégis, és pont ezért is, olyan dolgokkal kapcsolatban nem szeretnék csütörtök mondani mások előtt, amikről tényleg van valami fogalmam, és amiket tényleg szeretek.

                Ha túl leszek a következő két héten, ZH-k vizsgaidőszak eleje, a jóisten rá a tanúm, hogy előrángatom az összes verses kötetem, ami itt bujkál a kiskönyvtáramban. Amit persze már részben megtettem most is (a tanulás helyet), minek eredménye egy kis sötétkék, bőrkötéses Babits, aminek létét már kezdtem megkérdőjelezni, hátha csak álmodtam, de szerencsére meglett. Szeretem a régi könyveket. Plusz feladat, hogy amint tényleg lesz egy kis szabadidőm (szabadidő alatt azt értem, hogy nem görcsölök azon, hogy mit nem csinálok) akkor elkezdem az állománygyarapítást verses kötet irányba. Valamint rájöttem, hogy szükségem van egy drága hobbira, nem mintha, most nem szórnám a pénzt. Ez a hobbi pedig nem lesz más, mint összeszedni Ady összes eredeti kötetét a lehető legrégebbi megjelenéssel. Ami Mel Gibson karakterének az Összeesküvés-elméletben (nézzetek újra, jó kis film) a Zabhegyező volt, az lesz nekem az eredeti Ady sorozat, azzal a különbséggel, hogy én el is olvasom. Zárszó helyett pedig Babits:

„Húnyt szemmel bérceken futunk

s mindig csodára vágy szivünk:

a legjobb, amit nem tudunk,