Mindenkinek van
egy-két dal az életében, ami azon nyomban, hogy meghallja, felkavarja lelkében
az állóvizet. Általában olyan szerzemények ezek, amik egykoron, vagy akár még
mindig különleges helyet foglalnak el a szívedben. Ezek azok a számok, amiket
már az első hang alapján felismersz és ezt követően füledet befogva rohannál,
amilyen messzire csak tudsz, mielőtt kitárja Pandora szelencéjét, hogy
kiáradjon belőle a kórság - amiből már annyiszor felépültél – hogy a bőröd alá
kúszva ismét szétáradjon a testedben.
Igazából ezeknek
a daloknak a legnagyobb erőssége az, hogy jók. Kellőképpen hatásosak ahhoz,
hogy gyors árukapcsolással maguk mellé csapjanak egy emléket, egy arcot, egy
illatot és a pillanat tört része alatt elmossák a nyugalom homokvárát, mint az
óceánból kikúszó hullámok. Elfutni úgy sem lehet, így az a tapasztalatom, hogy
jobb sodródni az árral, ha már a vizes hasonlatoknál tartok. Egyszer úgyis vége
lesz, fizikai fájdalmat meg max akkor okozhat, ha túl közel állsz a
mélynyomóhoz. Az én esetem kicsit különleges, mert folyamatosan – szinte már
tudatosan – azon kapom magam, hogy állok a tömegben és élőben hallgatom „a”
dalt. Mindig nagymestere voltam az ilyesfajta önkínzásnak, ahogy az érző
emberek többsége is az, de ez már-már perverz.
Július elejére
sikerült legyőznöm démonaimat és már majdnem végigjátszotta a banda a számot,
amikor eszembe jutott, hogy nem jutott eszembe semmi. Semmi más, azon kívül,
hogy ez egy jó dal. Ez a gondolat akkor könnyet is csalt a szemembe, habár amennyiben
kicsit acélosabb lelkű férfiember lennék, ezt ráfoghatnám a rumra. Persze, a
rum! Ezt követően majd’ egy hónapig elő sem vettem. Lezártnak tekintettem az
ügyet és nem is akartam bolygatni. Míg nem valahogy megint csak elkeveredtem
egy koncertre, pont oda ahol először hallottam. Szinte szó szerint a vállamon éreztem
a súlyát minden egyes sornak. Lassan egyesével kúszták fel a gerincemen,
csigolyáról csigolyára a hangok, hogy ismét szöget üssenek a fejembe, pont úgy,
mint amikor először találkoztunk. Érdekes este volt. Azt hiszem eljött az
ideje, hogy eltávolítsam ezt a dalt minden lejátszómról és playlistemről, hátha
az ügyesen komponált hangokkal együtt a véletlen (?) által szült mámorító pillanatoktól
is megtudok szabadulni és tisztalappal kezdhetem a holnapot.
Na jó, egyszer még meghallgatom… aztán repülj el rabmadár!
