... and bad decisions and alcohol.

Kán-kán

         Az egyik legnagyobb hibám, hogy folyamatosan kételkedem abban, hogy kompetens személy vagyok egy-egy rám bízott feladattal kapcsolatban. Ez nyilván nem viszi előre sem személyemet, sem magát a munkát. Jelenleg egy teljesen új közegben, egy teljesen új feladatkör várja, hogy abszolváljam, így igazából nem kívánságműsor, hogy beleverem-e a fejembe, hogy valamire képes vagy, avagy sem. Megkőcsináni, ahogy szoktuk volt mondani.

       Most, hogy nagyjából kész vagyok két nagyobb feladattal, kicsit derűlátóbb vagyok. Megmondom őszintén volt, hogy órákon keresztül csak ültem egy-egy projekt felet és nem tudtam hogy kezdjek bele. A szomorú része az, hogy nem azért mert kilátástalan lett volna a helyzetem, egyszerűen bebeszéltem magamnak, hogy nem fog menni, mert nincsen semmi rálátásom a témára és amúgy is segghülye vagyok. Nem igazán akarom ezt most bő lére ereszteni, egyszerűen rögzíteni akarom valahol, hogy ha az ember komolyan vesz egy feladatot és kitűz maga elé egy célt, legyen az valami egészen apró dolog, vagy épp valami világmegváltó, akkor minden adott, hogy sikerrel vegye az akadályokat. Arról nem is beszélve, csak az nem tud elbukni, aki meg sem próbálja, szóval inkább hibázok, mint hogy sem hogy soha se derüljön ki, hogy tényleg kompetens voltam-e.  

Fiatalkori lemeztelenítés 1-5

Miért kelt egy moll akkord szomorúságot? Mert a zene felkavarja az étert, amelyben az érzelmeink lebegnek.


-Susan Barker-






(Ezeket a sorokat néhány évvel ezelőtt körmöltem le, úgyhogy elég poén visszaolvasni, hogy teljesen máshogy fogalmaztam és más aspektusból tekintettem vissza egy-egy emlékre. Mindezek ellenére nem hiszem, hogy bármit is elvenne a bejegyzés "súlyából". Remélem nem csak a szemetekkel, de a fületekkel is velem tartotok ezen a három poszton át nyúló zenés nosztalgiára.)






Egy dolgot le kell szögeznem még az elején. Ezek nem a kedvenc lemezeim, illetve azok, de kedvenc lemezből valószínűleg százat is feltudnék sorolni. Ezek a lemezek azért különlegesek, mert hatottak rám. Hiszek a zene személyiségformáló erejében és abban, hogy a zene egy mágikus fegyver rengeteg földöntúli borzalom ellen. A zene olyan, mint egy igaz barát, mindig számíthatsz rá és mindig azt nyújtja neked, amire aktuálisan szükséged van. Az alább olvasható lista tartalmazza azokat a lemezeket, amiket ha meghallgatok nem csak emlékek ugranak be, hanem érzések, benyomások és még egy tucat más dolog. Egy-egy adott élethelyzet, ami már azóta elmúlt és nem jön vissza. Innen nézve persze kicsit személyesebb vizekre evezek majd, de ez elkerülhetetlen, ahhoz, hogy érthető legyen egy-egy album fontossága. A sorrend igazság szerint nem lényeges, igaz igyekeztem nagyjából kronológiailag rendezni Őket, bár ez is megtévesztő, mert nem egy lemez van itt, amivel jócskán a megjelenés után barátkoztam össze.


§ Eminem - Marshall Mathers (2000)








Általános iskola harmadik osztály. Meg van az Eminem kazetta eredetiben? Húbaze! Nagydolog volt. Ez az egyetlen egy olyan album a listán, amihez egyszerűen képtelen vagyok felidézni az eredet történetet, de révén, hogy gyakorlatilag tíz éves voltam valószínűleg a rádió/tévé kombó együttese lehetett a kiváltó oka hirtelen jött és akkoriban szűnni nem akaró Slim Shady fanatizmusomnak. Ami viszont mindenképp maradandó, hogy ha nem csalnak az emlékeim ez volt életem első olyan albuma, amin már tisztán értettem az angol szöveget. Mókás lenne, ha mondjuk vezettem volna naplót akkoriban és most visszatudnám olvasni miket gondoltam a Marshall Mathers LP-n hallható dalok szövegeiről, mint például a Kim, amiben Em szimbolikusan meggyilkolja hűtlen exfeleségét. Azért biztos volt valami építő jellegű is legalább egy dalban, különben biztos már híres mészáros lennék. Mondjuk Dóra.






§ Daft Punk - Discovery (2001)








Ez a lemez a tudatalatti predesztináció egyértelmű bizonyítéka, vagy annak, hogy a gyerekek szeretik a rajzfilmeket. Tizenegy éves eleven (ha-ha) gyermekként még elég nagydolog volt, hogy a nagyszüleimnél voltak zenés csatornák meg jó nagy tévé, úgyhogy ezt többnyire ki is használtam. Egyik ilyen alkalommal figyelmes lettem egy rajzfilmszerű videoklipre, ami gyakorlatilag másodpercek alatt a hatalmába kerített, ez a bizonyos klip a One More Time című dalhoz tartozott, amiről cirka 5-6 évvel később megtudtam, hogy egy nagy történet aprócska kis szelete, és nem mellesleg egy kiváló anime. Ez amúgy az Interstella 5555 volt. Erre értettem az eleve elrendeltetettséget, hiszen később elég nagy anime fan voltam. Ami mondjuk azóta jócskán elmúlt. Ez volt a megismerkedés, de az igazi móka akkor jött, amikor néhány héttel később megvettem az aktuális Daft Punk kazit, a Discovery-t. Teljesen új világ nyílt meg előttem, mert egy-két kivételtől eltekintve, ezelőtt a tudatos zenehallgatás nálam kimerült MC Gyurikában és a Hupikék Törpikékben. Funfact, hogy életem valószínűleg első memorizált léggitározása nem valami karcos metalra történt, hanem a Daft Punk Aerodynamic-jére, ami belül tagadhatatlanul megmozgat még mindig. Hallgassátok meg, zseni!






§ Linkin Park - Hibrid Theory (2000)








Biztos vagyok benne, hogy ez az egész generációmnak meghatározó lemez volt, szóval erről nem is nagyon tudok sokat sztorizni, kivéve persze az ilyen örökbecsűket, mint az első erdei iskolai, ahol a ruhák összepakolásánál és az odaútnál is fontosabb volt, hogy ne felejtsük el életünk első másolt CD-jéről kazira átvenni a Hibrid Theory-t, mert Káptalanfüredre csak kazettás magnót tudtunk vinni. Szerintem a Linkin Park azért megkerülhetetlen pontja az elmúlt évtized zenei felhozatalának, mert eklektikus stílusával megszerettette magát olyan emberekkel is, akik normális esetben veszett vadként menekülnek a keményebb hangzású zenék elöl. Persze sok fikát is kaptak annak idején a trú metál arcoktól, hogy egy nagy divat fos az egész és semmi köze nincs a rock/metal zenéhez. Ezekre a támadásokra Chester Bennington, az énekes, nemes egyszerűséggel annyival reflektált, ha jól emlékszem, hogy Ők soha nem is mondták, hogy egy metal banda. És igaza is van, Ők nem egy metal vagy egy rapmetal zenekar, Ők a Linkin Park.






§ Tankcsapda - Az ember tervez (1995)









Nem emlékszem pontosan mikor volt, hogy először hallottam Tankcsapdát, de az tény, hogy ha nem nyúlom le bátyám kazettáját, akkor lehet most egy-két koncert helyett a hajógyárin támasztanám a pultot. Ez tehát életem első rockzenei albuma. Valószínűleg a hagyományos értelemben vett magyar rockerek legnagyobb kliséje nem más, mint az a bizonyos "a régi csapdát szerettem, az új szar" című történet. Lehetne ezt oldalakon át fejtegetni, tényleges tartalmi és technikai változások, vagy a hírnévnek köszönhető felhígult közönség alapján, de azt mondom felesleges. Én annyit szűrtem le az évek alatt, hogy a Tankcsapda olyan, mint az összes többi tinédzserként elkezdett dolog az ember életében, van aki kinövi és van, aki nem. A különbség csak annyi, hogy így 17 évvel Az ember tervez lemez után, hogy jelenleg azok szponzorálják a csapda turnékat, akiket húsz éve Lukács Laci álmában már lelőtt. De mivel mindenki pénzből él, nem vitatom, hogy kinek van igaza ezzel kapcsolatban. Szóval, ha ezt nézzük, fejtegetni tényleg felesleges ezt a Tankcsapda ügyletet, de az tény, hogy ha szóba kerül a dolog, akkor én is élek a fentebb említett klisével.


"Mint a háborúban a foglyok, Csak a parabolamocskot fogjuk"














§ The Offspring - Conspircy of One (2000)











A lista valószínűleg legegyszerűbb tétele. Azt kell, hogy mondjam elég látványosan épül fel a mai, látszólag végleges zenei ízlésem. A Tankcsapdás, Alvinos korszak végéhez közeledve kezdtem el barátkozni az ilyen tinipank dolgokkal, mint a Sum41, a Blink182 és persze a számomra legkedvesebb The Offspring. Itt nagy sztorik tényleg nincsenek, viszont ez az a lemez, amit ha beteszek egy másodperc alatt megint 13 évesnek érzem magamat. Már az intró hallgatása azonnal visszaröpít majd' tíz évet. (mellesleg itt jegyzem meg, hogy ahogy írom ezeket, mindig elindítom az aktuálisan érintett lemezt) Ahogy megy a Come out swinging látom magamat, ahogy gördeszkával suhanok a József Attila lakótelepen Práter utca irányába. Az jut eszembe erről a lemezről, amikor Anyukám betegsége miatt Nagymamámnál kellett laknom néhány hónapig. Érdekes, hogy ezt mindig el szoktam felejteni. Mármint hogy egyáltalán laktam ott valaha, és amint meghallom ezen lemez akármelyik dalát, itt van előttem az egész, de leginkább az, ahogy a hajnali szürkületben teperek a deszkámmal végig a Napfény utcán.






folyt. köv.

mertdömevagy

Dalok elidegenedéshez

      Mindig elfelejtjük, hogy milyen szerencsések vagyunk. Ha tíz-tizenkét évvel ezelőtt akartam volna csinálni egy ilyen jó hangulatú mixtape-et, akkor kellett volna egy kétfejes, kazis magnó, minden számot végig kellett volna hallgatni, és időnként még egy cerkával pörgetős kör is bejátszott volna, ha a régi magnómat használom, ami veszett lassan tekert visszafelé. Ehhez képest most drag’n droppolom a dalokat az iTunesban. Csak hogy érződjön az irónia, ahhoz tudnám ezt hasonlítani, hogy gyerekként mindig hozzáakartam csapódni bátyámhoz és a haverjaihoz, amikor a kert végében faházat építettek á’la Kings of Summer, de soha sem engedték, mert kis szaros voltam, ellenben ha most akarnék egyet, akkor ebayről rendelhetnék egy készet, amihez nem kell meló meg barátok, egészen pontosan… pillanat… nézem… 81,777.21 magyar forintért. Van egy kis kontraszt, de nem ez a lényeg.

     Szóval válogatás kazi, ami egy iTunes playlist. Az emberek szeretik kínozni magukat. Az egyik legegyszerűbb módja ennek, ha ráerősítünk az adott hangulatra néhány aprósággal, bezárkózás a lakásba, adekvát zenék válogatása, fagyi evés szomorú ábrázattal vagy épp a facebookozás... Vagy mind együtt, de én most a zenéről szeretnék értekezni, illetve megosztani veletek ezt a csodálatos kis válogatást, ami jobbnál jobb dalokkal van megtűzdelve. (de tényleg) Kellőképpen eklektikus az egész, így fúrhat lukat egy vadabb hangvételű metalcore nóta farpofájára a Placebo, és így kerülhetett egymás mellé egy Papa Roach és egy Halott Pénz. A számok sorrendje nyomokban szándékosságot tartalmaz, de lehet ezt  a diami.., akarom mondani dinamikát csak én érzem/értem. A lényeg, van ami a szöveg, van, ami zene és van, ami az atmoszféra miatt került ide. Ki van ez találva.

                (Amúgy terveim szerint ez volt ennek a hullámnak az utolsó bejegyzése)

“I made a lot of mistakes and realized I had to let them go. Don’t think about your errors or failures, otherwise you’ll never do a thing.” Bill Murray

Ez volt a Tiéd

József Attila: Amióta...

Amióta megláttalak,
Szebben süt a nap le rám
És azóta százszor szebben
Dalol a kis csalogány.
Csak a piros ajkad néma
S mosoly rajta nem fakad,
Saját magam árnya vagyok,
Hisz csókolnom nem szabad.

Amióta megláttalak,
Illatosabb a mező
És azóta tövis nélkül
Áll a büszke rózsatő.
Csak a lelked lett fagyosabb,
Csak a szíved lett büszke,
S szerelmemtől lobbant lángra
A kétségb'esés üszke.

Amióta megláttalak,
Örök tavasz ég virul
És azóta kis madarat
Kis leány nem tart rabul.
Csak te tartasz foglyul engem
S csak a szívem csupa seb;
A neveddel ajkaimon
Halok meg! - úgy édesebb.

1921. ápr. 11.

felhőatlasz extett

      „Te komolyan gondolod, hogy barátok leszünk, ha szakítunk? Én szerelmes vagyok beléd!” – visszhangzik a fülemben már napok óta ez az április végén elhangzott két mondat. Nem tudom, hogy a saját önzőségemről vagy értetlenségemről tesz tanúbizonyságot, hogy nem tudtam és/vagy nem akartam felfogni, hogy miért mondja ezt. Valahogy nekem mindig is annyira természetes volt az hogy ha valakit megszerettem, történjen akármi is – példának okául szakítás – nekem ő fontos lesz és valamilyen szinten része marad az életemnek. Nem kellett sokáig agyalni, hogy rájöjjek, hogy nem is értem mi alapján gondoltam, hogy képes vagyok egy ilyen helyzetet értelmesen, empátiával kezelni, hiszen soha sem voltam ilyen szituban. Akárhányszor vége lett egy kapcsolatomnak, volt hová továbblépnem, vagy hanem akkor tényleg sikerült baráti keretek között elengedni egymást.

      Nem azt mondom, hogy nem tudtam felfogni, hogy kell egy kis idő az embernek, amíg le nem nyugszanak a kedélyek. Egyszerűen az a sztereotípia, hogy rosszban kell lenned az exeddel, mert az a normális, számomra tényleg felfoghatatlan volt. A mai napig az.

        Miután szakítottunk egy ideig nem kerestem, mert ezt kérte. Felfogtam, tényleg. Idővel nem bírtam megállni, hogy ne írjak neki, tudni akartam, hogy mi van vele. Ha kissé vontatottan is, de sikerült beszélnünk néhány mondatot. Ez azóta sem változott sokat. Múlt hétig. De nem erre akarok kilyukadni, hanem ezen írás nyitómondatára. Nem arról van szó, hogy barátok vagyunk-e vagy sem. Arról van szó, hogy mit érzel a másik iránt. Most én jutottam el arra a pontra, hogy nem tudom kezelni ezt az egészet. Majdnem három hónap után, teljesen váratlan, úgy éreztem, hogy el kell tennem a fotóját az asztalról, mert belegebedek minden egyes alkalommal, amikor ránézek. Ahhoz hogy tényleg tudjam értelmeznem a fenti mondatot át kellett élnem azt, ez a szomorú tény. Alapvetően nem szeretek már a szerelemről filozofálni, van-e és ha van, akkor mi az, és hasonló közhelyes nonszenszek, így nem tudom (ez kezd mostanában mindennek a tételmondata lenni, amibe belekezdek) hogy az érzés, ami emészt valaminek/valakinek a hiánya, amit saját hibámból elvesztettem, vagy a klasszikus értelemben vett szerelem, de nem is ezen van hangsúly, hanem azon hogy megint tanultam valamit.

Érdekes, hogy az ember mennyi közhelyes okosságot kap tanácsul az ismerősöktől, ha ehhez hasonló helyzetbe kerül. „Majd találsz jobbat!”, ez a kedvenc, hiszen leginkább én rontottam el a dolgokat azzal, hogy a kompromisszumkészségem egyenlő volt a nullával. „Jobb ez így, rád fér egy kis idő egyedül”, tudom, hogy vannak, akik jól érzik magukat egyedül, de basszus, valaki próbálja már megmagyarázni nekem, hogy mi abban a jó, ha az ember nem tudja valakivel megosztani az életét. És igazából sorolhatnám még napestig, de felesleges lenne. A maga módján ironikus, hogy az egyetlen dolog, amivel valamilyen szinten azonosulni tudtam/akartam egy félvállról odavetett, "mondok valamit, hogy mondjak valamit" okosság volt, de mégis ebben próbálok hinni, „Minden okkal történik.”

(Igazi oraveczi befejezés, köszönöm-köszönöm, egész héten itt lépek fel!)