Egy egészen borzasztó, ámde
infjonti pökhendiséggel átitatott vélemény élt a fejemben a Ghost Riderről,
amit szerettem volna újravalidálni, így több, mint tíz évvel később. Pláne, hogy
azóta a képregények hasábjain is az egyik kedvenc karakterem lett Johhny Blaze.
Az idő mindent megszépít, gondoltam én.
Nicolas Cage egy zseni. Vállalom
ezt a véleményt, akár bíróságon is. Egy zseni, aki annyi filmet csinál, hogy
nem minden projektbe jut a zsenialitásból. Úgy tudnám elképzelni a dolgot, hogy
egy bárban tíz ember kér 1-1 felest és az egyetlen üveg pia, amivel a csapos
feltöltené a poharakat mindenféle precízió nélkül végig van lögybölve egy vonalban
a shotok felett, így nem mindegyikbe megy ugyanannyi. Lesz ami csordultig van,
lesz ami szinte üres, és olyan is, amibe nem is az került amit rendeltek. Ebben
az analógiában a pia a Nic Cage eszencia és a poharak az egy évre jutó 10 film,
amire aláír a művész úr.
Na de a 2007-es Ghost Rider moziról...
Sok filmmel voltam úgy – amit
16-20 éves köröm között néztem meg – hogy egy újranézés kellett hozzá, hogy
ténylegesen tudjam értékelni és ne csak fanyalogjak és/vagy értetlenekdjek,
hogy valami nem tetszik, mert tinédzserként menő valamire azt mondani, hogy
okádék mindenféle meggyőződés és valódi értékítélet nélkül. Ilyenek voltak
például a Children of Men, a Bourne Trilógia vagy (és itt jön a csavar) a
Before Sunrise (igaz itt nemtetszésről szó sem volt, csak tévében találkoztam
vele és elég hamar elkapcsoltam). Ezen gondolatmenetre alapozva elővettem a
Ghost Rider első részét, hogy minden prekoncepció nélkül, kvázi quilty
pleasure-ként megnézzem és szórakozzak egy visszafogottat. Kifejtem ugyan
lejjebb, de gyorsan a tárgyra térnék. NEM SIKERÜLT.
Kezdjük a legelején. Remélem mindenkinek rémlik a 2003-as
Daredevil film. Vagy lehet inkább abban kéne bíznom, hogy már mindenki
elfelejtette. Mindegy. Lényeg a lényeg, fogalmazzunk úgy hogy nem volt kifejezetten
jó a fogadtatása a filmnek és azóta is az egyik legrosszabb egészestés
képregényadaptációként van számontartva. 4 évvel később valaki úgy volt vélte,
hogy kiváló ötlet lenne odaadni a Ghost Rider filmet ugyanennek a rendezőnek és
ha már ott van, akkor írja a forgatókönyvet is ő. Minek hála az összes dialógus
klasszikus B-film minőségben íródott, olyan közhelyekkel, mint pl ez „You
wouldn’t believe me – Try me!”. De nem feltétlenül muszáj összefüggő szövegnek
elhangzani ahhoz, hogy nonszensz, teátrális balfaszsággal kerüljünk szembe,
amit leírni sem tudok, úgyhogy képpel vagyok kénytelen illusztrálni.
Vajon mióta állt ott Eva Mendes és mióta tervezte ezt a nagybelépőt?
Ez a loveinterest megfelelője a bond filmek főgonoszainak forgószékes beköszönése
vagy a noir krimit sötétben szivarozó genyói, akik otthon várják a kiégett
detektívet. Háromszor tekertem vissza, mert nem akartam elhinni, hogy mégis mi
a faszom volt ez.
Folyt köv.
Folyt köv.
