Kezdek
átmenni valamiféle genderswapped Bridget Jonesba. Borús tekintettel hallgatom
oda s vissza Al Green és Marvin Gay szerelmes taktusait, negyven perc leforgása
alatt elfogyasztottam egy kétliteres kólát és most veszem elő a fagylaltot a
hűtőből. Nem tudom, hogy mi itt a konklúzió, biztos kezdek kiégni. Szokásos
túlgondolás van. Szerintem. Aztán ki tudja. Lehet kicsit jobb lenne, ha a
fagyinak csak a felét enném meg én, a másik felét meg valaki más, de ugyanazzal
a kanállal.
Ride
like lightning volt ez az elmúlt másfél-két hónap az tuti. Minden szempontból,
pláne, ami az ereszd el a hajamat, meg járatlan utak kipróbálást jelenti. Azon
túl, hogy most már szinte biztos vagyok benne, hogy semerre sem tévednék el, az
igazi megfejtés egyelőre az, hogy a járt utat újra bejárva legalább az ember
tudná hol lesznek a bukkanók és a kátyúk, és így feltudna rájuk készülni. Igazából,
a fél tucat hasonló keletű magam által gerjesztett hiszti közül az egyik
legnagyobb az attól való félelem hogy erre az útra – amire nem is tudom biztosan,
hogy visszaakarok-e kanyarodni – lesz-e egyáltalán lehetőséges visszatérni. Na
de engedjük el ezt a járt utat járatlanért ne hagyj el analógiát.
A
legnagyobb bajom ezzel a párkapcsolatosdival az, hogy másodpercek alatt bele
tudom lovalni magam akármibe. Ennek az elmúlt egy év alapján az a
következménye, hogy így vagy úgy, de pofára esek, aztán maradok magamnak a
hülye gondolataimmal, hogy mit hogy kellett volna, ami amúgy tök normális.
Azonban ezt követi az, hogy már megint bővült azok listája, akikért aggódni
kell, akik hiányoznak és akiknek – ha ezt ők nem is sejtik, de – útravalóul odaadtam
egy darabkát a szívemből. Ez annyira
nyálas, hogy lehet érdemes lenne kevéske megmaradt (F)utóirat olvasómnak
postára egy adag kleenexet, hogy felitassák az asztalra csörgedezett szalivát. (Van ilyen szó egyáltalán a magyarban? Annyira, kurvára választékosan
akarok fogalmazni, hogy magyarítok. Erre aláhúzza nekem a word a kurvárát is…)
Túllendülve ezen a rendkívül mély és érzelmes gondolaton az exeimhez fűzött
kapcsolatomról, arra szerettem volna kilyukadni, hogy a legrosszabb ebben az,
hogy az ember minél többet csalódik, akár magában, akár másban, annál
bizonytalanabb a világgal és egyre több mindenre próbál figyelni. Nyugodtan a szememre lehet vetni, hogy 3-4 félresiklott kapcsolat még lópikula, de ne feledkezzünk már meg arról, hogy az ember
van annyira egocentrikus egy kreatúra, hogy a többségnek úgyis a saját keresztje a
legnehezebb.
Akárhányszor
arra gondolok, hogy na majd Ő, talán Ő lesz az, akkor azonnal kattan valami az
agyamba és blokkol minden lehetséges kimenetelt a történetnek azon kívül, hogy
koppanunk egy isteneset. Arról nem is beszélve, hogy ha nagy erőfeszítésekkel
elő is veszem a gátfutó énemet és végig csattogok a pályán, majd az utolsó
akadálynál veszem észre, hogy valami kézzel fogható is hibádzik azon kívül,
hogy egy idióta vagyok. De ez már egyéni szoc probléma, ahogy hallgathattuk ezt
általános iskola első osztálya óta a különböző kifogások miatt el nem készült
házi feladatokkal és felkészületlen feleletekkel kapcsolatban.
Mire
elértem eddig a sorig, megint csak rájöttem, hogy miért kezdtem el blogolni
annak idején 16-17 évesen. A vérnyomásom visszaállt normálisra és átálltam a
derűsebb Barry White dalokra, talán a nap is kisütött... valahol, ahol nincsen este kilenc. Jelenleg a legnagyobb kézzelfoghatóbb problémám
az, hogy a két liter kólától jön a savam és a fesztiválszezon felemésztette a Rennie készleteimet. Kár hogy nem a hasam megy, Lopedium még van bőven. Nem baj, a fagyit azért letolom.
Amúgy ma két és fél éves a blog! <3
#lelkiszemetes
