Párizs
éjszaka a legszebb, ehhez kétség sem férhet. Jómagam még soha sem jártam ott,
de mi okom lenne kételkedni egy ilyen csodálatos közhelyben? Nyilván, nem
véletlenül aggatták rá az évek folyamán a „fények városa” becenevet. A világ
minden tájáról csodájára járnak az emberek a kedves kis, macskaköves utcáknak,
a megdermedt szentjánosbogár sereggel borított Eiffel-toronynak és a Szajna
partjából áradó tömény romantikának.
Ezen az éjszakán Annát ezek
egyáltalán nem érdekelték. Még kisgyerek volt, amikor visszaköltöztek vidékről
Párizsba, úgy ismerte a kis, macskaköves utcákat, mint tulajdon tenyerét. Az
Eiffel-tornyot megmászta már gyalog és lifttel is, látta a város összes
nevezetességét napsütésben és mesterséges fényárban úszva egyaránt. Engedékeny
szüleinek és egyetemi éveinek köszönhetően pedig a Szajna-parti romantikázás
sem volt idegen számára. Még tizenkilenc év után is ugyanolyan szerelmes volt
szülővárosába, mint amikor először, négy évesen végigsétált nővére kezébe
csimpaszkodva a Champs-Élysées-n.
Sajnos
ezen az éjszakán nyoma sem volt az ártatlan gyermeki csodálatnak, amivel
egykoron végig tekintett a – még ilyen késői órán is turistákkal zsúfolt –
sugárúton. Tekintete - lehajtott fővel - lábait követette lépésről lépésre, így
hosszú, hullámos, gesztenye barna haja mögé tudta rejteni kisírt szemeit és
elfolyt sminkjét. Egyszerre volt mérhetetlenül szomorú és egyben komikus, hogy
a délután majd’ fél óra alatt felvitt sminkjének másodpercek alatt nyoma
veszett a sós könnyek örvényében, és inkább hasonlított Brandon Lee Hollójára,
mint az elbűvölő, gyönyörű lányra, aki korábban kilépett a Rue d’Artois-i bordó
ajtajú lakásból. A kellemesen langyos tavaszi éjszakákra jellemző időjárástól
szokatlan módon cseperegni kezdett az eső és feltámadt a hűs szél, ami
bele-bele kapott Anna túlon-túl rövid, szürke szoknyájába. Így, míg egyik
kezével arcát próbálta takargatni, másikkal kénytelen volt ruháját igazgatni.
Azt gondolta ennél már nem lehet rosszabb ez nap… És tényleg nem, hiába szól
úgy a fáma, hogy csőstül jön a baj. A valóságban vannak helyzetek, ahol valami
felsőbb erő - nevezzük karmának, sorsnak vagy akár a véletlennek - nem engedi,
hogy még több baj érje az olyan embereket, kiket olyan elviselhetetlen fájdalom
ért, ami szavakkal nem is kifejezhető.
Anna
szemei előtt újra és újra az elmúlt néhány óra képkockái peregtek. Feje úgy
lüktetett, hogy még a vetítőgép hangját is hallani vélte. Akárhogy erőlködött kikapcsolni
nem tudta, ennek következtében minél többször kényszerült belső szemein
keresztül végignézni, hogy mi is történt vele, annál hisztérikusabban zokogott,
míg nem elhagyta minden ereje és térdre rogyott az út kellős közepén. Mintha
csak az égből is Anna könnyei zuhogtak volna, szakadni kezdett az eső. Hosszú
perceken át mozdulatlanul ült a csurom vizes járdán, magába roskadva. – Jól
vagy, kishölgy? – törte meg az esőcseppek monoton kopogását egy ismerős
férfihang.
folyt.köv.
