A Ghost Riderről 12 év késéssel

Egy egészen borzasztó, ámde infjonti pökhendiséggel átitatott vélemény élt a fejemben a Ghost Riderről, amit szerettem volna újravalidálni, így több, mint tíz évvel később. Pláne, hogy azóta a képregények hasábjain is az egyik kedvenc karakterem lett Johhny Blaze. Az idő mindent megszépít, gondoltam én.

Nicolas Cage egy zseni. Vállalom ezt a véleményt, akár bíróságon is. Egy zseni, aki annyi filmet csinál, hogy nem minden projektbe jut a zsenialitásból. Úgy tudnám elképzelni a dolgot, hogy egy bárban tíz ember kér 1-1 felest és az egyetlen üveg pia, amivel a csapos feltöltené a poharakat mindenféle precízió nélkül végig van lögybölve egy vonalban a shotok felett, így nem mindegyikbe megy ugyanannyi. Lesz ami csordultig van, lesz ami szinte üres, és olyan is, amibe nem is az került amit rendeltek. Ebben az analógiában a pia a Nic Cage eszencia és a poharak az egy évre jutó 10 film, amire aláír a művész úr.

Na de a 2007-es Ghost Rider moziról...

Sok filmmel voltam úgy – amit 16-20 éves köröm között néztem meg – hogy egy újranézés kellett hozzá, hogy ténylegesen tudjam értékelni és ne csak fanyalogjak és/vagy értetlenekdjek, hogy valami nem tetszik, mert tinédzserként menő valamire azt mondani, hogy okádék mindenféle meggyőződés és valódi értékítélet nélkül. Ilyenek voltak például a Children of Men, a Bourne Trilógia vagy (és itt jön a csavar) a Before Sunrise (igaz itt nemtetszésről szó sem volt, csak tévében találkoztam vele és elég hamar elkapcsoltam). Ezen gondolatmenetre alapozva elővettem a Ghost Rider első részét, hogy minden prekoncepció nélkül, kvázi quilty pleasure-ként megnézzem és szórakozzak egy visszafogottat. Kifejtem ugyan lejjebb, de gyorsan a tárgyra térnék. NEM SIKERÜLT.

Kezdjük a legelején. Remélem mindenkinek rémlik a 2003-as Daredevil film. Vagy lehet inkább abban kéne bíznom, hogy már mindenki elfelejtette. Mindegy. Lényeg a lényeg, fogalmazzunk úgy hogy nem volt kifejezetten jó a fogadtatása a filmnek és azóta is az egyik legrosszabb egészestés képregényadaptációként van számontartva. 4 évvel később valaki úgy volt vélte, hogy kiváló ötlet lenne odaadni a Ghost Rider filmet ugyanennek a rendezőnek és ha már ott van, akkor írja a forgatókönyvet is ő. Minek hála az összes dialógus klasszikus B-film minőségben íródott, olyan közhelyekkel, mint pl ez „You wouldn’t believe me – Try me!”. De nem feltétlenül muszáj összefüggő szövegnek elhangzani ahhoz, hogy nonszensz, teátrális balfaszsággal kerüljünk szembe, amit leírni sem tudok, úgyhogy képpel vagyok kénytelen illusztrálni.

Vajon mióta állt ott Eva Mendes és mióta tervezte ezt a nagybelépőt? Ez a loveinterest megfelelője a bond filmek főgonoszainak forgószékes beköszönése vagy a noir krimit sötétben szivarozó genyói, akik otthon várják a kiégett detektívet. Háromszor tekertem vissza, mert nem akartam elhinni, hogy mégis mi a faszom volt ez.
Folyt köv.