Szájon át

Ülj le, négyes!

Amikor délután háromig alszik az ember, minimális megszakításokkal - amiket azonnal erőltetett menetben követ a visszaalvás, nehogy eszedbe jusson, hogy amint felkelsz, megint indul a már jól megszokott vegetatív melankólia – könnyű azt hinni, hogy majd elkezdesz fontos dolgokkal foglalkozni éjfél után, hisz lesz rá energiád, kialudtad magad. Pedig az a pont, amikor sötétedést követően néhány órával a kismutató átcsusszan a tizenkettes felett, na az az a holtpont, amikor már – ha magadnak sem mered bevallani, de – szarni kell mindenre. Nem szeretnék átmenni 9gag-szintű produktivitási diagramok szöveges megfelelőjébe, csak elborzaszt, hogy mennyire megtudok lepődni ilyen apróságokon, amiket már millió és egy alkalommal volt alkalmam átélni. A 2010-es érettségire való last minute (látszat)felkészülés óta csupán annyi változott, hogy jelenlegi cselekményeim már valamilyen szinte a „munka” tárgyszó alá esnek, amit viszont nem lehet beláthatatlan ideig tilitolizni, hiszen míg egy szóbeli feleletet vagy ügyesen elkummant az ember vagy bevállalja a megaláztatást, és az Old Spice-tesztelő kínlódást a kettesért, addig ha a meló nincs elvégezve, akkor jobb helyekről kivágják az embert. Jobb helyekről.

                Csodálatos dolog ez a blogolás. Nyitottam egy doksit, mert hangulatba hozott a LOST összes évadának zenéjét felkaroló playlistem, erre arról írogatok, hogy annyira felkészülten érkeztem annak idején az érettségimre, hogy volt olyan tárgy, amire vizsga előtt hajnali háromkor olvastam el a tételek listáját, közben meg az első mondatban elhangzott minden, amit ma leakartam írni. Amúgy négyes lett, de ennek ellenére soha sem tartoztam azok közé, aki menőségként tartotta számon a trógerkedést. Pláne, hogy ez a négyes is inkább mások jóindulatán múlott, mint sem az én spontaneitásomon és felkészültségemen.

                Visszakanyarodva az első mondatra. A jelenlegi (F)utóirat már a 2.0, amire reményeim szerint sokan emlékeztek. Talán a régi – még Csabival közös – blogon írtam egy bejegyzésbe, hogy olyan nekem az internet ezen „eldugott” kis szelete, mint egy postaládika, amibe folyamatosan dobálom a leveleket, de azok soha sem érkeznek meg a címzettjükhöz. Szerencsére (?). Ellenben vannak mások, akik elolvassák, mégis sokszor előfordul, hogy ők sem érthetik, hogy miről is beszélek itt megannyi elpazarolt karakteren keresztül, hiszen az igazán szenzitív témákban hajlamos vagyok rébuszokban beszélni.

Kérem szépen így kell elrabolni valakinek az életéből 4-5 percet! Remélem nincs harag! :D