Nyugta

                A mai este apropója az volt, hogy vége életünk első egyetemi évének. Nem sikerült a „buli” tökéletesre, de azért elég jól éreztük magunkat. Arra kérném meg a kedves olvasót, hogy amennyiben tovább olvassa ezt a bejegyzést, legyen szíves elindítani a jóval alább található zenét, amit youtuberól linkeltem.

                Van két szó, amit rendszeresen használok, pedig annyira mesterséges a számból, mint Mónika showban a kedves gesztus. Reveláció és epifánia. Ők lennének azok. Ha el akarnám odázni a június 28-ai éjszaka érdemeit és jelentőségét, akkor ezekkel a jól megszokott elcsépelt, sznob szavakkal élnék, pedig jelenleg úgy érzem, hogy ennél jóval többről van szó. Lehet, hogy reggelre a felére sem fogok emlékezni, és saját szavaimnak csak töredékével tudok azonosulni, mégis, most épp úgy érzem, mintha farkas szemet néztem volna a jóistennel, és csak hajszál híján kaptam volna ki.

               Annyi minden jutott eszembe, annyi és olyan emlék, ami akarva akaratlanul is könnyet csal a szemembe. És kivételesen nem azért, mert szentimentális, illuminált állapotba keveredtem, hanem mert szép emlékekről van szó. Remélem, még hallgatjátok  a zenét, hanem, akkor repeat. Kezdeném is a legfrissebb ilyen felismeréssel, élménnyel. Rendszeresen megesik, hogy az éjszakai téblábolásnak az Astoria az alfája és omegája. Ilyenkor általában az aluljáróban megtalálható egy bizonyos „szaxofonos ember”. Ő az, aki akármennyire ittasan, akármilyen szomorkásan indulok el hazafelé a Kálvin téren át, mindig kicsit jobb kedvre tud deríteni a Careless whisper megunhatatlan taktusainak előadásával. Ma, amikor az utolsó alkalommal tudtuk rásütni egy összejövetelre, hogy egyetemi, első éves buli, nekem ismét egy ilyen találkozás jelentette az éjszaka megkoronázását.  Nem csak a „szokásos” élmény miatt, hanem mert ez volt az a jelenet, ami alkalmat teremtett arra, hogy megérjem a megvilágosulás azon momentumát, amikor rájövök, hogy nem az éjszakába, nem az alkoholmámorába, nem a káoszba, és nem a nők közelségébe vagyok szerelmes, hanem magába a romantikába. Abba a romantikába, amit ezek összessége ad, kiegészülve sok egyéb aprósággal, amiket ha akarnék, se tudnék szavakban önteni. ( A zene megy még? Nem? Repeat! Köszi, Fanni! ) Ezen megállapításon túl született még egy-kettő az este folyamán, amit nem feltétlenül kellene virtuális naplóm hasábjain megörökíteni, de a lényeg, hogy ha az ember jobban elmereng egy-egy szembogár vizslatásában, akkor könnyen rájöhet, hogy az a szeretet, amit feleslegesen koncentrál vagy tart fent rossz irányba, bizonyos elvi korlátokon belül sokkal hatásosabban és értelmesebben érvényesülhet házon belül, ott ahol nem is sejtené senki.

                Annyira egyszerű szeretni valakit. Nem is feltétlenül kell, hogy a másik viszont szeressen. A lényeg csupán az, hogy ellenkező póluson csücsülő értse az érzéseid miértjét és mikéntjét. Sem több, sem kevesebb nem számít. Csak a szerelem. Nem az a Notebookos, Ryan Goslingos, Jane Austenos, Elfújta a szeles, Dirty Dancinges, hollywoodos takony-szerelem. Arra a szerelemre gondolok, ami minden sztereotípián kívül esik, és nem kötelez arra, hogy leéld a másikkal az életed. Csupán nem kevesebbre, mint hogy tiszteld és támogasd a másikat egészen addig, amíg nem tudod őszintén, hangosan azt mondani, hogy a másik már nem érdemli azt a megbecsülést és odaadást, mit Te egészen addig a pillanatig természetesnek vettél, vagy míg mind a ketten el nem múltok az örökkévalóság tengerében. Lehet, hogy az egyszerűbben barátságnak nevezett dolog az, amiről én beszélek, de nekem szeretni valakit többet jelent, mint holmi kommersz címkéket aggatni olyan emberekre, akik irányt mutatnak, befolyásolnak, támogatnak, meghallgatnak, elviselnek, megölelnek és arcon csókolnak, akkor is, ha hülye, felelőtlen, meggondolatlan, idióta, harsány, hangos vagy érzelmileg túlhevült vagy, amilyen általában. Amilyen én vagyok.

A zene megy még? Mindegy. Köszönöm ezt az egy évet mindenkinek. Jó éjt!

Ahogy kezdtük, úgy fejeztük be. Köszönöm.

A szerda este margójára

„…ekkor éppen nagyon kellemesen kezdett alakulni a hangulat, mindenkin erőt vett a szubtilisebb és erősebb részegség, amit már nem az alkohol vált ki, hanem az éjszaka. Az ember túljut az alvásküszöbön, végképp elmúlt az az idő, amikor le szokott feküdni, most már úgyis mindegy, most már lelkiismeret-furdalása sincs, és nyugodtan átengedi magát az éjszakának.”

Szerb Antal - Utas és holdvilág

Rumba, szájba

                Egész este puerto rico-i rumot ittam. Három abszint után ezt ajánlotta nekem a pultos hölgy, mert jobb árban volt. Relatíve hatásos volt. A pénztárcámat kiürítettem így is, de legalább kicsit kótyagos lettem és könnyebben, átláthatóbban éltem meg az éjszakát. Kicsit olyan az utóíze, mint a fogorvosi rendelőben adagolt érzéstelenítőnek, azzal a különbséggel, hogy ez nem csak az ínyedet bénítja le, de az egész kibaszott agyadat is. Amikor az ember nem halál részeg, csak egyszerűen be van rúgva, könnyedén magához tudja édesgetni a megoldásokat. Ez is egy ilyen estének ígérkezett. Kézzel fogható válaszok nem születtek, de beljebb voltam a bozótban, és kivételesen örültem, hogy csípnek a tüskék.

                Rettenetesen meghökkentő élmény az, amikor valaki, akit nagyon szeretsz, de a félelmeid azt sugallják, hogy ő gyűlöl téged, valami kedvessel lep meg. Az én esetemben ez egészen egyszerűen egy kissé becsípett „Döme, én annyira nagyon-nagyon szeretlek Téged!” volt. Pont elég ahhoz, hogy egy kicsit jobban érezzem magam a sártenger közepén. És pont elég ahhoz, hogy elássam magam egy sóder hegy alá. Tipikusan az a visszajelzés, amire nem számítasz, és pont ezért falhoz állít. Ez most tényleg csak egy kis hiszti mindenfélefajta megoldás, vélt vagy valós konklúzió nélkül. Egyszerűen kiírom, ami bánt, ami fáj. Akkor is, ha ez jó dolog kéne, hogy legyen. Nincs ezen olyan sok magyarázni való. A rum megtette a hatását. Mindenki számára. Én vagyok az a felesleges emó körök, józsefvárosi, szentimentális Jack Sparrow-ja.

Rekviem

Egy vizsgám van hátra, aztán szabadság, szerelem. Nem mintha korábban sok időmet kötötte volna le a tényleges tanulás, de azért a látszat is elég sok időt emészt fel. Most épp – néhány órával a végső megmérettetés előtt – ismét csak nosztalgiázok. Sokszor teszek így, és sokszor írom le, és sokszor használom ezt a szót. Azt mondja az internet, hogy a nosztalgia definíciója a következő: „Erős vágyakozás múltbeli érték után; nagy sóvárgás, áhítozás olyan után, amit már ismerünk, átéltünk vagy ilyennek gondolunk.” Nem értek ezzel teljesen egyet, de annyiban igaz, hogy a nagyon kaotikus, vérzivataros időktől eltekintve, az idő tényleg sok mindent megszépít, így az intenzívebb emlékek feltehetőleg örömtelibbek. Abba meg bele sem megyek, ha egy-egy múltbéli benyomás olyan időket idéz, amikor a jelenkori problémák még zacsiban sem voltak, és „minden olyan egyszerű volt”.

                Egyszerűbb soha sem volt, csak más. Mindig a jövőre készülünk és a múlt felett ítélkezünk, ahelyett, hogy a jelennel foglalkoznánk. Ami van, az soha sem elég jó, soha sem elég színes, soha sem elég erőteljes. Mindig több kell. Ha többet foglalkoznánk azzal, ami van, ahelyett, ami már elmúlt, vagy ami lesz, sokkal szebb lenne minden. Én legalábbis ezt vallom. Tudom botor, felelőtlen hozzáállás az enyém, de vannak pillanatok, amikor nagyon jól érzem magam. Szabadnak, mint egy szárnyaló sólyom a felhők között, a kék égen, két mezei pocok elfogyasztását követően. Röpke momentumok ezek a hétköznapokból, de azt hiszem megéri. Pont most olvastam egy könyvben valamit, ami idevág, és nagyon tetszik, nem helveticás hipster felirat a facebook profilod fejlécére, de minden egyszerűsége ellenére megragadt a fejemben. „Csak a pillanat számít, és a szép pillanat sosem múlik el.”  Komolyan mondom, szerelmes vagyok ebbe a könyvbe, még a legegyszerűbb megfogalmazásban beszúrt gondolatok is olyan szépen helyezkednek a kontextusba, hogy minden egyes mondatot érdemes egyből két-három alkalommal újraolvasni. Na de mielőtt elkezdek itt csapongani mindenféle irányokba, visszaterelem magamat a múltidézés egy olyan formájához, mely nem egyértelműen a keserűségből és az elégedetlenségből fakad, habár nyomokban… na várjunk, elvesztettem a fonalat.Az a baj ezzel az alkotói kényszerrel, hogy ténylegesen csak és kizárólag éjszaka működik. Nappal nagyon ritkán írok, de nem csak a blogra, hanem úgy általában, akármit. A probléma csupán az, hogy ahogy nő az alkotási vágy az éj közeledtével, a fogaskerekek kattogása az agyamban és a koncentráció úgy hagy alább. Eszem egy banánt.

                Nos tehát. Valószínűleg azért vesztem el gondolataim sűrűjében, mert magam sem tudtam merre tartok. Régi képeket nézegettem, 7-8 évvel ez előttről. Ez talán azon időszaka tudatos létezésemnek, ami a legérdekesebb lehet a jelen tekintetében, hiszen akkor szinte minden más volt, mint most. És nem csak arra a húsz kiló különbségre gondolok, mert az, valljuk be, többek között a korral jár. Motivációként kéne hogy hasson, amit látok, ehelyett az első gondolat természetesen a rimánkodás, mint minden normális ember esetében, de úgy döntöttem, inkább egyszerre hantolom és dicsőítem a múltat. Nem kell, hogy példa legyen, vagy útitárs. Elég a tudat, az emlék, hogy volt valaha más is, mint ami most – illetve egy adott ideig - megszokottnak tűnik. Amíg az ember mereng azon, hogy milyen volt a tegnap, addig elrobog mellette a ma, mint egy gyorsvonat, a holnapot meg úgyis átalszom. Tudom, hogy ugyanazt ecsetelem már ikszedik soron keresztül, de magamat is meg kell győznöm, hogy azon a néhány kellemesen nosztalgikus percen kívül nem érdemes tovább mélázni a múlton, mert ami volt elmúlt. Legyen az egy gyerekkori szerelem, az édes gyermeki gondtalanság vagy épp az a bizonyos „V” az ágyék felett, if you know what I mean.

(utóbbiról persze nem kell lemondani, hisz ki tudja mit rejt a jövő, ha-ha)

Ha Ryan sír, én is sírok

                Időnként próbálom szavakba önteni, hogy mik is azok a motívumok egy filmben, amik alapján egy-egy mozizás érzelmeket vált ki belőlem. Egyet azt hiszem most sikerült megfognom a Lars and the real girl kapcsán. A filmben Ryan Gosling egy fiatal férfik alakít, akinek az a kényszerképzete, hogy egy gumibaba élete szerelme, így valódi személyként kezeli, beszél hozzá, simogatja etc. Orvosi tanácsra a család is úgy csinál, mintha Bianca igazi lenne, ezzel segítve Lars rehabilitációját. A srác mindenhová viszi magával „plasztikszerelmét” – ha élhetek a szokásos módon félrelőtt magyar címmel – így együtt szocializálódnak, bevásárolnak és így tovább. És itt jön az a pont, ami nekem megkülönbözteti az átlagos hollywoodi takonytól ezt a filmet, ugyanis a jól ismert amerikai valóságban az lenne a következő lépés, hogy mindenhol kiröhögik, ne adj isten bántják, aztán egyszer csak robban az őrült. Sajnálom, ha kicsit spoilerezek, de itt egyáltalán nem erről van szó. Az egész város egy emberként azon van, hogy Lars meggyógyuljon. A fodrász levágja Bianca haját, a templomi népek misére viszik, a helyi plázában öltöztetik, szóval mindenki kiveszi a részét a terápiás színjátszásból. És ez, ez az összefogás az, amivel engem meglehet fogni.

                Az emberek kegyetlenek, önzők és magasról szarnak egymásra. Természetesen, tisztelet a kivételnek, de ha az eltökélt, határozott jóemberekből lenne a több, akkor nem lenne ennyi nyomor és halál ezen a világon. Így nyilván megérint, ha az elképzelésem szög egyenes ellentétét látom a mozivásznon. Önfejtegetésemet erre alapozom, ugyanis, amikor effajta őszinte összefogást vagy szeretetet látok egy filmben, akkor akarva akaratlanul ellágyul a szívem és bizonyos esetekben még egy-két könnycseppet is elmorzsolok. Ez az egyik filmes gyengepontom. A legjobb példa talán az iszonyatos Tobey Maguire-ös Pókember trilógia - büntető - második részének azon jelenete, amikor a metrón utazók nem hajlandóak átadni Petert Doctor Octaviusnak, közvetlenül miután megmentette az életüket. Na, én ezt a filmet kifejezetten utálom, ezt a horpadtarcú Maguire gyereket meg gondolkodás nélkül odavetném akár Ollókezű Edward karjai közé is, de… és itt a csavar. Ennél a jelenetnél még is elégedetten bólogatok. Összefogás, határozott kiállás, egó a kukában.

                De hogy ne csak egy ilyen szélsőséges példával éljek, az elmúlt hetekben volt egy mókás élményem, ugyanis képes voltam levetni egy könnycseppet szemhéjam szirtjáról a kib@szott Rockhajó végén! :D Nem szoktam szmájlizni a blogon, de ez ide most muszáj! Aki látta a filmet, az a fentebb taglaltak alapján nyilván tudja, hogy mi volt az, ami ennyire tetszett, aki nem az meg sürgősen nézze meg a The Boat That Rocked című roppant jópofa, zseniális soundtrack-kel megáldott filmet.

                Meg kéne fejteni, hogy miért vált ki belőlem hasonló érzéseket egy Gran Torino finálé vagy Kick-Ass első sikeres bevetése. Móka dörzsölgetni az evidencia lámpását. Dzsinnre nem is nagyon számítok, de azért jól esik. Ezt a Lars and the real girl-t, meg, ha tehetitek, nézzétek meg, egész jó kis film. Ryan Gosling meg szokásához híven fenomenális. 

Munkahelyi stressz

                Én már hétfőn tudtam, hogy elindultam a lejtőn. Az egész ugye azzal a bizonyos színvonalon aluli beadandóval kezdődött, amit hétfőn egy két oldalt végig bullshitelt írásbeli követett. Önbeteljesítő jóslatként a Dunát követően három-négy nappal tetőzött a tanulásbeli inkompetenciám is. Habár napokig ültem és nem csináltam semmi produktívat - mondván azért tettem le a seggemet, hogy valami tudást verjek a fejembe - mégis a megadott tételeknek csupán töredékét sikerült magamhoz venni, így igazából nincs is jogom semmilyen szinten panaszkodni, pláne azon tények ismeretében, amit még le sem írtam, mégis elég magas vérnyomással hagytam el ma az egyetemet.

Történt ugyanis, hogy a szerencse nem kedvezett nekem, ahogy az iskolában általában soha sem – itt jegyezném meg, hogy mindenki tolja fel jó magasan az ánuszába az „egy tételt tanultam meg érettségire, és azt húztam” kezdetű sztoriját – és ezúttal is úgy tenyereltem bele a kakába, hogy az egész kezem tiszta szar lett. Nyilván nem olyat húztam, amit szerettem volna, így kénytelen voltam az egész tételt kipuskázni, amíg két versenytárs került a tanuk padjára. Ha már homár, legyen kövér alapon, tisztességesen kilestem mindent, majd kissé megilletődötten vázoltam is a kedves Tanár úrnak pszeudo-tudásom minden szeletét, biz isten legalább egy hármast megért volna a látszat igyekezetem, ám ekkor úgy döntött, hogy megkérdez még három tételt, hiába csak egyet kellett húzni. Tudom, hogy nem én vagyok az első, akivel ez történik, így nyomatékosítani szeretném - sértett csecsemő mentalitásomat kivonva a képletből - nem ez az, ami miatt igazán dühös lettem a vizsga végére.

                Mikor már éreztem a vesztemet, feleltem néhány olyan kérdésre, amire még hírből sem ismertem a választ, ezzel azt eredményezve, hogy valóra váljék az egyik rémálmom, miszerint mosolyt csalok a tanár arcára, aki még valami jó kis fűszeres megjegyzést is fűz a légből kapott, rossz válaszomhoz. Akkor inkább csöndben maradok és marad a kettes, de ez többet velem nem fordulhat elő. Vagy felkészülök rendesen, vagy befogom a pofámat, ha nem tudok válaszolni egy kérdésre. Komolyan mondom, a végére úgy megizzadtam, hogy ha fejjel lefelé lógatnak, néhány ebihal simán nyomhatott volna egy sós-vizes, medencés bulit a hónaljam partján. Botrány. Arról nem is beszélve, hogy majdnem harminc percen keresztül tartott ez a kedélyes társalgás, ami lehetett volna akár 5 is, révén, hogy számára ezek szerint az elejétől egyértelmű volt, hogy elégségesre tudom. És a java még hátra van...

Stoker, avagy milyen rokon az, akit nem engedhetsz az otthonodba?

                Kiválthatja-e a stílus a történet eredetiségének hiányát? Bízván abban, hogy a végkifejlet nem abba az irányba halad, amit én belőttem a film közepe tájt, ez a kérdés mocorgott végig az agyamban. Nyilván egy tehetségesebb rendező munkája élvezhetővé tehet egy olyan forgatókönyvet is, ami más kezei közül feltehetőleg középszerű fércmunkaként került volna ki. Bár ki tudja. Pláne, hogy történetesen ez volt Wentworth Miller – Michael Scofield személyesen – első forgatókönyve, amit nem más dirigált, mint az általam az Oldboy óta rendszeresen és hangosan méltatott Chan-wook Park.

                A történet nem sejtet túl sok meglepetést, és ezen a filmvégi magyarázat sem változtat sokat. Apu meghal. Anyu, kislány gyászol. Húsz éve nem látott sármosan creepy nagybácsi előkerül. Akik nem örülnek, hogy előkerült elkezdenek eltűnni. VAJON MI VAN A HÁTTÉRBEN?

Három dolog miatt érzem úgy, hogy semmiképp sem volt elvesztegetett idő megnézni a Stokert. Egy, ahogy azt már fentebb jeleztem rendkívül stílusos volt, és az utóbbi időben túl sok sablonra gyártott hollywoodi taknyot láttam. Felüdülés volt, a maga néhol beteges vonulataival együtt. Kettő, a zene! Clint Mansell, enough said! A harmadik pedig a két főszereplő Matthew Goode és Mia Wasikowska. (Nicole Kidman gyémántra csiszolt orrát inkább igyekszem elfelejteni) Goode annyira meggyőzően alakította a negédes, nett pszichopatát, hogy azt Anthony Perkins is állva tapsolta volna. Jól működtek együtt a kiscsajjal, pont annyi kémia volt köztük, amennyi még nem annyira beteges, hogy kikapcsoljam a filmet. Pedig én aztán nem vagyok rest kikapcsolni egy filmet, ha egy szex jelenet túl hosszú, vagy rokonok másznak egymás ágyába! :D

És végszó helyett álljon itt a dal, mely a stáblista alatt zárja a filmet.

csütörtök este, fél nyolc

Az alagút végén

Kezemben zseblámpa,

Benne merül az elem,

Halványan még látlak,

De nem vagy velem.

Fénycsóva az apanázs,

De mit sem látok,

Ez a vakság választás,

S nem átok.

Először sötétség kell,

Ha fényt akarunk,

Az majd reményt ékel,

Mielőtt elszakadunk.

Nosztalgia - Bombariadó a Perlascában

                Nem gondoltam, hogy valaha ezt fogom mondani, de hiányzik a középsuli. Nem szerettem odajárni, annak ellenére sem, hogy akkor még nem voltam vele tisztában, hogy tanulmányi/szakmai szempontból itt vetem majd kukába egyhuzamban a legtöbb évet az életemből. Persze szociális téren nem voltak problémáim, igyekeztünk a lehető legpasszívabban elütni ezt az öt évet, ami mindenkinek annyira a javára vált. Mennyire volt érezhető az irónia?

                Minden negatív felhang ellenére az utolsó év azért tartott meglepetéseket móka terén. Az egész azzal kezdődött, hogy két osztálytársam csinált egy tök alap stoptrükkel egy telefonos videót, ahogy egyikük saját magával kő-papír-ollózik. Annyira megtetszett a dolog, hogy innentől, amikor úgy adódott, hogy ép nem voltunk felügyelet alatt – illetve egy idő után már akkor is, amikor de – egymás után csinálgattuk az említetthez hasonló kis poénok a saját magunk szórakoztatására. Ekkor kezdtem el netről vágni tanulni. Házon belül odáig fajult a dolog, hogy csináltunk egy a korábbi dolgainkhoz képest nagyobb lélegzetvételű videót a suli tehetségkutatójának válogatójára, ahol csont nélkül tovább is jutottunk. (Azért azt megjegyezném, hogy fényképezőgéppel kameráztunk, a lehető legamatőrebb programmal vágtam és ez mindösszesen egy kőbányai szakközép ki mit tudja volt.) Az ezt követő döntőről pedig mindig azt mondom megnyertük, de igazából egy pont híján csak másodikak lettünk, mert az új angol tanár túl komolyan vette magát és csak 9/10-et adott a produkciónkra. A selejtezőt követően folyamatosan kameráztunk mindent és másról sem szólt a második félév, mint a videós majomkodásról. Nagyban megkönnyítette az életet ez az új hobbi, és a közelgő érettségire is kevesebbet gondoltunk… hirtelen tanultunkat akartam írni, ami feltehetőleg szintén igaz.

                Az egész írásom apropója az, hogy ma ismét találtam magamnak valami rettenetesen produktív programot, amivel elüthetem az időt, tanulás helyett, mondjuk amúgy is, kit érdekel a társadalomelmélet, mikor lesz nekem arra szükségem? A mai délelőtt jelentős részét azzal töltöttem, hogy végignyálaztam a régi pikszaros videóinkat, (ja igen, egy csipetnyi öniróniával pikszar névre kereszteltük magunkat) és azt kell hogy mondjam rendkívül jól mulattam, csak kicsit keserédes volt ez a mulatság. Nagyon jó az a gondolat a Midnight in Parisben, hogy a nosztalgia azoknak van, akik menekülnek a jelen elől. Nem előzte meg hosszas kesergés a videónézegetést, de óhatatlanul összehasonlítottam az akkori életemet a mostanival és bizonyos aspektusból igencsak kiegyensúlyozottabb idők voltak azok, habár a szartenger hullámai mindig nyaldossák az ember bokáját, legyen 2008 vagy 2013.

                Na de mielőtt saját kardjába dől a jó hangulat, íme a videó, ami miatt ma billentyűzetet ragadtam, ugyanis néhány éve hőn szere… akarom mondani a középsulimban volt egy anonim bejelentésen alapuló bombariadó, minek következtében kitelepítettek minket a sportpályára épp egy tök szopás magyar TZ előtt néhány perccel. Koncepciónk természetesen nem volt, ahogy korábban sem, úgyhogy kedélyes, spontán módon körbejártuk a népet kis kameránk társaságában.

A titkok könyvtára 7 - Az elveszett ereklye

           Az utóbbi napokban egyre többször kapom magam azon, hogy gyakorlatilag csak a tudatalattim által vezérelve pakolászom a könyveimet a polcon. Nem tehetek róla, ezek szerint a véremben van a rock’n’roll. Néhány perccel ezelőtt ismét azt vettem észre, hogy céltalanul kopogtatok az ujjbegyemmel a kiskönyvtáram megannyi apró kis gerincét, majd megállapodok Kipling Dzsungel Könyvéjénél és leemelem. Ha könyv akad a kezembe, ami nem az a tipikus mai műanyag szagú hófehér papírú kiadás, akkor az első gesztusom, megtisztelve a könyvet, általában az, hogy végigpörgetem a lapokat és közéjük szippantok. Ezúttal sem volt ez másként, viszont ahogy megejtettem a kis rituálémat olyan deja vu hatalmasodott el rajtam, hogy nem találom a szavakat.

                Mondhatnánk, hogy minden régi könyvnek ugyanolyan az illata, de ez badarság. Nincs valami jó orrom máshoz sem, nem hogy a könyvek között különbséget tenni, de azért vannak különleges darabok, amikkel vagy sok időt töltöttem vagy valami más okból nőttek közel a szívemhez. A nagy probléma ezúttal az, hogy képtelen vagyok rájönni, hogy mi az, amit érzek. Már vagy két tucatszor végigpörgettem és agyon szaglásztam ezt a csodás „K46”-os Cutter-számmal jelölt kötetet, de képtelen vagyok dekódolni az emléket, amit foszlányokban eszembe juttatott. Megpróbálom még egyszer…

                Néhány perccel később járunk már, mint sem hogy a fentebbi sorok begépelésre kerültek. Azóta előpakoltam azokat a könyveket, amik hasonló korúak és állapotúak és emlékszem, hogy már korábban forgattam. Az első perctől Poe Aranybogarára gyanakodtam, de akárhogy is emelgetem és húzogatom az orrom előtt, nem, nem Ő az. A másik tippem szintén egy Poe, egy jó vastag gyűjtemény a nyolcvanas évekből. Ez meg túl büdös. Komolyan mondom, megőrülök. Biztos jártatok már úgy, hogy valamilyen információról teljes bizonyossággal tudtátok, hogy birtokában vagytok, de egyszerűen nem ugrott be, és nem volt nyugtotok addig, amíg ez a krízis meg nem oldódott. Botrány. Ezer dolgom lenne, és nem tudom még a boxeremet sem átvenni, annyira bekorlátozta ez az egy átkozott szippantás a gondolataimat.

                Úristen, még a lapjait is látom magam előtt. És régi zöld könyvtári borítója volt. Meg fogok őrülni… és ha könyvtári volt gyerekkoromból, akkor soha sem fogok rájönni, hogy mi volt az. Jó, akkor én most lebontom a polcot.

                

Drágán add Lola pillangóját

                Sikerült kicsit visszaeveznem az élvezhető filmnézés folyamára, oly annyira, hogy 24 óra leforgása alatt megnéztem négy egész filmet, ami egész jó arány, tekintve, hogy a mozizáson kívül az elmúlt hónapokban nehezen tudtam bármilyen mozgóképet is magamhoz venni, ami nem egy húszperces sorozat egy-egy epizódja. Természetesen ezúttal is segítségemre volt az iMDB felhasználói által aktuálisan minden idők 250 legjobbjának kikiáltott lista, ami az esetek többségében nem szokott csalódást okozni. Az újabb filmekben amúgy is egyre nehezebben vélek értékeket felfedezni, így nem is baj, hogy az említett listáról válogattam, ahogy a régi szép időkben.

Le scaphandre et le papillon (Szkafander és pillangó)

                Alapvetően kerülöm a nyomasztónak látszó filmeket, hisz van az embernek a saját életében is elég nyomorúság, de ez valahogy megragadta a fantáziámat. “No subject is terrible if the story is true, if the prose is clean and honest, and if it affirms courage and grace under pressure.” – a szavak, melyeket Woody Allen adott Hemingway szájába a Midnight in Parisben tökéletesen leírják, hogy mitől is különleges ez a film. Jean-Dominique Bauby történét meséli el, aki az ELLE főszerkesztője volt a kilencvenes évek elején, azonban 1995-ben egy stroke következtében három hétre kómába esik, majd locked-on szindrómával tér magához, mely ritka betegség sajátossága, hogy míg az ember belül tökéletesen egészséges és tudatánál van, addig kívül gyakorlatilag teljesen lebénul. Jean-Dominique egyedül a bal szemét volt képes mozgatni, így egyedül kacsintás formájában képes kommunikálni a külvilággal. Ennél többet szerintem nem is kell tudni a történetről.

Ami miatt nekem rettenetesen tetszett, az a vizuális ábrázolása annak, hogy mi is járt Jean-Dominique fejében, mi nyomta előre, hogy ne adja fel, és ne roskadjon magába. A sztori tragikusságának ellenére volt benne valami felemelő, mert szinte egész végig önmaga tudott maradni és képes volt azt a kevés energiát, ami maradt benne alkotásra fordítani, és amikor valami bugyuta idióta véletlenül betévedt a szobájába és értetlenkedve poénkodott az állapotával, gondolván, hogy úgy sincs magánál, belül vele együtt röhögött Ő is. Nagyon szeretem az olyan igaztörténeteket, amikben ekkora emberi helytállásnak lehet szemtanúja a néző, ennél nagyobbat nem is tudom, hogy láttam-e korábban. Egy ember, aki képes volt egy ennyire szomorú, reménytelen helyzetben is kihozni magából a maximumot. Gyönyörű. Tényleg. Ha filmművészetileg nem is egyedülálló alkotás, annak ellenére, hogy Bauby könyvéből fantasztikus forgatókönyvet szerkesztett Ronald Harwood, és képileg is zseniálisan interpretálták Jean-Dominique gondolatait, a történet maga és annak főszereplője, az író teszik igazán különlegessé ezt a filmet. 

A Good Day to Die Hard

                Ha a Szkafander és pillangót nem neveztem egyedülálló filmművészeti alkotásnak, akkor a Die Hard franchise ötödik részéről fogalmam sincs mit lehetne írni. Ha Kazinczy napjaink filmkritikusa lenne, feltehetőleg előállna egy olyan kifejezéssel, mint például a foslék. Ez a szó lehet talán az, ami tökéletesen leírja, hogy mit is ad át a közönségnek ez a, kis hazánkban forgatott, McClane-eposznak csúfolt förmedvény.  Belemenjek a történetbe? Nem, minek? Halottnak a csók. Elmesélhetjük, hogy marha nagy buli volt utolsó este a Titanicon, attól még kurvára elsüllyedt.

               Épp a harmadik rész zenéjét hallgatom és komolyan mondom, zokogni lenne kedvem, ha a legutóbbira gondolok. Az még hagyján, hogy ész nélkül, szanaszét volt nyiszálva az egész és egy rtl klubos gyakornok profizmusával vágták egymás után a jeleneteket, de az hogy Bruce Willist el kéne már tiltani a filmkészítéstől tuti. Nem is tudom, hogy láttam-e valaha valakit, aki ennyit keres egy filmen és mégis ennyire átsugárzik az alakításának a hiányán, hogy úgy jár forgatni, mintha folyamatosan pisztolyt tartanának a tarkójához. Go home Bruce, you’r old!

                De ami talán tényleg a legfájdalmasabb az egészben nekem, mint „diehard-die hard rajongó”, hogy egy-két apró zenei betéten kívül (amiket én észre sem vettem a borzalomtól, csak Peti) semmi, de semmi köze nem volt az eredeti szériához, sem hangulatban, sem sztoriban, semmiben. Az oly sok helyen meghurcolt negyedik rész ehhez képest a Bruce Willis filmek Citizen Kane-je. Annak legalább még Die Hard íze volt, abban volt élet. Ez csak egy drága, B-kategóriás akció film, amiben az unott képű, szótlan Bruce Willis dublőre masszív puskaropogás közepette szaladgál egy mód felett antipatikus sorozatszínész után.

Botrány.

A film potenciális legjobb pillanata, mely NEM szerepelt a filmben

Lola Rennt

                Ritkán nézek német filmeket, de ha mégis, akkor az esetek többségében egész kellemesen csalódok. (Itt jegyeznék még meg annyit a Die Hardhoz, hogy az egyik kedvenc filmemben, a Das Leben der Anderenben főszerepet játszó Sebastian Koch volt az egyik gaztevő ebben a foslékban, szóval shame on you, Sebastian! SHAME ON YOU!) A Lola Rennt is valamilyen szinten pozitív csalódás volt, habár nem igazán voltak elvárásaim vele. ’98-as film révén tudatában voltam létezésének, de soha sem éreztem különösebb késztetést, hogy megnézzem, azonban valamelyik nap azt a felfedezést tettem, hogy az a Tom Tykwer rendezte, aki a Wachowski-tesókkal tető alá hozta a Cloud Atlast, ami meg ugye nekem instant szerelem volt.

                A film másik tulajdonsága, amely rávett arra, hogy elindítsam nem más, mint a hossza, ami nem kevesebb, mint 81 perc stáblistával együtt, amit ugye fél lábon is kilehet szenvedni, ha véletlenül valami elviselhetetlen twilight-like kreációról lenne szó. Szerencsére erről szó sem volt, habár a film elejét kicsit untam, ami egy rövidebb, mint másfél órás mozinál elég vad, de amint eljutottam a történet - ’98-ban talál még valamilyen szinten egyedinek is mondható - kibontakozásához, olyan gyorsan nyoma veszett az unottságomnak, mint közel tíz éve az ártatlanságomnak.

                Az alapszitu a következő, Lolát felhívja a barátja, hogy valami stiklije volt és szüksége van 100.000 márkára különben búcsút mondhat ifjonti gőgének és latin-lover sármjának. A probléma megoldására rendelkezésre álló idő nem több, s nem kevesebb, mint húsz perc. És most figyelj. LOLA FUT! Persze ebben még nincsen semmi pláne, a csavar abban rejlik, hogy Lola döntései milyen konzekvenciákkal járnak, és ezek következtében sikerül-e megmenteni barátja és/vagy saját életét. Nem kell inceptionre számítani, sőt, de azért jópofa, ahogy Tykwer eljátszik a gondolattal, hogy a különböző döntéseknek, milyen különböző végeredményük lehet.

Stand by Me

                A sort egy 1986-os Stephen King adaptációval zárnám, aminek jelentőségét a mai napig képtelen vagyok felfogni, hiába nem egy rossz filmről beszélünk, sőt,  de az én értetlenkedésem ne is árnyékolja be a film ragyogását. Négy fiatal fiú megtudja, hogy városkájuktól néhány mérföldre található egy kortársuk holtteste, amit feltehetőleg elütött a vonat vagy valami hasonló. Révén, hogy mindenki ezt a srácot keresi, a fiúk elhatározzák, hogy elmennek megkeresni, aztán hősként térnek vissza a városba. Egy történet barátságról, bátorságról és arról, hogy a végefőcímre a csapat legcsibészebb gyerekéből is lehet ügyvéd, ha hallgat az okosabbra és egy Stephen King regény főszereplője. És ha ezzel a néhány semmitmondó sorral nem is sikerült rávennem Titeket, hogy áldozzatok fel az életetekből 89 percet Rob Reiner oltárán, akkor ajánlanám szíves figyelmetekbe a Family Guy hetedik évadának tizenötödik, Three Kings című epizódját, amiben szépen összefoglalják a sztorit 5 percben.