Nem a Booksmartról

Ez kérem, egy modern hangvételű, imádnivaló Superbad, lányoknak. Utóbbi jelző nem tudom mennyire releváns így mindenféle Ladybirdök és Edge of Seventeenek után, mégis így tudnám a legegyszerűbben összefoglalni, de ha egymód van rá, akkor ne csináljunk genderkérdést a coming of age filmekből. Ugyanis könnyen megeshet, hogy ez a kedvenc zsánerem a scifi után. Nagyon könnyen célba talál és még félfaszeresznyire a harminctól is megérintenek és berántanak. Nem tudom, hogy ez egy univerzális jelenség, mert mindenkinek nagyjából azonos sebességgel rohadnak a sejtjei, hogy újak vegyék át a helyüket, hogy aztán konstatáld, hogy régen minden jobb és egyszerűbb volt és újra amiatt szeretnél izgulni, hogy... Jó, most ezt benyaltam, mert nem emlékszem mi miatt izgultam, amikor gyerek voltam. Nem a jövő meg az egészségem miatt, az tuti.

Fussunk neki mégegyszer. Szóval újra amiatt szeretnél izgulni, hogy hosszú hétvégére essen a hét, amikor hetes vagy, vagy milyen pokémon tazó lesz a csipszedben, (amit egyből dobsz a kukába, mert csak a féldeka műanyag miatt vetetted meg anyáddal, akiről ekkor még nem tudtad proszesszelni, hogy minden nap 3-kor kel és mások szarját takarítja, hogy Te aztán ostoba módon elpazarold a megkeresett pénzt), ahelyett, hogy mi a fészkes, bütykös faszért vettél fel hitelt egy hűtőre meg hat polcra vagy hogy vajon kevésbé fárasztana-e el felmenni 5 lépcsőn, ha sportoltál volna 29 éve alatt 3 hétnél többet.

A mélyen tisztelt olvasó feltehetőleg már nem emlékszik a feletébb artikulálatlan barokk körmondatoknak hála, de a kérdés úgy kezdődött, hogy a kollektív emlékezetünknek köszönhetően mind tudunk azonosulni ezekkel a fölnövés filmekkel vagy – és itt jön olyan, amit fentebb nem írtam még le kétszer – én rekedtem meg valahol 14 és 20 között. Látok rációt mindkét válaszban, de tartok tőle, hogy előbbi a helyes, hiába szeretnék mindenáron valamilyen újabb mentális rendellenességet diagnosztizálni magamon.

Közben amúgy rákerestem és a coming of age nem is egy legitim zsánermegnevezés műfajelméleti szempontból. Ezek a filmek vagy a dráma vagy a vígjáték kategóriák egyikébe sorolhatók. Na de mindegy.
MÁS

Van itt olyan rajtam kívül, akiben undort keltett, amikor az osztálytársai a poharas tejet úgy itták, hogy a szemfogukkal lyuggaták ki a fedelét és azon a lyukon át csorgatták a szájukba vagy szívták ki a tejet. Vagy a kakaót! Na ez valami, ami miatt lehetett aggódni adótartozás meg mentálhigiénia helyett, hogy a nagyszünetben, amikor hozzák a kiflit meg a tejet, kakaót, akkor jut-e még abból az édesítőszeres barna hugyból, ami több barna tőgyű tehenet látott, mint képen kakaót. Komoly küzdelmek voltak ezek a tanári asztal előtt a csengőt követően. Szerencsére ebből többnyire kimaradtam, mert elképzeltem, ahogy az osztálytársaim kiszívják a tejfölös pohárból a nedveket a fentebb említett foglyukakon keresztül és elment még az étvágyam is.

Ha idáig eljutottál, akkor megérdemelsz egy kis minőségi kontentet is. Íme a kedvenc coming of age filmjeim listája. Ha esetleg ezen ajánlás folytán néznéd meg, akkor egyszer veregess vállon és beszéljük meg egy finom ital mellett.

-       The Perks of Being a Wallflower

o   Socially awkward srácot befogadja a többi számkivetett, akik valójában a világ legmenőbb arcai. Aztán még nyilván az is kiderül, hogy a látszólag törött dolgokat, valaki általában falhoz baszta, mielőtt megrepedtek. Kiváló soundtrack nappaliban táncoláshoz.

-       The Spectacular Now

o   Szerelemről, fölnövésről ééééés fiatalkori alkoholizmusról, pre-Whiplash Miles Teller és pre-Divergent Shaileene Woodley főszerepléssel. Illetve, ha ennek van még hírértéke, pre-Captain Marvel Brie Larsson és Ramona Flowers is előkerül.

-       Kings of Summer

o   Néhány srác fogja magát és kiköltözik titokban az erdőbe, hogy építsenek egy faházat és ezzel elvágják magukat a befásult, felnőttirányított társadalomtól. Egyikük apja, aki nehezen kezeli a szituációt Nick Offerman.

-       Boyhood

o   Az Ultimate coming of age film, hiszen 12 éven át forgott és a főszereplő gyermek ténylegesen a szemünk előtt nő föl. A Boyhood legnagyobb erőssége mégsem a fizikai realitás, hanem a forgatókönyv minden sorának valósága. Szeretem amikor egy film megtudja ragadni ténylegesen az életet. Illetve hát Richard Linklater rendezés, ami magában is elég magyarázat lenne MINDENRE.

-       Mid90’s

o   A legújabb eleme e listának. Speaking of Superbad. Ez Jonah Hill első rendezése egy 12-13 éves srácról, aki a nagyobbakkal kezd lógni hogy megtanuljon rendesen deszkázni, aztán nyilván beleviszik a rosszaságokba. Gyönyörű film. 


Olivia Wilde Booksmart-ja amúgy simán 8/10 egy nézés után. Nagyon szerettem minden egyes percét, úgyhogy jószívvel ajánlom kortól és gendertől függetlenül mindenkinek, akinek van szíve.

A Ghost Riderről 12 év késéssel

Egy egészen borzasztó, ámde infjonti pökhendiséggel átitatott vélemény élt a fejemben a Ghost Riderről, amit szerettem volna újravalidálni, így több, mint tíz évvel később. Pláne, hogy azóta a képregények hasábjain is az egyik kedvenc karakterem lett Johhny Blaze. Az idő mindent megszépít, gondoltam én.

Nicolas Cage egy zseni. Vállalom ezt a véleményt, akár bíróságon is. Egy zseni, aki annyi filmet csinál, hogy nem minden projektbe jut a zsenialitásból. Úgy tudnám elképzelni a dolgot, hogy egy bárban tíz ember kér 1-1 felest és az egyetlen üveg pia, amivel a csapos feltöltené a poharakat mindenféle precízió nélkül végig van lögybölve egy vonalban a shotok felett, így nem mindegyikbe megy ugyanannyi. Lesz ami csordultig van, lesz ami szinte üres, és olyan is, amibe nem is az került amit rendeltek. Ebben az analógiában a pia a Nic Cage eszencia és a poharak az egy évre jutó 10 film, amire aláír a művész úr.

Na de a 2007-es Ghost Rider moziról...

Sok filmmel voltam úgy – amit 16-20 éves köröm között néztem meg – hogy egy újranézés kellett hozzá, hogy ténylegesen tudjam értékelni és ne csak fanyalogjak és/vagy értetlenekdjek, hogy valami nem tetszik, mert tinédzserként menő valamire azt mondani, hogy okádék mindenféle meggyőződés és valódi értékítélet nélkül. Ilyenek voltak például a Children of Men, a Bourne Trilógia vagy (és itt jön a csavar) a Before Sunrise (igaz itt nemtetszésről szó sem volt, csak tévében találkoztam vele és elég hamar elkapcsoltam). Ezen gondolatmenetre alapozva elővettem a Ghost Rider első részét, hogy minden prekoncepció nélkül, kvázi quilty pleasure-ként megnézzem és szórakozzak egy visszafogottat. Kifejtem ugyan lejjebb, de gyorsan a tárgyra térnék. NEM SIKERÜLT.

Kezdjük a legelején. Remélem mindenkinek rémlik a 2003-as Daredevil film. Vagy lehet inkább abban kéne bíznom, hogy már mindenki elfelejtette. Mindegy. Lényeg a lényeg, fogalmazzunk úgy hogy nem volt kifejezetten jó a fogadtatása a filmnek és azóta is az egyik legrosszabb egészestés képregényadaptációként van számontartva. 4 évvel később valaki úgy volt vélte, hogy kiváló ötlet lenne odaadni a Ghost Rider filmet ugyanennek a rendezőnek és ha már ott van, akkor írja a forgatókönyvet is ő. Minek hála az összes dialógus klasszikus B-film minőségben íródott, olyan közhelyekkel, mint pl ez „You wouldn’t believe me – Try me!”. De nem feltétlenül muszáj összefüggő szövegnek elhangzani ahhoz, hogy nonszensz, teátrális balfaszsággal kerüljünk szembe, amit leírni sem tudok, úgyhogy képpel vagyok kénytelen illusztrálni.

Vajon mióta állt ott Eva Mendes és mióta tervezte ezt a nagybelépőt? Ez a loveinterest megfelelője a bond filmek főgonoszainak forgószékes beköszönése vagy a noir krimit sötétben szivarozó genyói, akik otthon várják a kiégett detektívet. Háromszor tekertem vissza, mert nem akartam elhinni, hogy mégis mi a faszom volt ez.
Folyt köv.