Én
már hétfőn tudtam, hogy elindultam a lejtőn. Az egész ugye azzal a bizonyos
színvonalon aluli beadandóval kezdődött, amit hétfőn egy két oldalt végig
bullshitelt írásbeli követett. Önbeteljesítő jóslatként a Dunát követően három-négy
nappal tetőzött a tanulásbeli inkompetenciám is. Habár napokig ültem és nem
csináltam semmi produktívat - mondván azért tettem le a seggemet, hogy valami
tudást verjek a fejembe - mégis a megadott tételeknek csupán töredékét sikerült
magamhoz venni, így igazából nincs is jogom semmilyen szinten panaszkodni, pláne
azon tények ismeretében, amit még le sem írtam, mégis elég magas vérnyomással
hagytam el ma az egyetemet.
Történt ugyanis, hogy a
szerencse nem kedvezett nekem, ahogy az iskolában általában soha sem – itt jegyezném
meg, hogy mindenki tolja fel jó magasan az ánuszába az „egy tételt tanultam meg
érettségire, és azt húztam” kezdetű sztoriját – és ezúttal is úgy tenyereltem
bele a kakába, hogy az egész kezem tiszta szar lett. Nyilván nem olyat húztam,
amit szerettem volna, így kénytelen voltam az egész tételt kipuskázni, amíg két
versenytárs került a tanuk padjára. Ha már homár, legyen kövér alapon,
tisztességesen kilestem mindent, majd kissé megilletődötten vázoltam is a
kedves Tanár úrnak pszeudo-tudásom minden szeletét, biz isten legalább egy
hármast megért volna a látszat igyekezetem, ám ekkor úgy döntött, hogy
megkérdez még három tételt, hiába csak egyet kellett húzni. Tudom, hogy nem én
vagyok az első, akivel ez történik, így nyomatékosítani szeretném - sértett
csecsemő mentalitásomat kivonva a képletből - nem ez az, ami miatt igazán dühös
lettem a vizsga végére.
Mikor
már éreztem a vesztemet, feleltem néhány olyan kérdésre, amire még hírből sem
ismertem a választ, ezzel azt eredményezve, hogy valóra váljék az egyik
rémálmom, miszerint mosolyt csalok a tanár arcára, aki még valami jó kis
fűszeres megjegyzést is fűz a légből kapott, rossz válaszomhoz. Akkor inkább
csöndben maradok és marad a kettes, de ez többet velem nem fordulhat elő. Vagy
felkészülök rendesen, vagy befogom a pofámat, ha nem tudok válaszolni egy
kérdésre. Komolyan mondom, a végére úgy megizzadtam, hogy ha fejjel lefelé
lógatnak, néhány ebihal simán nyomhatott volna egy sós-vizes, medencés bulit a
hónaljam partján. Botrány. Arról nem is beszélve, hogy majdnem harminc percen
keresztül tartott ez a kedélyes társalgás, ami lehetett volna akár 5 is, révén,
hogy számára ezek szerint az elejétől egyértelmű volt, hogy elégségesre tudom. És a java még hátra van...
