2013 A Moziban 1/3 - HINNYE!

Idén sem állítom, hogy az én véleményem mindenek felett áll és örök érvényű, úgyhogy egy jól megszokott, nagybetűs SZERINTEMmel kezdeném. Annak ellenére, hogy a blogolás már lassan fél éve szünetel, nem telhet el december filmes évösszegző nélkül, hisz tudjuk, mennyire szeretem a kis listákat, pontozásokat meg hasonlókat. 2013 harmatgyengének bizonyult, hiába tűnt úgy még tavaly, hogy ez lesz a scifi éve. A District 9-t is jegyző Neill Blomkamp kliséhegyekkel tűzdelt Elysiumja mérhetetlenül középszerűre sikeredett, a Star Trek reboot folytatása sem volt számomra több, mint szinten tartás az első után, a Pacific Rim meg nyilván annyit hozott, amennyit vártam Tőle, sem többet sem kevesebbet. Na de majd az elkövetkezendő két év, mindenféle Star Warsokkal, Superman vs Batmenekk meg ilyen-olyan finomságokkal!

Elszakadván a scifitől, visszakanyarodva az évösszegzéshez, van még bőven lemaradás, ugyanis akad még egy-két potenciális „év filmje”. Többek között sem a Rush-t, sem Woody Allen Blue Jasmine-jét, sem a Walter Mitty Titkos Életét nem volt szerencsém eddig megtekinteni, bezzeg azt nézhettem három órán keresztül, ahogy Leonardo Dicaprio szívja a kokót meg nyáladzik. Nyáladzás alatt természetesen nem a titanicos alakítására gondolok, hanem konkrétan a nyála csörgedezésére. Idén nem szeretném kiemelni azokat a filmeket, amik nem tetszetteket, hiába okozott egy-egy mozizás konkrét agóniát, lásd Die Hard 5 vagy Kick-Ass 2. Botrány. Nem kell ezekről többet beszélni, jobb, ha feledésbe merülnek örökre. A 2013-as felhozatal értékelhető részét két részre osztottam fejben, kezdeném a „Hinnye” névre keresztelt csoportosulással, amit majd a „Húbazmeg” fog követni. Naszóval:

               

Oblivion

                Amikor áprilisban kijöttem a moziból - miután megnéztük Tom Cruise legújabb filmjét - először háborogtam, hogy mekkora egy ótvar fércmunkát láttunk. Tény, hogy volt benne egy-két elengedhetetlen hollywoodi túlkapás, meg luk a történetben, de mindezek ellenére, ahogy néhány óra lefolyása alatt leült az élmény, egyre szívesebben emlékeztem vissza az Oblivionra, mind történet, mind megvalósítás szempontjából. Minden negatívum ellenére, szerintem ez egy olyan film, amiről legalább lehet beszélni. Lehet, hogy csak két-három mondatot, de legalább lehet. Akkor úgy könyveltem el, hogy ha 2013-ban ez lesz a legrosszabb scifi, ami kijön, akkor boldog leszek. Nem volt szerencsém.

The Way Way Back

                Nagyon bírom az ilyen felnövős, útkeresős indie filmeket. Kapásból akad kettő is az idei listámon. Az első talán a gyengébb a kettő közül. Sajnos beleestek abba a hibába, hogy a főszereplő kissrác a film első felében egyszerűen idegesítően béna. Vannak pillanatok, amikor már fogod a fejed, hogy „gyerek, nem lehetsz ennyire nyomorék, b@zmeg!”. Aztán mégis. Ennek ellenére jó a sztori és a mellékszereplők – de kiváltképp Sam Rockwell – lopják a műsort. Steve Carrellt is jó volt végre egy kicsit más szerepben látni, pláne hogy ez egy negatív karakter, akit az író/rendező - elmondása alapján - egy az egyben nevelőapjáról mintázott, aki a film első mondatát tényleges hozzá intézte, amikor a főhőssel egy idős volt. Nézzétek, szeressétek és nevessetek nagyokat Sam Rockwell kamu sztorijain!

Két mondattal bővebben: http://letterboxd.com/doemper/film/the-way-way-back/

Stoker

                Bővebben IDE kattintva!

Spring Breakers

                Valahol azt olvastam, hogy olyan ez a film, mint egy másfél órás dubstep klip. Ez elég jó megközelítése a Spring Breakersnek. Nem mondanám, hogy könnyen emészthető darab, mert merően eltér a megszokottól, mégis kifejezetten szórakoztató. James Franco marha jó benne és külön poén nézni, hogy mennyire tolják az Oscar jelölésre az arcát, ami nyilván szóba sem jöhet. Spoiler nélkül, pont olyan váratlanul és eklektikus, amilyen az egész film is, itt a kedvenc jelenetem.

The Kings of Summer

                A lista második coming of age filmje. Néhány srác megunja a családi szigort és a szürke hétköznapokat, úgyhogy „megszöknek” otthonról és építenek egy házikót az erdőben, hogy majd ott jó lesz. Azt az időszakot elevenítette fel bennem ez a film, amikor még vidéken laktam. Túl kicsi voltam ahhoz, hogy igazán kiélvezzem, úgyhogy kifejezetten jól esett ez a film. Pláne, amikor mindenki be van gyógyulva a számítógép elé – velem az élen persze – ezek meg kimennek a természetbe és vaskukákon dobolnak meg sziklaszirtekről ugrálnak vízbe. Kéne mutogatni mai srácoknak, hogy van élet az iPhone-on túl is.
Nem szeretem az előzetesek, de ez szerintem nagyon eladja!

Hunger Games – Catching Fire

                Kifejezetten ijesztő, amikor egy könyvadaptáció szinte tökéletesen olyan, amilyennek olvasás közben elképzelted. És ez alatt nem csak azt értem, hogy nekem a fejemben már akarva akaratlanul Jennifer Lawrence volt Katniss, mert tudtam, hogy Ő fogja játszani. Tényleg szinte elejétől a végéig, mintha a gondolataimban olvastak volna a készítők. Le a kalappal, az egyik legjobb könyvadaptáció, amit valaha láttam. Nyilván az ilyen fanboyoknak, mint én lesz igazi szórakozás, de mivel egy ízig-vérig popcorn moziról beszélünk olyan színészóriások közreműködésével, mint Donald Sutherland és Philip Seymour Hoffman, szerintem mindenki tehet egy próbát, aki túlélte az első részt. Sőt!

Jövőre remélem az évösszegzés első fele is kicsit vaskosabb volt. Annyiban jó, hogy kevesebb nagyon átütő cucc volt idén, hogy bőven volt időm behozni egy csomó régi lemaradást, mint mondjuk Fincher Játsz/mája, a True Romance vagy a Lars and the real girlt, és még sorolhatnám. Nem is beszélve a temérdek sorozatról, amit idén magamba tömtem Modern Familytől a Walking Deaden át az Arrested Development összes évadának 2-3 három hét alatt való ledarálásáig.

               

Napi Batman

All the comics in the world?

Röviden a Pacific Rimről

Egészen szórakoztató kis film volt ez a maga módján, de azért felmerült bennem 1-2 kérdés. Miért tartott két óráig? Érdemes egy ilyen jellegű filmhez forgatókönyvet írni? De komolyan. Ezzel az erővel mehetett volna az aprítás másfél órán keresztül, sztori nélkül. Nem hiszem, hogy egy ilyen témájú filmhez lehet értelmes forgatókönyvet írni, amitől ténylegesen értékes mozgókép lesz belőle, nem pedig audiovizuális maszturbáció. Szerencsére nem számítottam másra. Ellenben a film legeslegvége annyira hányás-takony Amerika volt, hogy kénytelen voltam elmosolyodni.

Egy másodpercig azt hihetjük, hogy a jóképű - talán már kicsit szerelmes - protagonista öngyilkos küldetése során életét adta hazájáért és a népért, de amikor a csinos ázsiai kollegina köré fonja karjait egy már-már bruce willis-i cinikus odamondással visszatér a halálból, és miután az apokalipszis most előtt tisztelegve, alakzatban elrepül felettük egy csapat katonai csopper, még a mártírhalált halt ausztrál bajtárs (akit egy akcentus mentes amerikai játszott) kutyája is megugatja a frissen visszanyert szabadságot! GOD BLESS AMERICA! Rohadt álmos vagyok, de most meg kell néznem egy rendes filmet is. :D

Green street-i huligánból középszerű bájgúnár

Az ivás nem menő

KoRn – Counting on Me

                Lassan több mint kép hónapja nem született egy érdemleges bejegyzés sem. Nyilván meg van ennek az oka, bár magam sem tudom szavakban önteni a dolgok miértjét. Attól függetlenül, hogy a blogon nincsen semmi, írtam. És most nem arra a posztra gondolok, amit tegnap este ihletett a youtube-ról zsákmányolt esőcsobogás... amit elfelejtettem menteni és eggyé vált az örökkévalósággal. Tényleg írogatok két-három naponta, de valahogy akármennyire értelmes és/vagy őszinte, amit kiszenvedek magamból, nem érzem a késztetést, hogy megosszam.

                Egyszer réges-régen megfogadtam, hogy nem blogolok tovább, ha semmi másról nem tudok írni, csak hogy mennyire szar nekem. Hiszti így, hiszti úgy. Lehet, hogy a tudatalattim rákapcsolt és nyomott egy satuféket, mielőtt ellentmondok saját elhatározásomnak.  

                Most pedig megint az, hogy nem értem minek írok. Mármint kifejezetten ezeket a sorokat. Nagy levegő. The show must go on. Köszi a figyelmet! 

Megosztani

“I believe if there's any kind of God it wouldn't be in any of us, not you or me but just this little space in between. If there's any kind of magic in this world it must be in the attempt of understanding someone sharing something. I know, it's almost impossible to succeed but who cares really? The answer must be in the attempt.”

(Before Sunrise)

Valahogy úgy.

Mint két tojás

                Kezdek átmenni kommerszbe ezekkel az „így telnek a napjaim” bejegyzésekkel, de úgy érzem kötelességem megemlékezni életem olyan mérföldköveiről, mint a mai. Már rég rájöttem, hogy nüánszokkal a szex után ott az élvezeti lista élén a zabálás. Igen, a zabálás. Nem a szolid, komótos étkezés. Persze az is tök jó, de egy éttermi látogatás során túl sok a korlátozás, ahhoz hogy az ember száz százalékosan ki tudja élvezni a táplálékbevitelt. És hogy az étteremnél maradjak, minek mennék el itthonról, ha kvázi nincs olyan kaja, amit Anyukám ne tudna megcsinálni, arról nem is beszélve, hogy milyen briliáns tálalással és zseniális ízekkel, amik kifejezetten nekem kívánnak kedvezni.

                Na de mi előtt átcsapok mindmegette.hu-ba, rátérnék erre a jelentős eseményre, aminek ma piciny konyhánk sajnos szemtanúja volt. Úgy esett, hogy egyedül voltam itthon és nem volt semmi más a hűtőben, csak egy kis káposztaleves, ami tök jó, pláne így edzés mellé, csak most nagyon nem fűlött rá a fogam. Pénz se volt nálam, így a szokásos gyros/pizza/fornetti triumvirátus sem tudott - hangok alapján egyre inkább Chewbaccára emlékeztető - gyomrom segítségére sietni. Ezt néhány perc feszült gondolkozás követte a Fűrész tényfeltáró zenéjének aláfestésével, majd az isteni szikra. Van itthon egy raklap tojás, meg egy csomó más apróság, amit belelehet dobálni egy omlettbe. Gyorsan néztem neten receptet, leellenőriztem a hozzávalókat, elmostam egy serpenyőt és úgy éreztem kész vagyok megváltani a világot.

                A képletből csupán az maradt ki, hogy hiába az 5 év vendéglátós suli, életemben nem főztem még semmit és néha belebonyolódok egy szeletkenyér levágásába is, ha nem elég éles a kés. Nem is beszélve arról a tényről, hogy a szemmozgás, ami ruhavásárlás közben előnyömre van, miszerint egy helyben állva kiszűröm, hogy látótávolságon belül mi az, ami több figyelemre is érdemes (szemben a nőkkel, akik egyesével végignéznek mindent, akkor is ha már egy kilométerről látszik, hogy még egy olcsóbb fajtából való kurván is rosszul állna az adott darab) ezúttal cserben hagyott. Tojás és tej tényleg volt a hűtőben, de maradjunk annyiban, hogy        bizonyos távolságból nagyon egyszerű a szendvicskrémet margarinnak nézni, arról nem is beszélve, hogy a csuklómat közel sem tudom olyan sikeresen használni „habosra veréshez” mint más egyéb dolgokhoz. Így a „főzés” közepén kénytelen voltam rájönni, hogy ugyanúgy csinálom a dolgaimat a konyhában, ahogy az élet egyéb részein is. Belekezdek, mert jó ötletnek tűnik, habár a körülmények nem adottak és a hozzáállásom sem tökéletesen, aztán ha végül véletlenül befejezem amibe belekezdtem, akkor nem a várt végeredményt kapom. A lényeg, hogy természetesen képes voltam elrontani az internet által legegyszerűbbnek titulált ételét, habár értelmezhetjük úgyis, hogy alkottam valami újat, ugyanis küllem és íz tekintetében semmiképp sem beszélhetünk omlettről, ettől függetlenül egész finom lett. Mondjuk nyomtam bele egy szeneslapátnyi olivabogyót meg egy fél üveg piri-pirit a biztonság kedvéért. Nem adom fel! Legközelebb kimegyek a boltba, ha hiányzik valami és előveszem a szekrényből a kézimixert. És talán egy napon, egy szebb világban rendes ételt is főzök majd magamnak és megetetem az éhezőket, ha már így huszonhárom évesen beletört a bicskám két szaros tojásba.

                Zárásként álljon itt egy két, ami azt hivatott illusztrálni, hogy sikerült az főztöm. Amennyiben egy szakszerűen elkészített omlett egy vadi új Lamborghini, akkor az enyém valahogy így nézett ki.

Story of my life

What friendship is all about

Sárga-köves út az álmatlansághoz

Relatíve jó alvó vagyok. Nem mondom, hogy átszundikálnék egy atomtámadást, de azért elég mély transzba tudok esni ahhoz, hogy soha se kelljek fel arra, ha mondjuk anyám elmegy melóba vagy a szomszédok felemelt hangon arról vitáznak, hogy „háámiiiiiijjjáágeciiéécsinááátadteeeeepotkááány??!!!”.

Mindezek ellenére sikerült, így lassan nyár végére, eljutnom arra a pontra, hogy hullafáradtan lefeküdtem este nyolc magasságában és kevesebb, mint két és fél órával később gyötörtebben és izzadtabban tértem magamhoz, mint egy ógörög tájfutó. Ettől függetlenül semmiképp sem mondanám, hogy eseménymentesen telt az elmúlt közel 150 perc.  Mind tudjuk, öt perc alatt is megálmodhatjuk a világ összes ordenáré marhaságát, meg utólag a felére sem emlékszünk, szóval nem megyek át pszichológusba. Plusz magam sem emlékszem ezúttal egy árva másodpercre sem, viszont ahogy kinyitottam a szememet, illetve ahogy a negyven fok feltépte a szemhéjamat, mint kíváncsi gyermek a sebről a vart, úgy éreztem magam, mint Dorothy az Óz, a csodák csodája legvégén.

Úgy tértem nyugovóra, hogy fél szemem folyamatosan a monitoron volt, mert facebookon vártam egy levelet. Ennek hatására még éber kómában elkaptam nem egy állapotfrissítést, képfeltöltést és egyéb finomságot. És itt jön a Dorothy analógia, ugyanis, ahogy felültem és görgettem néhányat facebookon majdnem felkiáltottam: „Te is ott voltál, meg Te is, és Te is!”. Konkrétan vártam, hogy visszaszól az internet, Döme, ez csak álom volt. Én meg vitázni kezdek, ez nem lehetett egy álom, de hát az egyik színpadon az Óriás játszott a másikon meg a Papa Roach és kaptam Zsófitól csokit, valakinek meg már megint elmeséltem könnyek között a Flashpoint Paradox utolsó öt percét. Hú, basszus, most tisztul a kép! Kétféleképp lehetett eljutni egyik színpadtól a másikig: A) Karib-tenger kalózai 3 jellegű vízen átfordulás hajó nélkül. B) 10 perc séta a szalagkorlát mentén, hadakozva válogatott Valton és IN-KAL biztonság-technikusokkal. És még álmomban is volt nálam könyv, minő meglepetés, ami miatt nem akartam a vizes megoldást választani. Nem azért, mert nem tudok úszni és semmi értelme lefelé süllyedni, ha felfelé akarok menni. Álomszerű álom.

Igazából csak és kizárólag azért kezdtem el ezt leírni, mert bíztam benne, hogy az utolsó sorokra megint rám telepszik az álomkór, de természetesen semmivel sem vagyok közelebb az alváshoz. Nem szeretem a nyarat. Nagyon nem. Mindenki eltűnik, nem tudok rendesen felöltözni, megdöglesz, olyan meleg van és megszűnik a rendszer, amivel más egyéb évszakokban amúgy tele van a tököm. Azt hiszem visszafekszem.

Két Éjszaka - Első fejezet

Párizs éjszaka a legszebb, ehhez kétség sem férhet. Jómagam még soha sem jártam ott, de mi okom lenne kételkedni egy ilyen csodálatos közhelyben? Nyilván, nem véletlenül aggatták rá az évek folyamán a „fények városa” becenevet. A világ minden tájáról csodájára járnak az emberek a kedves kis, macskaköves utcáknak, a megdermedt szentjánosbogár sereggel borított Eiffel-toronynak és a Szajna partjából áradó tömény romantikának.

     Ezen az éjszakán Annát ezek egyáltalán nem érdekelték. Még kisgyerek volt, amikor visszaköltöztek vidékről Párizsba, úgy ismerte a kis, macskaköves utcákat, mint tulajdon tenyerét. Az Eiffel-tornyot megmászta már gyalog és lifttel is, látta a város összes nevezetességét napsütésben és mesterséges fényárban úszva egyaránt. Engedékeny szüleinek és egyetemi éveinek köszönhetően pedig a Szajna-parti romantikázás sem volt idegen számára. Még tizenkilenc év után is ugyanolyan szerelmes volt szülővárosába, mint amikor először, négy évesen végigsétált nővére kezébe csimpaszkodva a Champs-Élysées-n.

Sajnos ezen az éjszakán nyoma sem volt az ártatlan gyermeki csodálatnak, amivel egykoron végig tekintett a – még ilyen késői órán is turistákkal zsúfolt – sugárúton. Tekintete - lehajtott fővel - lábait követette lépésről lépésre, így hosszú, hullámos, gesztenye barna haja mögé tudta rejteni kisírt szemeit és elfolyt sminkjét. Egyszerre volt mérhetetlenül szomorú és egyben komikus, hogy a délután majd’ fél óra alatt felvitt sminkjének másodpercek alatt nyoma veszett a sós könnyek örvényében, és inkább hasonlított Brandon Lee Hollójára, mint az elbűvölő, gyönyörű lányra, aki korábban kilépett a Rue d’Artois-i bordó ajtajú lakásból. A kellemesen langyos tavaszi éjszakákra jellemző időjárástól szokatlan módon cseperegni kezdett az eső és feltámadt a hűs szél, ami bele-bele kapott Anna túlon-túl rövid, szürke szoknyájába. Így, míg egyik kezével arcát próbálta takargatni, másikkal kénytelen volt ruháját igazgatni. Azt gondolta ennél már nem lehet rosszabb ez nap… És tényleg nem, hiába szól úgy a fáma, hogy csőstül jön a baj. A valóságban vannak helyzetek, ahol valami felsőbb erő - nevezzük karmának, sorsnak vagy akár a véletlennek - nem engedi, hogy még több baj érje az olyan embereket, kiket olyan elviselhetetlen fájdalom ért, ami szavakkal nem is kifejezhető.

Anna szemei előtt újra és újra az elmúlt néhány óra képkockái peregtek. Feje úgy lüktetett, hogy még a vetítőgép hangját is hallani vélte. Akárhogy erőlködött kikapcsolni nem tudta, ennek következtében minél többször kényszerült belső szemein keresztül végignézni, hogy mi is történt vele, annál hisztérikusabban zokogott, míg nem elhagyta minden ereje és térdre rogyott az út kellős közepén. Mintha csak az égből is Anna könnyei zuhogtak volna, szakadni kezdett az eső. Hosszú perceken át mozdulatlanul ült a csurom vizes járdán, magába roskadva. – Jól vagy, kishölgy? – törte meg az esőcseppek monoton kopogását egy ismerős férfihang.

folyt.köv.

Tabula Rasa

                Mindenkinek van egy-két dal az életében, ami azon nyomban, hogy meghallja, felkavarja lelkében az állóvizet. Általában olyan szerzemények ezek, amik egykoron, vagy akár még mindig különleges helyet foglalnak el a szívedben. Ezek azok a számok, amiket már az első hang alapján felismersz és ezt követően füledet befogva rohannál, amilyen messzire csak tudsz, mielőtt kitárja Pandora szelencéjét, hogy kiáradjon belőle a kórság - amiből már annyiszor felépültél – hogy a bőröd alá kúszva ismét szétáradjon a testedben.

                Igazából ezeknek a daloknak a legnagyobb erőssége az, hogy jók. Kellőképpen hatásosak ahhoz, hogy gyors árukapcsolással maguk mellé csapjanak egy emléket, egy arcot, egy illatot és a pillanat tört része alatt elmossák a nyugalom homokvárát, mint az óceánból kikúszó hullámok. Elfutni úgy sem lehet, így az a tapasztalatom, hogy jobb sodródni az árral, ha már a vizes hasonlatoknál tartok. Egyszer úgyis vége lesz, fizikai fájdalmat meg max akkor okozhat, ha túl közel állsz a mélynyomóhoz. Az én esetem kicsit különleges, mert folyamatosan – szinte már tudatosan – azon kapom magam, hogy állok a tömegben és élőben hallgatom „a” dalt. Mindig nagymestere voltam az ilyesfajta önkínzásnak, ahogy az érző emberek többsége is az, de ez már-már perverz.

                Július elejére sikerült legyőznöm démonaimat és már majdnem végigjátszotta a banda a számot, amikor eszembe jutott, hogy nem jutott eszembe semmi. Semmi más, azon kívül, hogy ez egy jó dal. Ez a gondolat akkor könnyet is csalt a szemembe, habár amennyiben kicsit acélosabb lelkű férfiember lennék, ezt ráfoghatnám a rumra. Persze, a rum! Ezt követően majd’ egy hónapig elő sem vettem. Lezártnak tekintettem az ügyet és nem is akartam bolygatni. Míg nem valahogy megint csak elkeveredtem egy koncertre, pont oda ahol először hallottam. Szinte szó szerint a vállamon éreztem a súlyát minden egyes sornak. Lassan egyesével kúszták fel a gerincemen, csigolyáról csigolyára a hangok, hogy ismét szöget üssenek a fejembe, pont úgy, mint amikor először találkoztunk. Érdekes este volt. Azt hiszem eljött az ideje, hogy eltávolítsam ezt a dalt minden lejátszómról és playlistemről, hátha az ügyesen komponált hangokkal együtt a véletlen (?) által szült mámorító pillanatoktól is megtudok szabadulni és tisztalappal kezdhetem a holnapot.

Na jó, egyszer még meghallgatom… aztán repülj el rabmadár!

Izzadtságszagú hópihe

                Akkor lehet a leggördülékenyebb írni, ha szívből jön. Ha érzed a szikrát, el kell dobni mindent, ami a kezedben van és neki állni lekörmölni. Ha nem ösztönösen adod ki magadból, akkor semmi értelme az egésznek. Lehet stimulálni a dolgot emlékek felidézésével, zenével és hasonlókkal, de ha az ember leül, hogy márpedig itt kreatív önmegvalósítás lesz, akkor garantált a kudarc. Tudom, miről beszélek. Két napja írok egyetlen egy oldalt. Soronként megtudom mondani melyik vagyok én, és melyik a wannabe bestserrel író. Talán szavanként is. Tegnap álltam neki és majd' fél oldalt teleírtam, amikor észrevettem, hogy mennyire izzadtságszagú és mesterkélt az egész. Ha kiadok valamit a kezemből, akkor szeretném, hogy valamilyen módon felismerhető legyen. Ha valaki elolvassa, aki ismer, akkor tudja azt mondani, hogy ”hé, ez olyan dömés”. Sikerült kiszenvednem fél oldalt hosszú órákon keresztül, úgy hogy inkább tartalmazott nyomokban mogyorót, mint dömét. Ennek nyilvánvalóan semmi értelme. Erre a reakcióm egy ctrl+a, DELETE volt. Főtanácsadóm és múzsám mutatott rá, hogy nagyon akarok írni, pedig lazára kéne venni a dolgot. Semmi baj nincs a stílusommal, csak nem kell megerőszakolni magamat, mert amit a görcs termel, az nem én vagyok. Érdekes, hogy mennyit tud segíteni, ha van az ember mellett valaki, aki rámutat az egyértelműre. Mégis ez kis seggberúgás kellett ahhoz, hogy végre belekezdjek valamibe, ami kicsit eltér a szokásostól. Valamibe, amiben tényleg kiteljesedhetek egy kicsikét. Hogy miről is beszélek?

                Nos, a koncepció az, hogy nincs koncepció. Elkezdtem írni egy történetet egy lányról. Egy lányról, aki Párizsba él és csúnyán összetörték a szívét… ami talán még összeforrhat. A sztori lényege a rehabilitáció mikéntje és hogyanja. Mi történik Anna apró szilánkokra tört szívével? Olyan lesz, mint egy rosszul összeforrt sípcsont, ami életed végéig hasogat, esetleg a további fájdalom elkerülése végett inkább kővé dermed? És ott van még a legvalószínűtlenebb eshetőség… miszerint újra egészségesen dobol majd mellkasában, mint azelőtt, hogy eltiporták, mint elszívott csikket. Remélem szeretni fogjátok. Nekem ez most nagyon sokat jelent. Ki kell adnom magamból a mérget.

                Egyre nagyobb bennem a vágy, hogy letegyek az asztalra valami nagyobb lélegzetvételű írást, legyen az egy novella, forgatókönyv, kisregény vagy akármi. Valamit, ami nem annyiról szól, hogy az éjszaka közepén részegen haza esek és legépelek néhány fájóan cinikus sort, két-három jól eltalált hasonlattal megtűzdelve. Többet érzek magamban. És ezt itt most abba is hagyom, mert nem akarok átmenni abba a blogger/író/költő figurába, aki – Sanyi barátom szavaival élve – azt gondolja magáról, hogy egyedi, gyönyörű hópihe, akit még senki sem fedezett még fel.

                Zárásul egy kis Kevin Smith jelleget öltő motivációs idézet egy facebook beszélgetésből. Nem túl szofisztikált, vagy összeszedett, minimális javítással, úgy emeltem ki, ahogy elhangzott. A lényeg, hogy ne azt kérdezd, hogy miért, hanem hogy miért ne! Gyerekek, ha van bennetek tehetség, ne hagyjátok kárba veszni, éljetek vele! Ha nem teszitek, az olyan, mint ha szemen köpnétek absinth-tal a tehetségteleneket! Fáj is, meg pazarlás is! (Utólagos kiegészítés, mielőtt úgy tűnik, hogy magamra aggatom a tehetséges jelzőt. Ezt általánosításnak szántam.)

„…nem a nagy tömegekre meg idegenekre kell gondolni. Annyira túltelített ma már minden szellemi közeg, hogy az elején, vagy akár a továbbiakban is, bőven elég, ha a barátaidat érdekli, amit csinálsz. Ha tényleg elég eredeti és őszinte vagy, akkor úgyis idővel szárnyra kap a híred. A lényeg, hogy legyél magad, mert akkor tudsz valami egyedit letenni az asztalra. Minden ember egyéniség, és megvan a maga sztorija. Ha erre gondol az ember, akkor nem állhat útjába semmi, mert ez egyszerűen így van és kész. Nincs két ugyanolyan ember. Így két ugyanolyan történet sincsen. Nem kell, hogy a saját történetedet oszd meg a nagyérdeművel. Az csak a magja, az esszenciája lesz a kész műnek. A saját benyomásaid, impulzusaid mentél épülhet fel legjobb dolog, amit életedben alkottál, ahelyett hogy hereverézel a facebook előtt vagy bámulod a tévét.”

ps. good.will.hunting moment (byLetti)

David8

Let the Sunshine in

                Nem rég jött ki az egyik kedvenc rendezőm, Danny Boyle, legújabb filmje, a Trance. Egyelőre még nem néztem meg, de ami késik, nem múlik. És ha már ismét rivalda fénybe került Danny Boyle és munkássága, eszembe jutott egyik kedvenc filmem, amit szintén ő jegyez, a Sunshine. Érthetetlen módon elég sokáig bujkált előlem, de amint sikerült magamhoz venni, instant szerelem volt. DE. Most nem a filmet szeretném sztárolni, hanem a zenéjét. John Murphy-hez köthető a legtöbb Boyle film komponált zenéje, de ő szerezte a Kick-Ass számomra felejthetetlen taktusait is. Mai napig megmagyarázhatatlan módon, egy-egy helyen még látszólagos átfedés is akad, habár a 28 héttel később nem Danny Boyle keze munkája... Majd jól ráguglizok erre az összeesküvés elméletemre. ( K-A – 28WL).

                Murphy olyan atmoszférát generál zenéjével ennek a briliáns scifi-thrillernek, hogy az valami zseniális. Egyik percben a kihunyófélben lévő nap közelségének gyönyörétől ráz a hideg, a másikban már a feladat lehetetlensége által okozott frusztrációtól. A film egyes jelenetei többek között azért képesek ilyen hatásosak maradni, még többszöri megnézés után is, mert ilyen aláfestő zenével rendelkeznek. Soha sem felejtem el, amikor először láttam. Van egy jelenet, ami egyszerre csodálatos és hátborzongató. Nem akarok nagyon spoilerezni, de a lényeg, hogy idő előtt megválunk az egyik főszereplőtől, és ezzel párhuzamosan szemtanúi lehetünk a film egyik legcsodálatosabb, leglátványosabb jelenetének. Ez a kettősség Danny Boyle és John Murphy kooperációjának köszönhetően beleégett a retinámba és hallójárataimba egy életre. A vonósok, a zongora és a jelenet alapzajai olyan elegyet alkotnak, amitől libabőrös leszek még ezredik hallgatásra is. 

               Nézzétek meg a Sunshine-t, ha akartok látni egy jó kis sci-fit, ami nem arra feszül rá, hogy minden felrobban, jönnek az űrlények és mindenki lézerpisztolyokkal lövöldözik. A Napunk szépen lassan kialszik és egy csapat tudóssal megpakolt űrhajó elindul a nagyhatalmak összes nukleáris fegyverével a hóna alatt, hogy az emberiség utolsó, elkeseredett próbálkozásaként új életet leheljen életadó csillagunkba. Ha nem is nézitek meg ezt a csodálatos filmet, a zene meghallgatására mindenképp szakítsatok néhány percet, hátha meghozza a kedveteket.

Fanni hagyományai

Napi inspiráció. Jó, ha az embernek olyan barátai vannak, akik támogatják az elképzeléseit, és ha lefullad, akkor betolják egy darabon, hogy aztán (látszólag) egyedül robogjon tovább a kreativitás hat sávos autópályáján.  És igazából mindegy honnan jön ez az inspiráció Győrből, Szolnokról vagy épp Hidegkútról, a lényeg hogy érkezik, és akárhogy is nézzük ez egy biztos pont az ember életében. Egy fűcsomó a szakadék szélén, ami soha sem fog kiszakadni, akármilyen hosszasan kapaszkodunk belé. A végén meg ki tudja, talán fel is mászhatunk rajta.

Napi Kevin Smith

„… beacuse there’s so much hype and lying bullshit, it’s almost revolutionary to go and stand out and just be yourself, be honest, say something true… I’m talking about being honest, because that’s what people love, just hear ’em what’s on your head and heart. You know it’s like we’re all been searching for answers for how many years we’ve all been here as a species and what not, and we are always looking for an answer that’s out there. We always wanna put our faith in some invisible human being or god that’s gonna fuckin’ help us out or something like that, but really it’s us. We’re all in this together and then we fuckin’ die. So, if we’re all on this together it’s more about turning to each other, then turning on some person who may or may not exist, depending on who you ask. And also when you turn to other people you also be some sort of service to him as well, like that’s how we all can get along, you help me, I help you. Podcasting is very much like that, there’s a certain freedom to it, but it is very much „you help me, I help you”. I sit here and talk about my life and shit, you’re gonna help me by listening to it, and the fact that you’re listening makes me wanna do it more…”

Jay and Silent Bob Get Old #118

Moshmadár szárnybontogatás Hugival

Diszkószám az éhezésről

               Az egyik legnagyobb félelmem – aminek nincs köze pókokhoz, magassághoz, halálhoz és megvakuláshoz - az, hogy valami miatt meg kell válnom a sok év alatt összegyűjtögetett kiskönyvtáramtól. A Blind Myself legújabb dala pont erről szól, a banda énekese, Tóth Gergő, egyszer olyan rossz anyagi helyzetbe került, hogy kénytelen volt a könyveit „elvaterázni”, hogy legyen egy kis lóvé a zsebében. Kivételesen kerüljük meg a kézzelfogható könyvek környezetkárosítását és feleslegességét, amivel amúgy természetesen nem értek egyet, akármennyi igazságtartalma van. Máskülönben is eléggé ragaszkodok a tárgyaimhoz, olyannyira hogy bizonyára Tyler Durden rám robbantaná a lakást, mégis azok a holmik, amik leginkább birtokolnak a könyveim. Voltak nagyon nehéz időszakok a családunk életében és az hogy körbenézek és látom ezt a sok könyvet, ami egytől egyig az enyém, nagyon könnyen feledteti a múltbéli, anyagi sártengert. Nem mintha most felvetne a pénz, de voltunk már olyan mélyen, hogy a béka segge alatt a pukit is mennydörgésnek éltük meg.

                Átlibbenve a dal személyes vonzatán, ismét rá kellett jönnöm, hogy mennyire szeretem a Blind Myself zenéjét. Két lemezmegjelenés között általában teljesen megfeledkezek róluk, sőt. Pedig ha jobban belegondolok tizenéves korom óta – a Worst-Case Scenario megjelenése óta – minden lemezüket megvettem és ahogy fejlődött/változott a zene, egyre inkább tetszett és egyre inkább magaménak éreztem. A vakszerelem (ha-ha) akkor érte el csúcspontját, amikor megjelent az Ancient Scream Therapy, amiről büszkén merem állítani, hogy az egyik legjobb magyar metal lemez, amit életemben hallottam. Ezen lemez után volt egy kis törés a Budapest, 7 fok, Eső megjelenésénél, mert az Ossianhoz hasonló zenekaroknak köszönhetően akármennyire szeretem az anyanyelvemet, metal zenével párosítva emészthetetlennek találtam.  Azóta szerencsére levedlettem ezt a fogyatékot és nem korlátozom a befogadóképességemet a megénekelt nyelvek alapján. Pláne, hogy az új, kis csomagokban megjelenő, Blind-on lévő dalok egytől-egyig zseniálisak, mind muzikálisan, mind szövegileg. Szükségem volt a Négyszögölre, hogy annyi év koncertre járás, lemezvásárlás és zenehallgatás után kikristályosodjon, hogy a Blind Myself Magyarország talán legjobb metal zenekara. A tisztesség kedvéért persze ideszúrom, hogy szerintem, de ehhez kétség sem férhet.

                Csak néhány dolog, ami miatt szerintem zseniális a Blind Myself: töretlenül haladnak előre, sem tagcserék, sem egyéb problémák nem állják útjukat. Hajlandóak letérni a megszokott útról és újítani. Zseniális videoklipeket készítenek. Feldolgozták a Judas Priesttől a Painkillert. Van humorérzékük. Ha egy megírt dalra még nincs szöveg, akkor versekkel próbálják ki. Ennek köszönhetően találkozhatunk az új lemezen Ady Endrével és Radnóti Miklóssal. Tóth Gergő egyszer rácsapta a vécéajtót Csabira az A38-on és nem kért bocsánatot! :D Fásy Ádámnál a Nótatévében debütált az egyik új daluk. Szeretik a Monthy Python filmeket. És persze azon tény mellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy kurva jó zenét csinálnak.

                Alább látható legújabb klipjük, aminek oldalletöltéseinek szerintem nagyjából a fele nekem köszönhető. Ajánlom szíves figyelmetekbe akkor is, ha nem hörgőbörgő metálon nőttetek fel, ugyanis metal ide vagy oda, ez a dal szerintem mindenki számára egyaránt fogyasztható, ha tévednék, akkor is érdemes megnézni, ugyanis amellett, hogy vizuális orgazmus, jól lehet lakni csak a látottakkal, ha épp nem korog jobban a gyomrotok, mint a lelketek. És a végére – majdnem elfelejtettem – külön hatalmas piros pont a Blindnak, hogy minden lemezük, köztük az új is, ingyenesen letölthető a honlapjukról. Van, aki tud haladni a korral. Van aki, meg Ossian.

Blind Myself - Diszkószám az éhezésről

Könyvek neveltek fel

(Igen, ők neveltek fel)

Most meg eladom őket

(El kell adnom őket)

Mert már nincs mit ennem

(Tényleg nincs mit ennem)

Mondat meg akad itt bőven

(El kell adnom őket!)

Csak falom az oldalakat,

De nem a szememmel

Tőlem vegyél mondatokat,

Egy kicsikét hadd hízzak el

Kérlek, hadd vegyek én is ételt,

Kérlek, hadd vegyek én is ételt

A mondanivaló árából

A korgó gyomor erősebb, mint a korgó lélek

Én meg üres polcok előtt halok éhen

A korgó gyomor erősebb, mint a korgó lélek

Én meg üres polcok előtt halok éhen

Van még pár oldal eladó

Gyere vedd meg vagy csak hallgasd a korgást

Könyvtárakból lopok

Így egy ideig lesz mit ennem

Olvasok majd máskor

Már most megéheztem

Itt már sehol sincsen B terv

Csak hadd vegyek én is ételt

A mondanivaló árából

A korgó gyomor erősebb, mint a korgó lélek

Én meg üres polcok előtt halok éhen

A korgó gyomor erősebb, mint a korgó lélek

Én meg üres polcok előtt halok éhen

Van még pár oldal eladó

Gyere vedd meg vagy csak hallgasd a korgást

A korgó gyomor erősebb, mint a korgó lélek

Én meg üres polcok előtt halok éhen

A korgó gyomor erősebb, mint a korgó lélek

Én meg üres polcok előtt halok éhen

Van még pár oldal eladó

Gyere vedd meg vagy csak hallgasd a korgást

Not the bees – avagy az öt napos Nic Cage challange

                Belekezdek ma egy filmes kis „projektbe”, minden nap megnézek egy JÓ Nicolas Cage filmet. Sokak számára ez meglepetés lehet. Mármint nem az, hogy én megnézek valamit, hanem hogy vannak ennek a jóembernek jó filmjei. Hiába tagadta meg atyját és dobta el nevét, az ifjú Coppola valóban az emésztési rendszerének sebességével gyártja a „minőségnél minőségibb” mozikat, de azért ne feledkezzünk meg arról, hogy húsz év alatt majd hetven filmben szerepelt, és a sok fércmunka csupán arra hivatott, hogy az igazán jó filmjei rejtve maradjanak.

                Nic Cage egy őrült zseni, egy elszabadult pszichopata, egy vágtató musztáng, egy legenda. Lehet, hogy úgy tűnik, csupánegy kifejezetten rossz színész, és tegyük fel, hogy ez igaz, akkor is ha ezzel nem értek egyet, de az tagadhatatlan, hogy rengeteg olyan attribútummal rendelkezik, ami miatt, amíg világ a világ, Hollywood legextravagánsabb, legőrültebb, legpáratlanabb figurája marad. Ez vitathatatlan. Ezen tettei és tulajdonságai ezen a linken olvashatóak: BEST OF CAGE. De hogy csak a négy kedvencemet kiemeljem: Eredetileg Ő játszotta volna a Green Hornet főgonoszát, Christoph Waltz-ot megelőzően, ekkor átíratta a forgatókönyvet, hogy mindezt jamaicai akcentussal tehesse. Elmondása szerint Ő vette rá Johnny Deppet, hogy színész legyen… mindezt monopolizás közben. A Wickerman forgatása során megszabadult a méhektől való félelmétől, olyannyira, hogy azóta hobbi méhész, és olyan közeli viszonyt alakított ki a saját kaptárával, hogy állítólag mindenhová hordja magával. Valamint vett két kalózszigetet a Bahamákon. Igen kettőt.

                Mindezek ellenére van néhány filmje, amik amellett, hogy jó átlaggal szerepelnek az összes filmkritikás oldalon, még érdekesnek is ígérkeznek. Bírom Nic Cage-t, nem mint színészt, hanem mint jelenséget, épp ezért nagyon bízok benne, hogy ez az öt film erősíteni fogja a hitemet az emberben, a legendában, a Cage-ben!

Leaving Las Vegas

Wild at Heart

Adaptation.

Raising Arizona

Bringing out the Dead

Hol VOLT, hol nem volt #1 - Rumnapló

                Ahogy belép az ember a lakásba megszűnik az a vágyakozás a komfort iránt, ami talán az egyetlen kézzelfogható hátránya volt az elmúlt napok fesztivállétének. Meg kell hagyni, a vizesblokk közelsége még így is frenetikus, de tényleg elpárolgott minden olyan érzés, ami a városi kényelem utáni sóvárgást erősítette. Ugyanúgy, ahogy az elmúlt hét hangulata és összes impulzusa is köddé vált abban a szent momentumban, hogy a Keletiben leszálltam a vonatról és visszacsöppentem erre a csodálatos szemétdombra, amibe valamilyen érthetetlen módon még mindig szerelemes vagyok. És habár hazafelé több hajléktalannal, gyanús arcú gyermekjóléti nagykövettel és barátságtalan nemzeti-tartalékkal találkoztam, mint bikinis, félmeztelen csodanővel és kényszerpacsizós jópofa részeggel, mégis valahogy jó itthon lenni. És nem csak Édesanyám főztje miatt… Koncertbeszámolót és fesztiválélményt találhattok eleget a neten, szóval maradnék a jól megszokott saját vonalon. Ugyanis még mindig szeretem magamat ismételni. Még mindig. Ismételni. Szeretem. Magamat.

                Az utóbbi hetek bulijaiban valahogy mindig egy-egy pohárka rum került a kezembe, amit egyáltalán nem bánok, mert a maga módján rendkívül kellemes ital és elég hatásos is. Ezek után hatalmas örömmel konstatáltam, hogy a társaság melyhez volt szerencsém és megtiszteltetésem csatlakozni a VOLT idejére, ellátott minket egy nagyobb mennyiséggel a fentebb említett italból. Mi ez, ha nem a sors keze…? Mázli! Így hát fantasztikus társaságban, jó hangulattal, finom itallal és tetővel a fejünk felett indultunk neki a 21. VOLT fesztiválnak. Nagyon nehéz így hirtelen bármit is írni erről a néhány Sopronban töltött napról, és nem csak azért, mert érthető módon kissé összefolynak az események. Az egyik legkedvesebb emlék valószínűleg az lesz, hogy kaptam egy új becenevet, ami nem is tér el olyan sokban a jelenlegitől, Kicsi Döme. Habár ez csak azt hivatott reprezentálni, hogy én voltam a társaság legifjabb tagja, mégis árad belőle valami mérhetetlen kedvesség, ami a nehezebb pillanatokban kifejezetten jól esik az embernek. Pláne, hogy azokat becézzük, akiket kedvelünk, máskülönben gúny-és nem becenév lenne.

                Fontos megemlítenem a hét kedvenc poénjait, akkor is, ha az a jelenlévőkön kívül senkinek nem fog semmit sem mondani, például miszerint a volt-jelenünket a Fornetti, a Coca-Cola és a Péter György Foundation for Curing Alcohol-Intolerance támogatta, illetve hogy ha nem válik be nekem a könyvtár szak, akkor mindenképp monopolitytológiára szeretnék járni, nem is beszélve Peti eddig legerőteljesebb aranyköpéséről, miszerint bemegy egy bárba egy Cseh meg egy uborka. Egész héten azt kiabáltuk, hogy Get up off the ground, amin szerencsére nem kell már sokat magyarázni, mert az Affiance nevű istenkirály banda már szabadjára engedette lemezkezdő felkiáltásukat facebook hashtag formájában is, amúgy klikk. A hét visszatérő lírikus gondolata természetesen ismét a vízhez kötődik, ugyanis kénytelen voltam újfent konstatálni, hogy egy-egy másnapos reggelen, délben, estén vagy éjszakán egy csepp hideg víz is olyan, mint egy angyal csókja, életed megfáradt hajnalán, mikor elmerengve, lesajnáló, komolytalan mosollyal nézel a halálnak sötétlő szemgödrébe, mielőtt rád fonja csontos, ámde óvó karjait. Ennél fennköltebben, talán csak egy jó bögre tejről tudnék nyilatkozni, de az sehogy sem vág most témába, így tovább lépek, egy hasonlóan magasztos pillanat kiemelésére.

                Mindig van nálam könyv. Ha nem is olvasok, szeretem, ha az olvasás lehetősége és közém nem áll semmi. Amikor fesztiválra vagy hasonló eseményekre viszek könyvet, általában körbe vagyok röhögve, hogy mi a pöcsnek és általában valamilyen szinten jogosak is ezek a megjegyzések, ugyanis tízből kilencszer természetesen soha sem kerül elő a könyv a táskából. Ezúttal enyém volt az utolsó kacaj, mert a fesztivál egyik legmeghatározóbb, legfelemelőbb pillanata túlzás nélkül az volt számomra, amikor az utolsó éjszakát követő hajnalon, félrészegen Kunderát olvashattam a felkelő nap fényénél. Komolyan émelyítő volt. Máskülönben is szeretek minimálisan illumináltan írni vagy olvasni, mert ilyenkor minden betű, minden szó külön rejtett üzenetet hordoz, amit a szerző külön neked szánt, és máskor nem fedi fel előtted, csak ezekben a varázslatos pillanatokban. Természetesen ez 3-4 deci rum után, DJ Freshre ugrálva, feltehetőleg nem működne, mert minden sorban azt olvasnám, hogy gonna get louder, gonna move faster.

TO BE CONTINUED…

five years of bromancing around the clock

                Illik egy barátság évfordulóját megünnepelni, ha pontosan tudjuk mikorra datálható annak kezdete? Teljesen mindegy. Az igazi férfiak nem ünnepelnek! Az igazi férfiak gifet csinálnak.

Hegyalja '12 retrospektív egy képen

Köszönet a briliáns képért Petinek

Asztala viszlát

                Lelépek néhány napra Sopronba, gondoltam illene ide rittyenteni néhány sort, habár máskor is eltelik úgy ugyanennyi idő, hogy nem írok, mégis most nem csak lélekben nem leszek itt, hanem testben sem. Mostanában a legtöbb bejegyzés, ami nem film, zene vagy hasonló világi móka, elég egysíkú, ahogy így olvasgatom visszafelé. Ez nyilván nem véletlen, ugyanazok a dolgok foglalkoztatnak mostanában, és van egy olyan érzésem, hogy nem is fogok egy ideig megválni ezektől. A célkitűzés változatlanul nem a válaszkeresés vagy a megoldás, hanem a rehabilitáció, annak meg nincs is jobb módja, mint megválni, legalább virtuálisan, a hátunkra erőltetett keresztektől és szívünkre applikált nagy-nagy kövektől. Ezerszer elmondtam már, nekem ez a (F)utóirat. Amikor nyomaszt, vagy bánt valami, akkor – többségében rébuszokban – leírom ide, és kicsit jobb lesz. Ti ezt nem látjátok, de minden egyes bejegyzés közzététele után kicsit kihúzom magamat és óvatosan veszek egy megkönnyebbült nagylevegőt. Más tör-zúz, ordít vagy sikít, én blogolok. Nem mintha olyan nagy problémákkal kéne nap, mint nap szembenéznem, de csak hogy visszaaggassak magamra egy néhány sorral korábbi metaforát, mindenkinek a saját keresztje a legnehezebb.

                Hiába, kvázi magamnak írok, a saját magam megsegítésére, amikor bármiféle visszajelzést kapok a külvilágtól, akkor valamiféle leírhatatlan melegség önti el a szívemet. Valamilyen furcsa alfaja a szeretetnek ez, annak a szeretnek, amit Tőletek kapok, és talán meg sem érdemlek. A blog teljesen nyilvános, akárki idetévedhet, mégis idáig csak olyan emberektől érkezett említésre méltó reflektálás, bármiféle (F)utóriat tartalomra, akit én belül érdemesnek tartottam arra, hogy beengedjem ide, ebbe a kicsiny zárt szentélybe, ami akármennyire erőlködnék sem lehetne nyitottabb és hozzáférhetőbb.

                Természetesen ma is lenne miről írni, mert döme dömének farkasa, ahogy latinul szól a fáma, és nem tudok nyugodtan a seggemen maradni, akkor sem, ha pontosan tudom, hogy csak jobban a húsomba fúródik a seggembe állított tőr, ha tovább fészkelődök. De ez most mindegy, úgyis arra térnék ki, hogy megint rosszul csoportosítom a koncentrációmat meg hasonló okosságok, de ez most teljesen irreleváns, ugyanis öt egész napig távol leszek saját démonaim jelentős részétől. VOLT Fesztivál, bicsiz! Majd jövök! Addig is szeretet, béke és a jóabuli. Ha vasárnapig lesz új poszt furcsán tördelve, kevéssé formázva, gyanúsan sok idegennek tűnő, de értelemmel nem rendelkező szóval, akkor az azt jelenti, hogy részegen megtaláltam a blogger alkalmazást a telefonon. Na mivanmi?

Celeb hálószoba, és ami mögötte van

                A Lost in Translation óta nagy rajongója vagyok Sofia Coppolának. Imádtam azt a filmet. Amikor tavaly tudomásomra jutott, hogy a legújabb filmjében Emma Watsont dirigálja, egészen izgatott lettem. Mekkora kombó már. Az ember mindig örül a kedvenc rendezői új filmjeinek, de ha még ehhez egy – legalább a szemnek – kedvező szereposztás is jut, az tényleg briliáns. Egészen addig a pontig, hogy megnéztük az említett a filmet (Bling Ring) meg voltam róla győződve, hogy ez elég lesz, ha nem is az instant kultfilm státuszhoz, de legalább egy kellemes, szórakoztató mozizáshoz. Ekkorát tévedni, talán már nem emberi dolog.

                Gyanús lehet már a kezdő képsorok nyomán, hogy a film alapjául nem más szolgált, mint egy szaros kis cikk a Vanity Fairből. Oké, hogy igaz történet a közelmúltból, de mi az, hogy egy bulvár lap cikke szolgáltassa az alapanyagot egy filmhez? Lehet ez csak nekem ennyire furcsa, hiszen nem adaptációról beszélünk, csak a sztori csíráját ez a cikk ültette el az ifjú Coppola lány agyában, na de na! Néhány éve pár fiatal kvázi szórakozásban celebekhez tört be, amit ért ellopott, majd persze idővel lebuktak és a vallomásaikban egymás ellen fordultak, hogy mentsék a saját bőrüket. Oda kellett volna adni a sztorit David Finchernek, hogy csináljon belőle egy Social Network 2-t, mert más tálalásban nem tudom elképzelni, hogy működjön a dolog. Véletlenül sem a történések érdekesebb, izgalmasabb részére feküdtek rá, hanem a lehető legstatikusabban magukra a rablásokra, és a köztük lévő semmitmondó arcoskodásra. Különös tekintettel a társaság meleg tagjának már-már Bárányok hallgatnak mélységű magányos műsorára, illetve szinte minden szereplő autóban bömböltetett zenére való lipsynchelésére, hisz minden fehér, beverly hills-i gimnazista imád mélyen dörmögő feka zenéket ordibálni vezetés közben. MINDEGYIK!

                Azért szerettem Sofia Coppola korábbi filmjeit, még az általam gyengébbnek titulált darabokat is, mint a Somewhere, mert stílusosak voltak. Egytől egyig történetükben vagy képeikben kellemesen lassú filmek, amik a tempójukból adódóan a populárisabb, könnyedebb filmeket preferáló nézők számára már-már emészthetetlenek. Lassú és stílusos, ez a két jelző tudná nekem talán a legjobban definiálni korábbi munkásságát, de ez a Bling Ring becélozta egy Story 4-es/VH1-os celebrity documentary sémáját és nem is tágított onnan az utolsó percig. Gyakorlatilag annyiban különbözött olyan délutáni klasszikusoktól, mint a Mi van mostanában a Jackson 5 többi tagjával vagy az 50 legcikibb Oscar öltözék, hogy a történéseket nem kommentálta valami hatodrangú újságíró vagy egy névtelen, látványosan homokos humorista.

Arra szerintem már nem is érdemes bővebben kitérni, hogy a karakterek miként keltek életre a vásznon, mert a film felétől a szereplők hitelessége valahogy egyikünket sem tudta nagyon érdekelni, pedig férfiasan be kell, hogy valljam, többek között csak azért mentünk el megnézni a filmet moziban, mert Emma Watsonnal hirdették. (Aki amúgy nem is igazán mondható főszereplőnek.) És a legdurvább az egészben talán az, hogy ha kivesszük a lassításokat és ismétléseket, akkor nem hogy 90, de talán még 80 perc hosszú sem lett volna az egész, és még így is dög unalmas lett volna. Na, mindegy, úgyis régen láttam férfit negyvenhármas pink magas-sarkúban Rolexeket rendezgetni.

Hisz az álomgyár mindenkit széppé tesz.

Jellemhiba

Nyugta

                A mai este apropója az volt, hogy vége életünk első egyetemi évének. Nem sikerült a „buli” tökéletesre, de azért elég jól éreztük magunkat. Arra kérném meg a kedves olvasót, hogy amennyiben tovább olvassa ezt a bejegyzést, legyen szíves elindítani a jóval alább található zenét, amit youtuberól linkeltem.

                Van két szó, amit rendszeresen használok, pedig annyira mesterséges a számból, mint Mónika showban a kedves gesztus. Reveláció és epifánia. Ők lennének azok. Ha el akarnám odázni a június 28-ai éjszaka érdemeit és jelentőségét, akkor ezekkel a jól megszokott elcsépelt, sznob szavakkal élnék, pedig jelenleg úgy érzem, hogy ennél jóval többről van szó. Lehet, hogy reggelre a felére sem fogok emlékezni, és saját szavaimnak csak töredékével tudok azonosulni, mégis, most épp úgy érzem, mintha farkas szemet néztem volna a jóistennel, és csak hajszál híján kaptam volna ki.

               Annyi minden jutott eszembe, annyi és olyan emlék, ami akarva akaratlanul is könnyet csal a szemembe. És kivételesen nem azért, mert szentimentális, illuminált állapotba keveredtem, hanem mert szép emlékekről van szó. Remélem, még hallgatjátok  a zenét, hanem, akkor repeat. Kezdeném is a legfrissebb ilyen felismeréssel, élménnyel. Rendszeresen megesik, hogy az éjszakai téblábolásnak az Astoria az alfája és omegája. Ilyenkor általában az aluljáróban megtalálható egy bizonyos „szaxofonos ember”. Ő az, aki akármennyire ittasan, akármilyen szomorkásan indulok el hazafelé a Kálvin téren át, mindig kicsit jobb kedvre tud deríteni a Careless whisper megunhatatlan taktusainak előadásával. Ma, amikor az utolsó alkalommal tudtuk rásütni egy összejövetelre, hogy egyetemi, első éves buli, nekem ismét egy ilyen találkozás jelentette az éjszaka megkoronázását.  Nem csak a „szokásos” élmény miatt, hanem mert ez volt az a jelenet, ami alkalmat teremtett arra, hogy megérjem a megvilágosulás azon momentumát, amikor rájövök, hogy nem az éjszakába, nem az alkoholmámorába, nem a káoszba, és nem a nők közelségébe vagyok szerelmes, hanem magába a romantikába. Abba a romantikába, amit ezek összessége ad, kiegészülve sok egyéb aprósággal, amiket ha akarnék, se tudnék szavakban önteni. ( A zene megy még? Nem? Repeat! Köszi, Fanni! ) Ezen megállapításon túl született még egy-kettő az este folyamán, amit nem feltétlenül kellene virtuális naplóm hasábjain megörökíteni, de a lényeg, hogy ha az ember jobban elmereng egy-egy szembogár vizslatásában, akkor könnyen rájöhet, hogy az a szeretet, amit feleslegesen koncentrál vagy tart fent rossz irányba, bizonyos elvi korlátokon belül sokkal hatásosabban és értelmesebben érvényesülhet házon belül, ott ahol nem is sejtené senki.

                Annyira egyszerű szeretni valakit. Nem is feltétlenül kell, hogy a másik viszont szeressen. A lényeg csupán az, hogy ellenkező póluson csücsülő értse az érzéseid miértjét és mikéntjét. Sem több, sem kevesebb nem számít. Csak a szerelem. Nem az a Notebookos, Ryan Goslingos, Jane Austenos, Elfújta a szeles, Dirty Dancinges, hollywoodos takony-szerelem. Arra a szerelemre gondolok, ami minden sztereotípián kívül esik, és nem kötelez arra, hogy leéld a másikkal az életed. Csupán nem kevesebbre, mint hogy tiszteld és támogasd a másikat egészen addig, amíg nem tudod őszintén, hangosan azt mondani, hogy a másik már nem érdemli azt a megbecsülést és odaadást, mit Te egészen addig a pillanatig természetesnek vettél, vagy míg mind a ketten el nem múltok az örökkévalóság tengerében. Lehet, hogy az egyszerűbben barátságnak nevezett dolog az, amiről én beszélek, de nekem szeretni valakit többet jelent, mint holmi kommersz címkéket aggatni olyan emberekre, akik irányt mutatnak, befolyásolnak, támogatnak, meghallgatnak, elviselnek, megölelnek és arcon csókolnak, akkor is, ha hülye, felelőtlen, meggondolatlan, idióta, harsány, hangos vagy érzelmileg túlhevült vagy, amilyen általában. Amilyen én vagyok.

A zene megy még? Mindegy. Köszönöm ezt az egy évet mindenkinek. Jó éjt!

Ahogy kezdtük, úgy fejeztük be. Köszönöm.

A szerda este margójára

„…ekkor éppen nagyon kellemesen kezdett alakulni a hangulat, mindenkin erőt vett a szubtilisebb és erősebb részegség, amit már nem az alkohol vált ki, hanem az éjszaka. Az ember túljut az alvásküszöbön, végképp elmúlt az az idő, amikor le szokott feküdni, most már úgyis mindegy, most már lelkiismeret-furdalása sincs, és nyugodtan átengedi magát az éjszakának.”

Szerb Antal - Utas és holdvilág

Rumba, szájba

                Egész este puerto rico-i rumot ittam. Három abszint után ezt ajánlotta nekem a pultos hölgy, mert jobb árban volt. Relatíve hatásos volt. A pénztárcámat kiürítettem így is, de legalább kicsit kótyagos lettem és könnyebben, átláthatóbban éltem meg az éjszakát. Kicsit olyan az utóíze, mint a fogorvosi rendelőben adagolt érzéstelenítőnek, azzal a különbséggel, hogy ez nem csak az ínyedet bénítja le, de az egész kibaszott agyadat is. Amikor az ember nem halál részeg, csak egyszerűen be van rúgva, könnyedén magához tudja édesgetni a megoldásokat. Ez is egy ilyen estének ígérkezett. Kézzel fogható válaszok nem születtek, de beljebb voltam a bozótban, és kivételesen örültem, hogy csípnek a tüskék.

                Rettenetesen meghökkentő élmény az, amikor valaki, akit nagyon szeretsz, de a félelmeid azt sugallják, hogy ő gyűlöl téged, valami kedvessel lep meg. Az én esetemben ez egészen egyszerűen egy kissé becsípett „Döme, én annyira nagyon-nagyon szeretlek Téged!” volt. Pont elég ahhoz, hogy egy kicsit jobban érezzem magam a sártenger közepén. És pont elég ahhoz, hogy elássam magam egy sóder hegy alá. Tipikusan az a visszajelzés, amire nem számítasz, és pont ezért falhoz állít. Ez most tényleg csak egy kis hiszti mindenfélefajta megoldás, vélt vagy valós konklúzió nélkül. Egyszerűen kiírom, ami bánt, ami fáj. Akkor is, ha ez jó dolog kéne, hogy legyen. Nincs ezen olyan sok magyarázni való. A rum megtette a hatását. Mindenki számára. Én vagyok az a felesleges emó körök, józsefvárosi, szentimentális Jack Sparrow-ja.

Rekviem

Egy vizsgám van hátra, aztán szabadság, szerelem. Nem mintha korábban sok időmet kötötte volna le a tényleges tanulás, de azért a látszat is elég sok időt emészt fel. Most épp – néhány órával a végső megmérettetés előtt – ismét csak nosztalgiázok. Sokszor teszek így, és sokszor írom le, és sokszor használom ezt a szót. Azt mondja az internet, hogy a nosztalgia definíciója a következő: „Erős vágyakozás múltbeli érték után; nagy sóvárgás, áhítozás olyan után, amit már ismerünk, átéltünk vagy ilyennek gondolunk.” Nem értek ezzel teljesen egyet, de annyiban igaz, hogy a nagyon kaotikus, vérzivataros időktől eltekintve, az idő tényleg sok mindent megszépít, így az intenzívebb emlékek feltehetőleg örömtelibbek. Abba meg bele sem megyek, ha egy-egy múltbéli benyomás olyan időket idéz, amikor a jelenkori problémák még zacsiban sem voltak, és „minden olyan egyszerű volt”.

                Egyszerűbb soha sem volt, csak más. Mindig a jövőre készülünk és a múlt felett ítélkezünk, ahelyett, hogy a jelennel foglalkoznánk. Ami van, az soha sem elég jó, soha sem elég színes, soha sem elég erőteljes. Mindig több kell. Ha többet foglalkoznánk azzal, ami van, ahelyett, ami már elmúlt, vagy ami lesz, sokkal szebb lenne minden. Én legalábbis ezt vallom. Tudom botor, felelőtlen hozzáállás az enyém, de vannak pillanatok, amikor nagyon jól érzem magam. Szabadnak, mint egy szárnyaló sólyom a felhők között, a kék égen, két mezei pocok elfogyasztását követően. Röpke momentumok ezek a hétköznapokból, de azt hiszem megéri. Pont most olvastam egy könyvben valamit, ami idevág, és nagyon tetszik, nem helveticás hipster felirat a facebook profilod fejlécére, de minden egyszerűsége ellenére megragadt a fejemben. „Csak a pillanat számít, és a szép pillanat sosem múlik el.”  Komolyan mondom, szerelmes vagyok ebbe a könyvbe, még a legegyszerűbb megfogalmazásban beszúrt gondolatok is olyan szépen helyezkednek a kontextusba, hogy minden egyes mondatot érdemes egyből két-három alkalommal újraolvasni. Na de mielőtt elkezdek itt csapongani mindenféle irányokba, visszaterelem magamat a múltidézés egy olyan formájához, mely nem egyértelműen a keserűségből és az elégedetlenségből fakad, habár nyomokban… na várjunk, elvesztettem a fonalat.Az a baj ezzel az alkotói kényszerrel, hogy ténylegesen csak és kizárólag éjszaka működik. Nappal nagyon ritkán írok, de nem csak a blogra, hanem úgy általában, akármit. A probléma csupán az, hogy ahogy nő az alkotási vágy az éj közeledtével, a fogaskerekek kattogása az agyamban és a koncentráció úgy hagy alább. Eszem egy banánt.

                Nos tehát. Valószínűleg azért vesztem el gondolataim sűrűjében, mert magam sem tudtam merre tartok. Régi képeket nézegettem, 7-8 évvel ez előttről. Ez talán azon időszaka tudatos létezésemnek, ami a legérdekesebb lehet a jelen tekintetében, hiszen akkor szinte minden más volt, mint most. És nem csak arra a húsz kiló különbségre gondolok, mert az, valljuk be, többek között a korral jár. Motivációként kéne hogy hasson, amit látok, ehelyett az első gondolat természetesen a rimánkodás, mint minden normális ember esetében, de úgy döntöttem, inkább egyszerre hantolom és dicsőítem a múltat. Nem kell, hogy példa legyen, vagy útitárs. Elég a tudat, az emlék, hogy volt valaha más is, mint ami most – illetve egy adott ideig - megszokottnak tűnik. Amíg az ember mereng azon, hogy milyen volt a tegnap, addig elrobog mellette a ma, mint egy gyorsvonat, a holnapot meg úgyis átalszom. Tudom, hogy ugyanazt ecsetelem már ikszedik soron keresztül, de magamat is meg kell győznöm, hogy azon a néhány kellemesen nosztalgikus percen kívül nem érdemes tovább mélázni a múlton, mert ami volt elmúlt. Legyen az egy gyerekkori szerelem, az édes gyermeki gondtalanság vagy épp az a bizonyos „V” az ágyék felett, if you know what I mean.

(utóbbiról persze nem kell lemondani, hisz ki tudja mit rejt a jövő, ha-ha)