Sikerült kicsit
visszaeveznem az élvezhető filmnézés folyamára, oly annyira, hogy 24 óra
leforgása alatt megnéztem négy egész filmet, ami egész jó arány, tekintve, hogy
a mozizáson kívül az elmúlt hónapokban nehezen tudtam bármilyen mozgóképet is
magamhoz venni, ami nem egy húszperces sorozat egy-egy epizódja. Természetesen
ezúttal is segítségemre volt az iMDB felhasználói által aktuálisan minden idők 250 legjobbjának kikiáltott lista, ami az esetek többségében nem szokott csalódást
okozni. Az újabb filmekben amúgy is egyre nehezebben vélek értékeket felfedezni,
így nem is baj, hogy az említett listáról válogattam, ahogy a régi szép időkben.
Le scaphandre et le papillon (Szkafander és
pillangó)
Alapvetően kerülöm a
nyomasztónak látszó filmeket, hisz van az embernek a saját életében is elég
nyomorúság, de ez valahogy megragadta a fantáziámat. “No subject is terrible if the story is true, if the prose is clean and
honest, and if it affirms courage and grace under pressure.” – a szavak,
melyeket Woody Allen adott Hemingway szájába a Midnight in Parisben tökéletesen leírják, hogy mitől is különleges
ez a film. Jean-Dominique Bauby történét meséli el, aki az ELLE főszerkesztője
volt a kilencvenes évek elején, azonban 1995-ben egy stroke következtében három
hétre kómába esik, majd locked-on szindrómával tér magához, mely ritka betegség
sajátossága, hogy míg az ember belül tökéletesen egészséges és tudatánál van,
addig kívül gyakorlatilag teljesen lebénul. Jean-Dominique egyedül a bal szemét
volt képes mozgatni, így egyedül kacsintás formájában képes kommunikálni a
külvilággal. Ennél többet szerintem nem is kell tudni a történetről.
Ami miatt nekem rettenetesen tetszett, az a vizuális ábrázolása annak, hogy
mi is járt Jean-Dominique fejében, mi nyomta előre, hogy ne adja fel, és ne roskadjon
magába. A sztori tragikusságának ellenére volt benne valami felemelő, mert
szinte egész végig önmaga tudott maradni és képes volt azt a kevés energiát, ami
maradt benne alkotásra fordítani, és amikor valami bugyuta idióta véletlenül
betévedt a szobájába és értetlenkedve poénkodott az állapotával, gondolván,
hogy úgy sincs magánál, belül vele együtt röhögött Ő is. Nagyon szeretem az
olyan igaztörténeteket, amikben ekkora emberi helytállásnak lehet szemtanúja a
néző, ennél nagyobbat nem is tudom, hogy láttam-e korábban. Egy ember, aki
képes volt egy ennyire szomorú, reménytelen helyzetben is kihozni magából a
maximumot. Gyönyörű. Tényleg. Ha filmművészetileg nem is egyedülálló alkotás,
annak ellenére, hogy Bauby könyvéből fantasztikus forgatókönyvet szerkesztett
Ronald Harwood, és képileg is zseniálisan interpretálták Jean-Dominique
gondolatait, a történet maga és annak főszereplője, az író teszik igazán
különlegessé ezt a filmet.
A Good
Day to Die Hard
Ha
a Szkafander és pillangót nem neveztem egyedülálló filmművészeti
alkotásnak, akkor a Die Hard franchise ötödik részéről fogalmam sincs mit
lehetne írni. Ha Kazinczy napjaink filmkritikusa lenne, feltehetőleg előállna
egy olyan kifejezéssel, mint például a foslék. Ez a szó lehet talán az, ami
tökéletesen leírja, hogy mit is ad át a közönségnek ez a, kis hazánkban forgatott,
McClane-eposznak csúfolt förmedvény. Belemenjek
a történetbe? Nem, minek? Halottnak a csók. Elmesélhetjük, hogy marha nagy buli
volt utolsó este a Titanicon, attól még kurvára elsüllyedt.
De
ami talán tényleg a legfájdalmasabb az egészben nekem, mint „diehard-die hard rajongó”, hogy egy-két
apró zenei betéten kívül (amiket én észre sem vettem a borzalomtól, csak Peti)
semmi, de semmi köze nem volt az eredeti szériához, sem hangulatban, sem
sztoriban, semmiben. Az oly sok helyen meghurcolt negyedik rész ehhez képest a
Bruce Willis filmek Citizen Kane-je. Annak legalább még Die Hard íze volt,
abban volt élet. Ez csak egy drága, B-kategóriás akció film, amiben az unott képű,
szótlan Bruce Willis dublőre masszív puskaropogás közepette szaladgál egy mód
felett antipatikus sorozatszínész után.
Botrány.
 |
| A film potenciális legjobb pillanata, mely NEM szerepelt a filmben |
Lola Rennt
Ritkán
nézek német filmeket, de ha mégis, akkor az esetek többségében egész kellemesen
csalódok. (Itt jegyeznék még meg annyit a Die Hardhoz, hogy az egyik kedvenc
filmemben, a Das Leben der Anderenben főszerepet játszó Sebastian Koch volt az
egyik gaztevő ebben a foslékban, szóval shame on you, Sebastian! SHAME ON YOU!)
A Lola Rennt is valamilyen szinten pozitív csalódás volt, habár nem igazán
voltak elvárásaim vele. ’98-as film révén tudatában voltam létezésének, de soha
sem éreztem különösebb késztetést, hogy megnézzem, azonban valamelyik nap azt a
felfedezést tettem, hogy az a Tom Tykwer rendezte, aki a Wachowski-tesókkal
tető alá hozta a Cloud Atlast, ami meg ugye nekem instant szerelem volt.
A
film másik tulajdonsága, amely rávett arra, hogy elindítsam nem más, mint a
hossza, ami nem kevesebb, mint 81 perc stáblistával együtt, amit ugye fél lábon
is kilehet szenvedni, ha véletlenül valami elviselhetetlen twilight-like
kreációról lenne szó. Szerencsére erről szó sem volt, habár a film elejét
kicsit untam, ami egy rövidebb, mint másfél órás mozinál elég vad, de amint eljutottam a történet
- ’98-ban talál még valamilyen szinten egyedinek is mondható - kibontakozásához,
olyan gyorsan nyoma veszett az unottságomnak, mint közel tíz éve az
ártatlanságomnak.
Az
alapszitu a következő, Lolát felhívja a barátja, hogy valami stiklije volt és
szüksége van 100.000 márkára különben búcsút mondhat ifjonti gőgének és
latin-lover sármjának. A probléma megoldására rendelkezésre álló idő nem több,
s nem kevesebb, mint húsz perc. És most figyelj. LOLA FUT! Persze ebben még
nincsen semmi pláne, a csavar abban rejlik, hogy Lola döntései milyen konzekvenciákkal járnak,
és ezek következtében sikerül-e megmenteni barátja és/vagy saját életét. Nem
kell inceptionre számítani, sőt, de azért jópofa, ahogy Tykwer eljátszik a
gondolattal, hogy a különböző döntéseknek, milyen különböző végeredményük
lehet.
Stand by Me
A sort egy 1986-os Stephen King
adaptációval zárnám, aminek jelentőségét a mai napig képtelen vagyok felfogni,
hiába nem egy rossz filmről beszélünk, sőt, de az én értetlenkedésem ne is árnyékolja be a
film ragyogását. Négy fiatal fiú megtudja, hogy
városkájuktól néhány mérföldre található egy kortársuk holtteste, amit
feltehetőleg elütött a vonat vagy valami hasonló. Révén, hogy mindenki ezt a
srácot keresi, a fiúk elhatározzák, hogy elmennek megkeresni, aztán hősként
térnek vissza a városba. Egy történet barátságról, bátorságról és arról, hogy a
végefőcímre a csapat legcsibészebb gyerekéből is lehet ügyvéd, ha hallgat az
okosabbra és egy Stephen King regény főszereplője. És ha ezzel a néhány semmitmondó
sorral nem is sikerült rávennem Titeket, hogy áldozzatok fel az életetekből 89
percet Rob Reiner oltárán, akkor ajánlanám szíves figyelmetekbe a Family Guy
hetedik évadának tizenötödik, Three Kings című epizódját, amiben szépen
összefoglalják a sztorit 5 percben.
