Egész este puerto
rico-i rumot ittam. Három abszint után ezt ajánlotta nekem a pultos hölgy, mert
jobb árban volt. Relatíve hatásos volt. A pénztárcámat kiürítettem így is, de
legalább kicsit kótyagos lettem és könnyebben, átláthatóbban éltem meg az
éjszakát. Kicsit olyan az utóíze, mint a fogorvosi rendelőben adagolt
érzéstelenítőnek, azzal a különbséggel, hogy ez nem csak az ínyedet bénítja le,
de az egész kibaszott agyadat is. Amikor az ember nem halál részeg, csak
egyszerűen be van rúgva, könnyedén magához tudja édesgetni a megoldásokat. Ez
is egy ilyen estének ígérkezett. Kézzel fogható válaszok nem születtek, de
beljebb voltam a bozótban, és kivételesen örültem, hogy csípnek a tüskék.
Rettenetesen
meghökkentő élmény az, amikor valaki, akit nagyon szeretsz, de a félelmeid azt
sugallják, hogy ő gyűlöl téged, valami kedvessel lep meg. Az én esetemben ez
egészen egyszerűen egy kissé becsípett „Döme, én annyira nagyon-nagyon szeretlek
Téged!” volt. Pont elég ahhoz, hogy egy kicsit jobban érezzem magam a sártenger
közepén. És pont elég ahhoz, hogy elássam magam egy sóder hegy alá. Tipikusan
az a visszajelzés, amire nem számítasz, és pont ezért falhoz állít. Ez
most tényleg csak egy kis hiszti mindenfélefajta megoldás, vélt vagy valós
konklúzió nélkül. Egyszerűen kiírom, ami bánt, ami fáj. Akkor is, ha ez jó
dolog kéne, hogy legyen. Nincs ezen olyan sok magyarázni való. A rum megtette a
hatását. Mindenki számára. Én vagyok az a felesleges emó körök, józsefvárosi, szentimentális Jack Sparrow-ja.
