93

Mindig beszólogattam, vagy legalábbis elítéltem azok az ismerőseimet, akik belekényelmesedve egy-egy élethelyzetbe annyira elengedték magukat, hogy szépen lassan elkezdtek inkább Jabbához hasonlítani, mint Leiára. Természetesen nem rólam lenne szó, ha ez a felsőbbrendű ítélkezés megállt volna akkor, amikor én is elkezdtem lecsúszni a pizzával és sörrel bélelt Sarlacc pitbe, (csak hogy maradjunk a Jedi visszatéres metaforáknál) ami az elmúlt 8-10 hónapot szépen jelentette. El kell jutni az embernek egy kritikus pontra ahhoz, hogy észre vegye magát. Nekem ez egy aprócska törés és a kilencvenharmadik kiló volt, ami a magasságomhoz képest annyira még nem is lenne gáz… ha izom lenne. De nem az.

Ki lehet röhögni a Batman obsessionöm miatt, de sokszor lehet az ilyen triviális dolgokból, mint egy-egy film vagy képregény idézet/sztori erőt meríteni. Példának okául tegnap este jócskán megzuhantam, mert bekövetkezett az, amin valójában nem is tudom miért lepődök meg, nem voltam elég eltökélt, hogy megszelídítsem a rókámat, és addig vártam, amíg más meg nem tette helyettem. Elmorzsoltam néhány férfias könnycseppet, aludtam rá egyet és feltettem magamnak a kérdést: Miért zuhanunk a mélybe? Hogy megtanuljunk kimászni belőle. Mindig kicsit elszégyellem magam, hogy ekkora hisztit csapok ilyen kis tinédzser problémák miatt, mint a szerelem meg hasonlók, de aztán megnyugtatom magam, hogy volt a közvetlen környezetemben elég pusztulat ahhoz, hogy megengedhessem magamnak, hogy időnként ennyire megremegjen a térdem, ha valami nem úgy alakul, ahogy terveztem. Na de, ahogy Michael Bolton mondaná, now back to the good part!

Még egy gyors reggeli önmarcangolás után megvolt a learn to pick yourself up rész és eszembe jutott, hogy a versenysúlyomhoz képest akad rajtam bőven felesleg. Természetesen még mindig az a napi rutin, hogy még csukva van a szemem, de már kapcsolom be a gépet. Micsoda szerencse, hogy elérem a power gombot az ágyból is. Előbbi felismerés már igyekezett két nemtörődöm gyermeki kacaj között kilibbenni a tudatomból, amikor is észrevettem, hogy ott „rohad” az asztalon (a virtuálison, nem a fán) az a jpeg, amit még 9gagről (!!!) töltöttem le néhány hónapja, hogy mekkora poén, Batman edzés a szobában. Először azt hittem, hogy csak a szokásos 9gag bullshit, mivel volt Assassin’s Creed, Lannister, Matrix meg Superman workout is. Aztán kicsit utána néztem és kiderült, hogy ezek egy bájos, szöszi, ámde kigyúrt (nem mintha a kettő kizárná egymást) fitneszedző/életmód tanácsadó hölgy – Neila Rey - profi edzéstervei. Lévén, hogy két emeletet felsétálni is nehezemre esik, lóg a belem, valamint tele van a tököm mindennel – és ilyenkor a legjobb lekötni az energiákat, ahelyett, hogy az ember a falba verné a fejét – gondolkodás nélkül nekiálltam a Batman rutinnak. Azt írja, hogy mindenből tíz sorozatot kéne nyomni, de megmondom őszintén, hogy a felétől is majd’ beszartam, de idővel növeljük az adagot. Mindig amikor újra elkezdek edzeni előre iszom a medve bőre, ettől ezúttal eltekintenék, csak csinálom. A nyáron elég jól működött a dumám, támogassuk meg egy kis fizikummal is.

Aaaaand it's gone

Furcsa érzés utólag okosnak lenni. Mint amikor valaki beszól neked és másnap álmodban jön a reveláció, hogy hogyan kellett volna visszavágni. Ugyanígy igaz ez egy kapcsolatra is. Édesanyám fura mondása volt egy időben, hogy nem mindegy, hogy pontos vagy ly-os j-vel vagy hülye. Sokáig nem értettem, aztán ahogy újra és újra beleestem az ly-os hülyeségbe, rájöttem, hogy miről is van szó. Az a helyzet, hogy általában elég tisztán látom a dolgokat, akkor is ha én vagyok a gyökér egy-egy szituációban… jó igazából semmi kedvem most blogolni sem. A lényeg, hogy elpakoltam néhány dolgot az asztalomról, amiket már korábban kellett volna.

Tettman kezdődik

Mit nézzek ma? – Fölnövős

        Hatalmas öröm számomra minden egyes alkalommal, amikor valamelyik kedves ismerősöm tanácstalan, hogy mi legyen az este mozi és tőlem várja a megoldást. Elég sok filmet néztem az elmúlt néhány évben – sajnos egyre kevesebbet – de ahogy egy kedves barátom szokta volt mondani, soha sem lehet elég filmet nézni! Csak hogy idézhessek egy másik kedves cimborinát, hiszek a filmek személyiségformáló erejében. Egy jó film lehet ugyanolyan nagy hatással az emberre, mint egy jó könyv. Ezzel nem szeretnék semmiféle könyv kontra film vitát gerjeszteni, nekem mind a kettő ugyanolyan fontos, maradjunk annyiban, hogy minden művészeti ág tartalmas és hasznos, ha komolyan veszi a művelője és van mögötte tartalom.

     Ez a bejegyzés egy sorozat első része, amit Ti ihlettetek, Ti, akik oly sokszor fordultok hozzám segítségért, ami hadd jegyezzem meg még egyszer, marha jó érzés. Néha magam sem tudom, hogy kinek mit ajánljak így arra az elhatározásra jutottam, hogy írok néhány ha nem is téma, de hasonló impulzusok alapján szelektált filmajánló gyűjteményt. Lehet, hogy ez is olyan lesz, mint minden, amibebele kezdek, de ha esetleg mégsem, akkor fogyasszátok egészséggel és jó szórakozást!

Béla Jones

        Kezdek átmenni valamiféle genderswapped Bridget Jonesba. Borús tekintettel hallgatom oda s vissza Al Green és Marvin Gay szerelmes taktusait, negyven perc leforgása alatt elfogyasztottam egy kétliteres kólát és most veszem elő a fagylaltot a hűtőből. Nem tudom, hogy mi itt a konklúzió, biztos kezdek kiégni. Szokásos túlgondolás van. Szerintem. Aztán ki tudja. Lehet kicsit jobb lenne, ha a fagyinak csak a felét enném meg én, a másik felét meg valaki más, de ugyanazzal a kanállal.

         Ride like lightning volt ez az elmúlt másfél-két hónap az tuti. Minden szempontból, pláne, ami az ereszd el a hajamat, meg járatlan utak kipróbálást jelenti. Azon túl, hogy most már szinte biztos vagyok benne, hogy semerre sem tévednék el, az igazi megfejtés egyelőre az, hogy a járt utat újra bejárva legalább az ember tudná hol lesznek a bukkanók és a kátyúk, és így feltudna rájuk készülni. Igazából, a fél tucat hasonló keletű magam által gerjesztett hiszti közül az egyik legnagyobb az attól való félelem hogy erre az útra – amire nem is tudom biztosan, hogy visszaakarok-e kanyarodni – lesz-e egyáltalán lehetőséges visszatérni. Na de engedjük el ezt a járt utat járatlanért ne hagyj el analógiát.

        A legnagyobb bajom ezzel a párkapcsolatosdival az, hogy másodpercek alatt bele tudom lovalni magam akármibe. Ennek az elmúlt egy év alapján az a következménye, hogy így vagy úgy, de pofára esek, aztán maradok magamnak a hülye gondolataimmal, hogy mit hogy kellett volna, ami amúgy tök normális. Azonban ezt követi az, hogy már megint bővült azok listája, akikért aggódni kell, akik hiányoznak és akiknek – ha ezt ők nem is sejtik, de – útravalóul odaadtam egy darabkát a szívemből. Ez  annyira nyálas, hogy lehet érdemes lenne kevéske megmaradt (F)utóirat olvasómnak postára egy adag kleenexet, hogy felitassák az asztalra csörgedezett szalivát. (Van ilyen szó egyáltalán a magyarban? Annyira, kurvára választékosan akarok fogalmazni, hogy magyarítok. Erre aláhúzza nekem a word a kurvárát is…) Túllendülve ezen a rendkívül mély és érzelmes gondolaton az exeimhez fűzött kapcsolatomról, arra szerettem volna kilyukadni, hogy a legrosszabb ebben az, hogy az ember minél többet csalódik, akár magában, akár másban, annál bizonytalanabb a világgal és egyre több mindenre próbál figyelni. Nyugodtan a szememre lehet vetni, hogy 3-4 félresiklott kapcsolat még lópikula, de ne feledkezzünk már meg arról, hogy az ember van annyira egocentrikus egy kreatúra, hogy a többségnek úgyis a saját keresztje a legnehezebb.

        Akárhányszor arra gondolok, hogy na majd Ő, talán Ő lesz az, akkor azonnal kattan valami az agyamba és blokkol minden lehetséges kimenetelt a történetnek azon kívül, hogy koppanunk egy isteneset. Arról nem is beszélve, hogy ha nagy erőfeszítésekkel elő is veszem a gátfutó énemet és végig csattogok a pályán, majd az utolsó akadálynál veszem észre, hogy valami kézzel fogható is hibádzik azon kívül, hogy egy idióta vagyok. De ez már egyéni szoc probléma, ahogy hallgathattuk ezt általános iskola első osztálya óta a különböző kifogások miatt el nem készült házi feladatokkal és felkészületlen feleletekkel kapcsolatban.

         Mire elértem eddig a sorig, megint csak rájöttem, hogy miért kezdtem el blogolni annak idején 16-17 évesen. A vérnyomásom visszaállt normálisra és átálltam a derűsebb Barry White dalokra, talán a nap is kisütött... valahol, ahol nincsen este kilenc. Jelenleg a legnagyobb kézzelfoghatóbb problémám az, hogy a két liter kólától jön a savam és a fesztiválszezon felemésztette a Rennie készleteimet. Kár hogy nem a hasam megy, Lopedium még van bőven. Nem baj, a fagyit azért letolom.

Amúgy ma két és fél éves a blog! <3 

#lelkiszemetes