Kezdek átmenni
kommerszbe ezekkel az „így telnek a napjaim” bejegyzésekkel, de úgy érzem
kötelességem megemlékezni életem olyan mérföldköveiről, mint a mai. Már rég
rájöttem, hogy nüánszokkal a szex után ott az élvezeti lista élén a zabálás.
Igen, a zabálás. Nem a szolid, komótos étkezés. Persze az is tök jó, de egy
éttermi látogatás során túl sok a korlátozás, ahhoz hogy az ember száz
százalékosan ki tudja élvezni a táplálékbevitelt. És hogy az étteremnél
maradjak, minek mennék el itthonról, ha kvázi nincs olyan kaja, amit Anyukám ne
tudna megcsinálni, arról nem is beszélve, hogy milyen briliáns tálalással és
zseniális ízekkel, amik kifejezetten nekem kívánnak kedvezni.
Na de mi előtt
átcsapok mindmegette.hu-ba, rátérnék erre a jelentős eseményre, aminek ma
piciny konyhánk sajnos szemtanúja volt. Úgy esett, hogy egyedül voltam itthon
és nem volt semmi más a hűtőben, csak egy kis káposztaleves, ami tök jó, pláne
így edzés mellé, csak most nagyon nem fűlött rá a fogam. Pénz se volt nálam,
így a szokásos gyros/pizza/fornetti triumvirátus sem tudott - hangok alapján
egyre inkább Chewbaccára emlékeztető - gyomrom segítségére sietni. Ezt néhány
perc feszült gondolkozás követte a Fűrész tényfeltáró zenéjének aláfestésével,
majd az isteni szikra. Van itthon egy raklap tojás, meg egy csomó más apróság,
amit belelehet dobálni egy omlettbe. Gyorsan néztem neten receptet,
leellenőriztem a hozzávalókat, elmostam egy serpenyőt és úgy éreztem kész
vagyok megváltani a világot.
A képletből
csupán az maradt ki, hogy hiába az 5 év vendéglátós suli, életemben nem főztem
még semmit és néha belebonyolódok egy szeletkenyér levágásába is, ha nem elég
éles a kés. Nem is beszélve arról a tényről, hogy a szemmozgás, ami
ruhavásárlás közben előnyömre van, miszerint egy helyben állva kiszűröm, hogy
látótávolságon belül mi az, ami több figyelemre is érdemes (szemben a nőkkel,
akik egyesével végignéznek mindent, akkor is ha már egy kilométerről látszik,
hogy még egy olcsóbb fajtából való kurván is rosszul állna az adott darab)
ezúttal cserben hagyott. Tojás és tej tényleg volt a hűtőben, de maradjunk
annyiban, hogy bizonyos távolságból
nagyon egyszerű a szendvicskrémet margarinnak nézni, arról nem is beszélve,
hogy a csuklómat közel sem tudom olyan sikeresen használni „habosra veréshez”
mint más egyéb dolgokhoz. Így a „főzés” közepén kénytelen voltam rájönni, hogy
ugyanúgy csinálom a dolgaimat a konyhában, ahogy az élet egyéb részein is.
Belekezdek, mert jó ötletnek tűnik, habár a körülmények nem adottak és a
hozzáállásom sem tökéletesen, aztán ha végül véletlenül befejezem amibe
belekezdtem, akkor nem a várt végeredményt kapom. A lényeg, hogy természetesen
képes voltam elrontani az internet által legegyszerűbbnek titulált ételét,
habár értelmezhetjük úgyis, hogy alkottam valami újat, ugyanis küllem és íz
tekintetében semmiképp sem beszélhetünk omlettről, ettől függetlenül egész
finom lett. Mondjuk nyomtam bele egy szeneslapátnyi olivabogyót meg egy fél
üveg piri-pirit a biztonság kedvéért. Nem adom fel! Legközelebb kimegyek a boltba,
ha hiányzik valami és előveszem a szekrényből a kézimixert. És talán egy napon,
egy szebb világban rendes ételt is főzök majd magamnak és megetetem az
éhezőket, ha már így huszonhárom évesen beletört a bicskám két szaros tojásba.
Zárásként álljon
itt egy két, ami azt hivatott illusztrálni, hogy sikerült az főztöm. Amennyiben
egy szakszerűen elkészített omlett egy vadi új Lamborghini, akkor az enyém
valahogy így nézett ki.
