Note to myself

NE BLOGOLJ RÉSZEGEN

Szájon át

Ülj le, négyes!

Amikor délután háromig alszik az ember, minimális megszakításokkal - amiket azonnal erőltetett menetben követ a visszaalvás, nehogy eszedbe jusson, hogy amint felkelsz, megint indul a már jól megszokott vegetatív melankólia – könnyű azt hinni, hogy majd elkezdesz fontos dolgokkal foglalkozni éjfél után, hisz lesz rá energiád, kialudtad magad. Pedig az a pont, amikor sötétedést követően néhány órával a kismutató átcsusszan a tizenkettes felett, na az az a holtpont, amikor már – ha magadnak sem mered bevallani, de – szarni kell mindenre. Nem szeretnék átmenni 9gag-szintű produktivitási diagramok szöveges megfelelőjébe, csak elborzaszt, hogy mennyire megtudok lepődni ilyen apróságokon, amiket már millió és egy alkalommal volt alkalmam átélni. A 2010-es érettségire való last minute (látszat)felkészülés óta csupán annyi változott, hogy jelenlegi cselekményeim már valamilyen szinte a „munka” tárgyszó alá esnek, amit viszont nem lehet beláthatatlan ideig tilitolizni, hiszen míg egy szóbeli feleletet vagy ügyesen elkummant az ember vagy bevállalja a megaláztatást, és az Old Spice-tesztelő kínlódást a kettesért, addig ha a meló nincs elvégezve, akkor jobb helyekről kivágják az embert. Jobb helyekről.

                Csodálatos dolog ez a blogolás. Nyitottam egy doksit, mert hangulatba hozott a LOST összes évadának zenéjét felkaroló playlistem, erre arról írogatok, hogy annyira felkészülten érkeztem annak idején az érettségimre, hogy volt olyan tárgy, amire vizsga előtt hajnali háromkor olvastam el a tételek listáját, közben meg az első mondatban elhangzott minden, amit ma leakartam írni. Amúgy négyes lett, de ennek ellenére soha sem tartoztam azok közé, aki menőségként tartotta számon a trógerkedést. Pláne, hogy ez a négyes is inkább mások jóindulatán múlott, mint sem az én spontaneitásomon és felkészültségemen.

                Visszakanyarodva az első mondatra. A jelenlegi (F)utóirat már a 2.0, amire reményeim szerint sokan emlékeztek. Talán a régi – még Csabival közös – blogon írtam egy bejegyzésbe, hogy olyan nekem az internet ezen „eldugott” kis szelete, mint egy postaládika, amibe folyamatosan dobálom a leveleket, de azok soha sem érkeznek meg a címzettjükhöz. Szerencsére (?). Ellenben vannak mások, akik elolvassák, mégis sokszor előfordul, hogy ők sem érthetik, hogy miről is beszélek itt megannyi elpazarolt karakteren keresztül, hiszen az igazán szenzitív témákban hajlamos vagyok rébuszokban beszélni.

Kérem szépen így kell elrabolni valakinek az életéből 4-5 percet! Remélem nincs harag! :D

... and bad decisions and alcohol.

Kán-kán

         Az egyik legnagyobb hibám, hogy folyamatosan kételkedem abban, hogy kompetens személy vagyok egy-egy rám bízott feladattal kapcsolatban. Ez nyilván nem viszi előre sem személyemet, sem magát a munkát. Jelenleg egy teljesen új közegben, egy teljesen új feladatkör várja, hogy abszolváljam, így igazából nem kívánságműsor, hogy beleverem-e a fejembe, hogy valamire képes vagy, avagy sem. Megkőcsináni, ahogy szoktuk volt mondani.

       Most, hogy nagyjából kész vagyok két nagyobb feladattal, kicsit derűlátóbb vagyok. Megmondom őszintén volt, hogy órákon keresztül csak ültem egy-egy projekt felet és nem tudtam hogy kezdjek bele. A szomorú része az, hogy nem azért mert kilátástalan lett volna a helyzetem, egyszerűen bebeszéltem magamnak, hogy nem fog menni, mert nincsen semmi rálátásom a témára és amúgy is segghülye vagyok. Nem igazán akarom ezt most bő lére ereszteni, egyszerűen rögzíteni akarom valahol, hogy ha az ember komolyan vesz egy feladatot és kitűz maga elé egy célt, legyen az valami egészen apró dolog, vagy épp valami világmegváltó, akkor minden adott, hogy sikerrel vegye az akadályokat. Arról nem is beszélve, csak az nem tud elbukni, aki meg sem próbálja, szóval inkább hibázok, mint hogy sem hogy soha se derüljön ki, hogy tényleg kompetens voltam-e.  

Fiatalkori lemeztelenítés 1-5

Miért kelt egy moll akkord szomorúságot? Mert a zene felkavarja az étert, amelyben az érzelmeink lebegnek.


-Susan Barker-






(Ezeket a sorokat néhány évvel ezelőtt körmöltem le, úgyhogy elég poén visszaolvasni, hogy teljesen máshogy fogalmaztam és más aspektusból tekintettem vissza egy-egy emlékre. Mindezek ellenére nem hiszem, hogy bármit is elvenne a bejegyzés "súlyából". Remélem nem csak a szemetekkel, de a fületekkel is velem tartotok ezen a három poszton át nyúló zenés nosztalgiára.)






Egy dolgot le kell szögeznem még az elején. Ezek nem a kedvenc lemezeim, illetve azok, de kedvenc lemezből valószínűleg százat is feltudnék sorolni. Ezek a lemezek azért különlegesek, mert hatottak rám. Hiszek a zene személyiségformáló erejében és abban, hogy a zene egy mágikus fegyver rengeteg földöntúli borzalom ellen. A zene olyan, mint egy igaz barát, mindig számíthatsz rá és mindig azt nyújtja neked, amire aktuálisan szükséged van. Az alább olvasható lista tartalmazza azokat a lemezeket, amiket ha meghallgatok nem csak emlékek ugranak be, hanem érzések, benyomások és még egy tucat más dolog. Egy-egy adott élethelyzet, ami már azóta elmúlt és nem jön vissza. Innen nézve persze kicsit személyesebb vizekre evezek majd, de ez elkerülhetetlen, ahhoz, hogy érthető legyen egy-egy album fontossága. A sorrend igazság szerint nem lényeges, igaz igyekeztem nagyjából kronológiailag rendezni Őket, bár ez is megtévesztő, mert nem egy lemez van itt, amivel jócskán a megjelenés után barátkoztam össze.


§ Eminem - Marshall Mathers (2000)








Általános iskola harmadik osztály. Meg van az Eminem kazetta eredetiben? Húbaze! Nagydolog volt. Ez az egyetlen egy olyan album a listán, amihez egyszerűen képtelen vagyok felidézni az eredet történetet, de révén, hogy gyakorlatilag tíz éves voltam valószínűleg a rádió/tévé kombó együttese lehetett a kiváltó oka hirtelen jött és akkoriban szűnni nem akaró Slim Shady fanatizmusomnak. Ami viszont mindenképp maradandó, hogy ha nem csalnak az emlékeim ez volt életem első olyan albuma, amin már tisztán értettem az angol szöveget. Mókás lenne, ha mondjuk vezettem volna naplót akkoriban és most visszatudnám olvasni miket gondoltam a Marshall Mathers LP-n hallható dalok szövegeiről, mint például a Kim, amiben Em szimbolikusan meggyilkolja hűtlen exfeleségét. Azért biztos volt valami építő jellegű is legalább egy dalban, különben biztos már híres mészáros lennék. Mondjuk Dóra.






§ Daft Punk - Discovery (2001)








Ez a lemez a tudatalatti predesztináció egyértelmű bizonyítéka, vagy annak, hogy a gyerekek szeretik a rajzfilmeket. Tizenegy éves eleven (ha-ha) gyermekként még elég nagydolog volt, hogy a nagyszüleimnél voltak zenés csatornák meg jó nagy tévé, úgyhogy ezt többnyire ki is használtam. Egyik ilyen alkalommal figyelmes lettem egy rajzfilmszerű videoklipre, ami gyakorlatilag másodpercek alatt a hatalmába kerített, ez a bizonyos klip a One More Time című dalhoz tartozott, amiről cirka 5-6 évvel később megtudtam, hogy egy nagy történet aprócska kis szelete, és nem mellesleg egy kiváló anime. Ez amúgy az Interstella 5555 volt. Erre értettem az eleve elrendeltetettséget, hiszen később elég nagy anime fan voltam. Ami mondjuk azóta jócskán elmúlt. Ez volt a megismerkedés, de az igazi móka akkor jött, amikor néhány héttel később megvettem az aktuális Daft Punk kazit, a Discovery-t. Teljesen új világ nyílt meg előttem, mert egy-két kivételtől eltekintve, ezelőtt a tudatos zenehallgatás nálam kimerült MC Gyurikában és a Hupikék Törpikékben. Funfact, hogy életem valószínűleg első memorizált léggitározása nem valami karcos metalra történt, hanem a Daft Punk Aerodynamic-jére, ami belül tagadhatatlanul megmozgat még mindig. Hallgassátok meg, zseni!






§ Linkin Park - Hibrid Theory (2000)








Biztos vagyok benne, hogy ez az egész generációmnak meghatározó lemez volt, szóval erről nem is nagyon tudok sokat sztorizni, kivéve persze az ilyen örökbecsűket, mint az első erdei iskolai, ahol a ruhák összepakolásánál és az odaútnál is fontosabb volt, hogy ne felejtsük el életünk első másolt CD-jéről kazira átvenni a Hibrid Theory-t, mert Káptalanfüredre csak kazettás magnót tudtunk vinni. Szerintem a Linkin Park azért megkerülhetetlen pontja az elmúlt évtized zenei felhozatalának, mert eklektikus stílusával megszerettette magát olyan emberekkel is, akik normális esetben veszett vadként menekülnek a keményebb hangzású zenék elöl. Persze sok fikát is kaptak annak idején a trú metál arcoktól, hogy egy nagy divat fos az egész és semmi köze nincs a rock/metal zenéhez. Ezekre a támadásokra Chester Bennington, az énekes, nemes egyszerűséggel annyival reflektált, ha jól emlékszem, hogy Ők soha nem is mondták, hogy egy metal banda. És igaza is van, Ők nem egy metal vagy egy rapmetal zenekar, Ők a Linkin Park.






§ Tankcsapda - Az ember tervez (1995)









Nem emlékszem pontosan mikor volt, hogy először hallottam Tankcsapdát, de az tény, hogy ha nem nyúlom le bátyám kazettáját, akkor lehet most egy-két koncert helyett a hajógyárin támasztanám a pultot. Ez tehát életem első rockzenei albuma. Valószínűleg a hagyományos értelemben vett magyar rockerek legnagyobb kliséje nem más, mint az a bizonyos "a régi csapdát szerettem, az új szar" című történet. Lehetne ezt oldalakon át fejtegetni, tényleges tartalmi és technikai változások, vagy a hírnévnek köszönhető felhígult közönség alapján, de azt mondom felesleges. Én annyit szűrtem le az évek alatt, hogy a Tankcsapda olyan, mint az összes többi tinédzserként elkezdett dolog az ember életében, van aki kinövi és van, aki nem. A különbség csak annyi, hogy így 17 évvel Az ember tervez lemez után, hogy jelenleg azok szponzorálják a csapda turnékat, akiket húsz éve Lukács Laci álmában már lelőtt. De mivel mindenki pénzből él, nem vitatom, hogy kinek van igaza ezzel kapcsolatban. Szóval, ha ezt nézzük, fejtegetni tényleg felesleges ezt a Tankcsapda ügyletet, de az tény, hogy ha szóba kerül a dolog, akkor én is élek a fentebb említett klisével.


"Mint a háborúban a foglyok, Csak a parabolamocskot fogjuk"














§ The Offspring - Conspircy of One (2000)











A lista valószínűleg legegyszerűbb tétele. Azt kell, hogy mondjam elég látványosan épül fel a mai, látszólag végleges zenei ízlésem. A Tankcsapdás, Alvinos korszak végéhez közeledve kezdtem el barátkozni az ilyen tinipank dolgokkal, mint a Sum41, a Blink182 és persze a számomra legkedvesebb The Offspring. Itt nagy sztorik tényleg nincsenek, viszont ez az a lemez, amit ha beteszek egy másodperc alatt megint 13 évesnek érzem magamat. Már az intró hallgatása azonnal visszaröpít majd' tíz évet. (mellesleg itt jegyzem meg, hogy ahogy írom ezeket, mindig elindítom az aktuálisan érintett lemezt) Ahogy megy a Come out swinging látom magamat, ahogy gördeszkával suhanok a József Attila lakótelepen Práter utca irányába. Az jut eszembe erről a lemezről, amikor Anyukám betegsége miatt Nagymamámnál kellett laknom néhány hónapig. Érdekes, hogy ezt mindig el szoktam felejteni. Mármint hogy egyáltalán laktam ott valaha, és amint meghallom ezen lemez akármelyik dalát, itt van előttem az egész, de leginkább az, ahogy a hajnali szürkületben teperek a deszkámmal végig a Napfény utcán.






folyt. köv.

mertdömevagy

Dalok elidegenedéshez

      Mindig elfelejtjük, hogy milyen szerencsések vagyunk. Ha tíz-tizenkét évvel ezelőtt akartam volna csinálni egy ilyen jó hangulatú mixtape-et, akkor kellett volna egy kétfejes, kazis magnó, minden számot végig kellett volna hallgatni, és időnként még egy cerkával pörgetős kör is bejátszott volna, ha a régi magnómat használom, ami veszett lassan tekert visszafelé. Ehhez képest most drag’n droppolom a dalokat az iTunesban. Csak hogy érződjön az irónia, ahhoz tudnám ezt hasonlítani, hogy gyerekként mindig hozzáakartam csapódni bátyámhoz és a haverjaihoz, amikor a kert végében faházat építettek á’la Kings of Summer, de soha sem engedték, mert kis szaros voltam, ellenben ha most akarnék egyet, akkor ebayről rendelhetnék egy készet, amihez nem kell meló meg barátok, egészen pontosan… pillanat… nézem… 81,777.21 magyar forintért. Van egy kis kontraszt, de nem ez a lényeg.

     Szóval válogatás kazi, ami egy iTunes playlist. Az emberek szeretik kínozni magukat. Az egyik legegyszerűbb módja ennek, ha ráerősítünk az adott hangulatra néhány aprósággal, bezárkózás a lakásba, adekvát zenék válogatása, fagyi evés szomorú ábrázattal vagy épp a facebookozás... Vagy mind együtt, de én most a zenéről szeretnék értekezni, illetve megosztani veletek ezt a csodálatos kis válogatást, ami jobbnál jobb dalokkal van megtűzdelve. (de tényleg) Kellőképpen eklektikus az egész, így fúrhat lukat egy vadabb hangvételű metalcore nóta farpofájára a Placebo, és így kerülhetett egymás mellé egy Papa Roach és egy Halott Pénz. A számok sorrendje nyomokban szándékosságot tartalmaz, de lehet ezt  a diami.., akarom mondani dinamikát csak én érzem/értem. A lényeg, van ami a szöveg, van, ami zene és van, ami az atmoszféra miatt került ide. Ki van ez találva.

                (Amúgy terveim szerint ez volt ennek a hullámnak az utolsó bejegyzése)

“I made a lot of mistakes and realized I had to let them go. Don’t think about your errors or failures, otherwise you’ll never do a thing.” Bill Murray

Ez volt a Tiéd

József Attila: Amióta...

Amióta megláttalak,
Szebben süt a nap le rám
És azóta százszor szebben
Dalol a kis csalogány.
Csak a piros ajkad néma
S mosoly rajta nem fakad,
Saját magam árnya vagyok,
Hisz csókolnom nem szabad.

Amióta megláttalak,
Illatosabb a mező
És azóta tövis nélkül
Áll a büszke rózsatő.
Csak a lelked lett fagyosabb,
Csak a szíved lett büszke,
S szerelmemtől lobbant lángra
A kétségb'esés üszke.

Amióta megláttalak,
Örök tavasz ég virul
És azóta kis madarat
Kis leány nem tart rabul.
Csak te tartasz foglyul engem
S csak a szívem csupa seb;
A neveddel ajkaimon
Halok meg! - úgy édesebb.

1921. ápr. 11.

felhőatlasz extett

      „Te komolyan gondolod, hogy barátok leszünk, ha szakítunk? Én szerelmes vagyok beléd!” – visszhangzik a fülemben már napok óta ez az április végén elhangzott két mondat. Nem tudom, hogy a saját önzőségemről vagy értetlenségemről tesz tanúbizonyságot, hogy nem tudtam és/vagy nem akartam felfogni, hogy miért mondja ezt. Valahogy nekem mindig is annyira természetes volt az hogy ha valakit megszerettem, történjen akármi is – példának okául szakítás – nekem ő fontos lesz és valamilyen szinten része marad az életemnek. Nem kellett sokáig agyalni, hogy rájöjjek, hogy nem is értem mi alapján gondoltam, hogy képes vagyok egy ilyen helyzetet értelmesen, empátiával kezelni, hiszen soha sem voltam ilyen szituban. Akárhányszor vége lett egy kapcsolatomnak, volt hová továbblépnem, vagy hanem akkor tényleg sikerült baráti keretek között elengedni egymást.

      Nem azt mondom, hogy nem tudtam felfogni, hogy kell egy kis idő az embernek, amíg le nem nyugszanak a kedélyek. Egyszerűen az a sztereotípia, hogy rosszban kell lenned az exeddel, mert az a normális, számomra tényleg felfoghatatlan volt. A mai napig az.

        Miután szakítottunk egy ideig nem kerestem, mert ezt kérte. Felfogtam, tényleg. Idővel nem bírtam megállni, hogy ne írjak neki, tudni akartam, hogy mi van vele. Ha kissé vontatottan is, de sikerült beszélnünk néhány mondatot. Ez azóta sem változott sokat. Múlt hétig. De nem erre akarok kilyukadni, hanem ezen írás nyitómondatára. Nem arról van szó, hogy barátok vagyunk-e vagy sem. Arról van szó, hogy mit érzel a másik iránt. Most én jutottam el arra a pontra, hogy nem tudom kezelni ezt az egészet. Majdnem három hónap után, teljesen váratlan, úgy éreztem, hogy el kell tennem a fotóját az asztalról, mert belegebedek minden egyes alkalommal, amikor ránézek. Ahhoz hogy tényleg tudjam értelmeznem a fenti mondatot át kellett élnem azt, ez a szomorú tény. Alapvetően nem szeretek már a szerelemről filozofálni, van-e és ha van, akkor mi az, és hasonló közhelyes nonszenszek, így nem tudom (ez kezd mostanában mindennek a tételmondata lenni, amibe belekezdek) hogy az érzés, ami emészt valaminek/valakinek a hiánya, amit saját hibámból elvesztettem, vagy a klasszikus értelemben vett szerelem, de nem is ezen van hangsúly, hanem azon hogy megint tanultam valamit.

Érdekes, hogy az ember mennyi közhelyes okosságot kap tanácsul az ismerősöktől, ha ehhez hasonló helyzetbe kerül. „Majd találsz jobbat!”, ez a kedvenc, hiszen leginkább én rontottam el a dolgokat azzal, hogy a kompromisszumkészségem egyenlő volt a nullával. „Jobb ez így, rád fér egy kis idő egyedül”, tudom, hogy vannak, akik jól érzik magukat egyedül, de basszus, valaki próbálja már megmagyarázni nekem, hogy mi abban a jó, ha az ember nem tudja valakivel megosztani az életét. És igazából sorolhatnám még napestig, de felesleges lenne. A maga módján ironikus, hogy az egyetlen dolog, amivel valamilyen szinten azonosulni tudtam/akartam egy félvállról odavetett, "mondok valamit, hogy mondjak valamit" okosság volt, de mégis ebben próbálok hinni, „Minden okkal történik.”

(Igazi oraveczi befejezés, köszönöm-köszönöm, egész héten itt lépek fel!)

93

Mindig beszólogattam, vagy legalábbis elítéltem azok az ismerőseimet, akik belekényelmesedve egy-egy élethelyzetbe annyira elengedték magukat, hogy szépen lassan elkezdtek inkább Jabbához hasonlítani, mint Leiára. Természetesen nem rólam lenne szó, ha ez a felsőbbrendű ítélkezés megállt volna akkor, amikor én is elkezdtem lecsúszni a pizzával és sörrel bélelt Sarlacc pitbe, (csak hogy maradjunk a Jedi visszatéres metaforáknál) ami az elmúlt 8-10 hónapot szépen jelentette. El kell jutni az embernek egy kritikus pontra ahhoz, hogy észre vegye magát. Nekem ez egy aprócska törés és a kilencvenharmadik kiló volt, ami a magasságomhoz képest annyira még nem is lenne gáz… ha izom lenne. De nem az.

Ki lehet röhögni a Batman obsessionöm miatt, de sokszor lehet az ilyen triviális dolgokból, mint egy-egy film vagy képregény idézet/sztori erőt meríteni. Példának okául tegnap este jócskán megzuhantam, mert bekövetkezett az, amin valójában nem is tudom miért lepődök meg, nem voltam elég eltökélt, hogy megszelídítsem a rókámat, és addig vártam, amíg más meg nem tette helyettem. Elmorzsoltam néhány férfias könnycseppet, aludtam rá egyet és feltettem magamnak a kérdést: Miért zuhanunk a mélybe? Hogy megtanuljunk kimászni belőle. Mindig kicsit elszégyellem magam, hogy ekkora hisztit csapok ilyen kis tinédzser problémák miatt, mint a szerelem meg hasonlók, de aztán megnyugtatom magam, hogy volt a közvetlen környezetemben elég pusztulat ahhoz, hogy megengedhessem magamnak, hogy időnként ennyire megremegjen a térdem, ha valami nem úgy alakul, ahogy terveztem. Na de, ahogy Michael Bolton mondaná, now back to the good part!

Még egy gyors reggeli önmarcangolás után megvolt a learn to pick yourself up rész és eszembe jutott, hogy a versenysúlyomhoz képest akad rajtam bőven felesleg. Természetesen még mindig az a napi rutin, hogy még csukva van a szemem, de már kapcsolom be a gépet. Micsoda szerencse, hogy elérem a power gombot az ágyból is. Előbbi felismerés már igyekezett két nemtörődöm gyermeki kacaj között kilibbenni a tudatomból, amikor is észrevettem, hogy ott „rohad” az asztalon (a virtuálison, nem a fán) az a jpeg, amit még 9gagről (!!!) töltöttem le néhány hónapja, hogy mekkora poén, Batman edzés a szobában. Először azt hittem, hogy csak a szokásos 9gag bullshit, mivel volt Assassin’s Creed, Lannister, Matrix meg Superman workout is. Aztán kicsit utána néztem és kiderült, hogy ezek egy bájos, szöszi, ámde kigyúrt (nem mintha a kettő kizárná egymást) fitneszedző/életmód tanácsadó hölgy – Neila Rey - profi edzéstervei. Lévén, hogy két emeletet felsétálni is nehezemre esik, lóg a belem, valamint tele van a tököm mindennel – és ilyenkor a legjobb lekötni az energiákat, ahelyett, hogy az ember a falba verné a fejét – gondolkodás nélkül nekiálltam a Batman rutinnak. Azt írja, hogy mindenből tíz sorozatot kéne nyomni, de megmondom őszintén, hogy a felétől is majd’ beszartam, de idővel növeljük az adagot. Mindig amikor újra elkezdek edzeni előre iszom a medve bőre, ettől ezúttal eltekintenék, csak csinálom. A nyáron elég jól működött a dumám, támogassuk meg egy kis fizikummal is.

Aaaaand it's gone

Furcsa érzés utólag okosnak lenni. Mint amikor valaki beszól neked és másnap álmodban jön a reveláció, hogy hogyan kellett volna visszavágni. Ugyanígy igaz ez egy kapcsolatra is. Édesanyám fura mondása volt egy időben, hogy nem mindegy, hogy pontos vagy ly-os j-vel vagy hülye. Sokáig nem értettem, aztán ahogy újra és újra beleestem az ly-os hülyeségbe, rájöttem, hogy miről is van szó. Az a helyzet, hogy általában elég tisztán látom a dolgokat, akkor is ha én vagyok a gyökér egy-egy szituációban… jó igazából semmi kedvem most blogolni sem. A lényeg, hogy elpakoltam néhány dolgot az asztalomról, amiket már korábban kellett volna.

Tettman kezdődik

Mit nézzek ma? – Fölnövős

        Hatalmas öröm számomra minden egyes alkalommal, amikor valamelyik kedves ismerősöm tanácstalan, hogy mi legyen az este mozi és tőlem várja a megoldást. Elég sok filmet néztem az elmúlt néhány évben – sajnos egyre kevesebbet – de ahogy egy kedves barátom szokta volt mondani, soha sem lehet elég filmet nézni! Csak hogy idézhessek egy másik kedves cimborinát, hiszek a filmek személyiségformáló erejében. Egy jó film lehet ugyanolyan nagy hatással az emberre, mint egy jó könyv. Ezzel nem szeretnék semmiféle könyv kontra film vitát gerjeszteni, nekem mind a kettő ugyanolyan fontos, maradjunk annyiban, hogy minden művészeti ág tartalmas és hasznos, ha komolyan veszi a művelője és van mögötte tartalom.

     Ez a bejegyzés egy sorozat első része, amit Ti ihlettetek, Ti, akik oly sokszor fordultok hozzám segítségért, ami hadd jegyezzem meg még egyszer, marha jó érzés. Néha magam sem tudom, hogy kinek mit ajánljak így arra az elhatározásra jutottam, hogy írok néhány ha nem is téma, de hasonló impulzusok alapján szelektált filmajánló gyűjteményt. Lehet, hogy ez is olyan lesz, mint minden, amibebele kezdek, de ha esetleg mégsem, akkor fogyasszátok egészséggel és jó szórakozást!

Béla Jones

        Kezdek átmenni valamiféle genderswapped Bridget Jonesba. Borús tekintettel hallgatom oda s vissza Al Green és Marvin Gay szerelmes taktusait, negyven perc leforgása alatt elfogyasztottam egy kétliteres kólát és most veszem elő a fagylaltot a hűtőből. Nem tudom, hogy mi itt a konklúzió, biztos kezdek kiégni. Szokásos túlgondolás van. Szerintem. Aztán ki tudja. Lehet kicsit jobb lenne, ha a fagyinak csak a felét enném meg én, a másik felét meg valaki más, de ugyanazzal a kanállal.

         Ride like lightning volt ez az elmúlt másfél-két hónap az tuti. Minden szempontból, pláne, ami az ereszd el a hajamat, meg járatlan utak kipróbálást jelenti. Azon túl, hogy most már szinte biztos vagyok benne, hogy semerre sem tévednék el, az igazi megfejtés egyelőre az, hogy a járt utat újra bejárva legalább az ember tudná hol lesznek a bukkanók és a kátyúk, és így feltudna rájuk készülni. Igazából, a fél tucat hasonló keletű magam által gerjesztett hiszti közül az egyik legnagyobb az attól való félelem hogy erre az útra – amire nem is tudom biztosan, hogy visszaakarok-e kanyarodni – lesz-e egyáltalán lehetőséges visszatérni. Na de engedjük el ezt a járt utat járatlanért ne hagyj el analógiát.

        A legnagyobb bajom ezzel a párkapcsolatosdival az, hogy másodpercek alatt bele tudom lovalni magam akármibe. Ennek az elmúlt egy év alapján az a következménye, hogy így vagy úgy, de pofára esek, aztán maradok magamnak a hülye gondolataimmal, hogy mit hogy kellett volna, ami amúgy tök normális. Azonban ezt követi az, hogy már megint bővült azok listája, akikért aggódni kell, akik hiányoznak és akiknek – ha ezt ők nem is sejtik, de – útravalóul odaadtam egy darabkát a szívemből. Ez  annyira nyálas, hogy lehet érdemes lenne kevéske megmaradt (F)utóirat olvasómnak postára egy adag kleenexet, hogy felitassák az asztalra csörgedezett szalivát. (Van ilyen szó egyáltalán a magyarban? Annyira, kurvára választékosan akarok fogalmazni, hogy magyarítok. Erre aláhúzza nekem a word a kurvárát is…) Túllendülve ezen a rendkívül mély és érzelmes gondolaton az exeimhez fűzött kapcsolatomról, arra szerettem volna kilyukadni, hogy a legrosszabb ebben az, hogy az ember minél többet csalódik, akár magában, akár másban, annál bizonytalanabb a világgal és egyre több mindenre próbál figyelni. Nyugodtan a szememre lehet vetni, hogy 3-4 félresiklott kapcsolat még lópikula, de ne feledkezzünk már meg arról, hogy az ember van annyira egocentrikus egy kreatúra, hogy a többségnek úgyis a saját keresztje a legnehezebb.

        Akárhányszor arra gondolok, hogy na majd Ő, talán Ő lesz az, akkor azonnal kattan valami az agyamba és blokkol minden lehetséges kimenetelt a történetnek azon kívül, hogy koppanunk egy isteneset. Arról nem is beszélve, hogy ha nagy erőfeszítésekkel elő is veszem a gátfutó énemet és végig csattogok a pályán, majd az utolsó akadálynál veszem észre, hogy valami kézzel fogható is hibádzik azon kívül, hogy egy idióta vagyok. De ez már egyéni szoc probléma, ahogy hallgathattuk ezt általános iskola első osztálya óta a különböző kifogások miatt el nem készült házi feladatokkal és felkészületlen feleletekkel kapcsolatban.

         Mire elértem eddig a sorig, megint csak rájöttem, hogy miért kezdtem el blogolni annak idején 16-17 évesen. A vérnyomásom visszaállt normálisra és átálltam a derűsebb Barry White dalokra, talán a nap is kisütött... valahol, ahol nincsen este kilenc. Jelenleg a legnagyobb kézzelfoghatóbb problémám az, hogy a két liter kólától jön a savam és a fesztiválszezon felemésztette a Rennie készleteimet. Kár hogy nem a hasam megy, Lopedium még van bőven. Nem baj, a fagyit azért letolom.

Amúgy ma két és fél éves a blog! <3 

#lelkiszemetes

#boobs

Crush like thunder

Eredetileg azzal a céllal szerettem volna újjáéleszteni a blogot, hogy dokumentáljam magamnak, ahogy újra összekapom magam, mert valljuk be, minden szempontból szét vagyok esve. Szellemileg, érzelmileg és fizikálisan egyaránt. Az elmúlt 24 órában még fordult velem vagy hármat a világ. Az, hogy össze kell szednem magam természetesen még mindig evidens, de hogy utána milyen irányba kell elindulnom, egyszerre egyre homályosabb és egyre egyértelműbb. Egyre homályosabb, mert nem tudom merre és hogyan, egyre egyértelműbb, mert a jelenleg járt út zsákutcában végződik. És magamat ismerve gondolkodás nélkül, kétszázzal csapódok a falnak, ha nem nyomok egy satuféket és egy jól irányzott farolással el nem indulok egy teljesen új irányba. Astoria drift. Ha megérem a szeptembert, akkor tényleg beérik az az „If You Ride Like Lightning You're Gonna Crash Like Thunder” tetkó.

Az a helyzet, hogy eljutottam életem egy olyan pontjára, hogy már semmilyen szinten nem lehet ellazázni a dolgokat és el kell kezdeni fölnőtt emberként gondolkodni. Nincs több kitérő, nincs több kifogás. Neki kell állni letenni valamit asztalra. Abból kurvára nem lesz kenyér az asztalon, hogy megnyerem a sörivó versenyt a KK teraszon vagy elmegyek az összes létező egyetemi bulira, amiről csak tudomást szerzek. Nincs okom panaszra. Nagyon kevés olyan alkalom volt, amikor nem engedhettem meg magamnak, hogy elmenjek egy koncertre vagy kihagyjak egy bulit valamilyen oknál fogva. Így is sokszor azt érzem, hogy két ember helyett éltem az elmúlt majd’ tíz évet. Sok volt a pörgős, a színek, a szagok, az élmények. Talán túl sok is. Ha minden áron szeretnék egy eltúlzott példával élni, akkor valamilyen hasonló dolgot élhetett meg Ádám és Éva, amikor eltanácsolta Őket a Nagyfőnök korábbi lakhelyükről. Éveken keresztül ment az ereszdelahajam, aztán hopp, addig rángattam azt a kurva almát, míg a kezembe nem maradt, és azzal a lendülettel a jobb világon kívül huppant a tomporom. Egy szempillantás alatt kénytelen voltam konstatálni, hogy kinőttem a játszóruhámat és kissé túlkoros vagyok a napközibe. Föl kell nőni, na, ez van.

Azért örülök, hogy leültem írni, mert így tényleg tudatosul bennem, hogy mi a pálya és nem az a szokásos kamu önmotiváció megy, hogy na majd most más lesz, na majd holnap tiszta lappal kezdek és minden fasza lesz. Az az igazság, hogy azon túl, hogy az elmúlt egy-két évben, amit lehet elbasztam, vannak dolgok, amikre nem feltétlenül tud hatással lenni az ember. Jó, ez megint ilyen önnyugtatgatás, hogy jaj döme, nem te cseszted el, a világ ilyen könyörtelen, hogy nem tol mindent zéró erőfeszítésért a segged alá. Szóval nem feltétlenül kéne most itt tartanom. Sok mindent lehetett volna máshogy csinálni. Ha egy kicsit megerőltettem volna magam már lehetne egy szakmám, legalább papíron. Ha nem vagyok egy beszari punci, akkor lehet már az ertéelnél dolgoznék évek óta. Ha nem lennék ennyire leszaromlusta ember, akkor már karnyújtásnyira lenne egy diploma. Na de nem akarok átesni a ló túloldalára.

A lényeg, hogy ez így nem mehet tovább. A „gond” csupán az, hogy minél nagyobb vadra lősz, annál nagyobb kaliberre lesz szükség. Az effajta problémák megoldásának egyik legnehezebb pontja az, hogy az embernek el kell hagynia a komfortzónáját. Az én komfortzónámnak még neve is van. ELTE BTK.

folyt.köv.

True dat!

BENG! - Életérzés

Túl sokat viccelek a korommal

2013 A Moziban 2/3 - húbazmeg

2013-ban annyira nem szerettem moziba járni. Nem csak a szokásos, „Tele van emberekkel!” érvelésem miatt, inkább az érdeklődési köreimbe eső filmek mennyisége és minősége miatt. Sajnos utóbbi volt a relevánsabb, így a kevesebb néha több elv ezúttal nem jött be. A tavalyi kedvencek többsége vagy egyenesen DVD-re érkezett, vagy bemutatásra sem került itthon, így az is csoda számba megy, hogy így január huszonkilencedikén „már” tudok írni néhány év végi filmről… ez persze csak poén volt. 2013 van és már legalább négy-öt éve még azt sem kell néznem a szolgáltatóm oldalán, hogy átléptem-e megengedett 250 gigás letöltési keretet.

A korábbi évek top listáin több volt a nagy nyilvánosság által is egekig magasztalt film, mint mondjuk Oscar esélyesek vagy közönség kedvencek, de ezúttal úgy látszik több ízben egyedül vagyok a véleményemmel, de végeredményben ez talán még jó is. Na de lényeg a lényeg, mindenféle rangsorolás nélkül alább olvasható azon filmek listája, amiket a legjobban élveztem, amiket a legtöbbször néztem újra és amiket a leginkább a szívembe tudtam fogadni!

Rush

Kezdeném Ron Howard forma 1-es mozijával, ugyanis soha a büdös életben nem gondoltam volna, hogy engem le lehet kötni egy ilyen témájú filmmel. Tény, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy ez jó lehet nekem, mivel meg voltam róla győződve, hogy ez 120 perc brummogás lesz, aztán valaki rosszul vesz be egy kanyart és kirepül a szélvédő helyén, bele egy hullazsák, szomorú Hans Zimmer score, end credit, Oscar, csá. Nagyot tévedtem, és roppant boldog lennék, ha minden olyan filmnél, amit érdektelenségből leírok magamban, ez lenne a helyzet. Azt szoktam mondani, hogy négy fajta film van, amit ha lehet kerülök, mint a leprát. Ezek nem mások, mint a beszélő állatos, táncolós, az autós és a… aaaaa … öööö. Jó, nem jut eszembe a negyedik, de ha eszembe jut mindenképp leírom valahová, ahol semmi keresnivalója nincsen! Szóval kvázi mínuszból indult a film és mégis rettenetesen jó volt. Kíváncsi vagyok, hogy Thort láthatjuk-e valaha olyan szerepben, ahol a karakterének legfőbb jellemzője nem az, hogy úgy kap a hajába a szél, mint langyos nyári szellő a frissen teregetett fehér lepedőbe.

Captain Phillips

Azon gondolkozom, hogy Paul Greengrass filmjei közül talán ez tetszett idáig a legjobban. Bourne filmekért soha sem voltam különösebben oda, Green Zone meg ilyen katonás fityfaszom volt. Hopp meg van! A negyedik kategória, amit megkerülök, mint a két napos a kutyaszart, a háborús/katonás film. Persze ez alól is vannak kivételek és ebbe az irányba egyre engedékenyebb vagyok, de még ifjabb koromban egy átkozott háborús filmet nem tudtam végignézni. De hogy témánál maradjunk, azért folytattam a felsorolást a Phillips Kapitánnyal, mert hasonlóan derült égből villámcsapásként ért, mint a Rush. Konkrétan azért néztük meg ezt a filmet a moziban, mert a Thor második részét csak másfél órával később játszották és már fáradt voltam. Feltehetőleg jobban jártunk amúgy, de mivel az említett északi isten kalandjait még mindig nem sikerült megtekinteni, ez maradjon örök rejtély. (Vagy két hónapig, a DVD megjelenésig) Most hogy már mindenről volt szó a filmen kívül, három szóval vázolnám, hogy miért volt jó ez a film: Feszültség, Tom, Hanks.

The World’s End

Ez a film igazából, szerintem csak néhány hónap és két-három újranézés után fog ténylegesen beérni, de mivel egy olyan trilógia záróakkordja, mely rettenetesen közel áll a szívemhez, ott a helye az év számomra legrelevánsabb filmjei között. Edgar Wright egy zombis és egy akciófilm paródia után egy világvége filmmel zárta a Cornetto Trilógiát. Shaun of  the Dead, Hot Fuzz, The World’s End… már hetek óta a kosaramban van a gyűjtői bluray doboz amazonon. Csak idő kérdése és az enyém lesz!

Prisoners

Lovely Bones meets Zodiac. Előbbi bénaságai nélkül és utóbbi minden pozitívumával. Lehet, már annyira ki vagyok éhezve az ilyesmire, hogy könnyű megvásárolni az elismerésemet, de az tuti, hogy sikerült. Mind a két és fél óráját élveztem és egy másodpercre sem untam el és úgy elszállt ez a százötven perc, mint egy hosszabb Fostartály szám. Az egyetlen dolog, ami nem tetszett - nagy meglepetésemre - nem más, mint Hugh Jackman. Szomorú, hogy egy ilyen király filmnél kell rájönnöm, hogy egészen idáig csak és kizárólag Robert Angier és Wolverine szerepében volt számomra hiteles.

The Flashpoint Paradox

Aki nem szereti az egész estés rajzfilmeket, amiben a legnagyobb történés nem az, hogy két kornyikálás között valami amőbává degradált kiscsaj megoldja a családi rejtélyt és hercegnő lesz, azoknak nem ajánlom ez a filmet, hiszen egy Justice League képregény adaptációról van szó. Talán a legjobbról, amit eddig láttam. Ezúttal Flash kerül a középpontba, aki egyszer csak azt veszi észre, hogy elvesztette szuperképességét és az őt körülvevő valóság teljesen a feje tetejére állt, ugyanis valaki megmásította a múltat és pillangó hatás meg ilyenek. Fantasztikus volt, de tényleg. Volt szerencsém olvasni az alapanyagul szolgáló képregényt, de ez semmit sem vett el az értékéből, a végét még meg is könnyeztem, de ez már az én bajom.

Man of Steel

Jó, igazából most jövök rá, hogy idáig szinte minden filmnél azzal érveltem, hogy meglepetés volt, úgyhogy ezt most elhagynám és négy szóval magyaráznám, hogy az előítéleteim és elvárásaim után miért is került ide ez a film, 2013 kedvencei közé: mert nem volt szar. Valljuk be, nagy volt ár az esély, de hát megint bejött, amit Zack Snyderről szoktam mondani, hozott anyagból csodákra képes, lásd 300, Holtak Hajnala.

The Spectacular Now

Itt idézném, amit korábban írtam erről a csodáról:

A film feléig észre sem vettem, hogy miről van itt igazából szó, annyira lekötött Shailene Woodley minden apró rezdülése. Már az Utódokban is imádtam, annyira a szerethető, bájos, girl nextdoor, hogy nehezen jut az ember szóhoz, ha egy kicsit is elkalandozik, amíg rajta felejti tekintetét.

Azonban, ahogy túlléptem kamaszos érdeklődésem tárgyán, észrevettem, hogy épp az idei év azon filmjét nézem, ami leginkább hozzám szól, amiben leginkább megtalálom magamat. A The Spectacular Now a maga bő 90 percében többször bolondját járatja a nézővel és úgy csinál, mintha egy szokványos coming of age limonádét néznénk, holott koránt sem erről van szó. Amikor már kezdenél sóhajtozni, hogy „na kezdődik…” kedélyesen visszakanyarodunk a normális irányba. A fő vonal valóban a felnövés - és mellékvágányon a szerelem – de a nagy átlaggal ellentétben, ez végtelenül őszinte és barátságos tálalásbank kerül elénk. Nem érzed azt, hogy erőszakkal van letolva a tanulság a torkodon. Nyilván a végkifejlet nem okoz majd meglepetést, hisz elvárható, hogy „győzzön a jó”, de koránt sem olyan úton jutunk el ide, hogy az már fárasztó legyen, s ahogy azt már megszokhattuk a futószalagon, tucat számra termelt, amcsi tinifilmeknél. És még egy épkézláb szex-jelenetet is produkáltak, amiről meg ugye tudjuk, hogy a vesszőparipám. Látom már, hogy hosszú sorok óta megint a semmiről írok, úgyhogy abba is hagyom. Nem tehetek róla, nagyon csúnyán eltalált ez a film. Nagyon-nagyon. Éljenek az indie filmek, a fiatalság, a sör, a szerelem, az átmulatott éjszakák és az utolsó utáni pillanatban meghozott jó döntések!

Jó, ez így rettenetesen sok, egyszerre legyen ennyi elég. 2013 kedvenc filmjei 2/2, hamarosan mozikb… a blogon.

... to be "ernest"

Háttérművészek #1 - ASSEMBLE

08:45 BAH csomópont. Miután bejelentkeztél a statszervezőnél indul a várakozás. Először a buszra, majd az örök késő "kollégákra". Ilyenkor nyílik alkalma az embernek körbenézni és felmérni, mégis hová került. Jól elkülöníthetőek a különböző "kasztok", vannak a felsőbbrendű, hosszú combú szép lányok, akik nemesek vagy utcalányok lesznek. Vannak az exhibicionista csúnyácskák, akik kevésnek bizonyultak a színműre. Vannak az ősz hajú, szakállas bölcsek, akik csak arra várnak, hogy bedobjanak valami otromba, többségében vulgáris poént. Nem feledkezhetünk meg a nyugdíjas mammerekről sem, akik semmi másról nem tudnak beszélni, csak arról, hogy az elmúlt húsz évben melyik forgatáson, mit lehetett kizabálni a díszletből. Vannak még persze a zsebpénzért vakációzó egyetemisták és a szerencsétlenül járt munkanélküliek, akik pontosan tudják, hogy korpa közé keveredtek, de örülnek, hogy van mit csinálni. Akadnak még bennfentesek, akik minden létező produkcióban szerepeltek, ismernek mindenkit és puszival köszönnek dicső birkaterelőinknek. És akkor ott vannak a kedvenceim, a magányos őrültek, azok a figurák, akikről egy kilométer távolságból lerí, hogy kettyós. Ők azok, akik megkérdezik a karakterük történetét, amikor elmennek egy zsákkal az homályos háttérben, ők azok akik zokszó nélkül beszélgetésbe kezdenek a színészekkel és a stáb tagjaival, akikkel nem is beszélik ugyanazt a nyelvet, ők azok akik úgy osztják meg veled összeesküvés elméleteiket ebéd közben, mintha ezer éve ismernétek egymást. Energiavámpírok, akiket még egy erélyesebb "takarodj"-gyal sem tudsz elijeszteni, mert azt hiszik poénkodsz. És itt vagyok én, aki boldog, ha egész nap nem szól hozzá senki. Bár ma állítólag bordélyházas jelenet lesz, szóval relatíve nyitott vagyok egy kis társasági életre, if you know what I mean...

Felszállsz a buszra és kezdődik az okoskodás. "- Először vagy?" "- Miben voltál?" "- Adnak reggelit?" "- Állítólag ma korán végzünk." Napestig lehetne folytatni a jól megszokott kérdések, és koholt állítások sorát, de nem igazán érdemes. Annál érdemesebb viszont nyitott füllel ülni a buszon... amennyiben alacsony a vérnyomásod. Itt mindenki mindenben szakértő, legyen szó filmről, gyógyászatról, ingatlanokról, politikáról vagy akár varázslásról és kézrátétellel gyógyításról. A "munkába állás" következő állomása a joglemondó írás. Nem egy lengyel férfi spermáját kell papírra vetni, egyszerűen arról van szó, hogy ezen dokumentum szignózását követően nem magyarázhatsz, hogy a filmben megjelenik az arcod. Tök jogos. A tapasztaltabb statidomárok ezen papírosért cserébe osztják a reggelit, hiszen két dolog van, amivel minden kedves háttérművészre lehet hatni, az étel és a záróra.

Ahogy közeledünk Etyekhez és tekergetem a nyakamat, arra leszek figyelmes, hogy az átlagnál jóval értelmesebbnek tűnő brigád verődött össze. Nem vagyunk olyan sokan, biztos a nagy számok törvénye akar kedvezni nekem. Sötét képet festettem az indulás pillanatairól, de általában nem olyan vészes a meló, ahogy azt leírtam, csak az ember ingerküszöbe jócskán megereszkedik, ha az átlagnál jóval korábban kel és üres a gyomra, mert késve indult.

De mindez feledésbe merül, ahogy két déli báb közül kibukik a horizont mögül a Korda Studió két ferde fogpiszkálóra emlékeztető bejárata. Talán nem lesz olyan szar ez a nap. Welcome to Etyekwood!

A nap dala: Uniform Motion – The Telephone Box

             Még tavaly estem szerelembe ezzel a dallal. Ha jól emlékszem valakinek az utazgatós vagy timelapse videójának az aláfestő zenéjeként funkcionált. Ahogy elkezdődött a videó, azonnal lestem a hozzászólásokat, hogy megtudjam melyik banda izgatja a dobhártyámat, és ahogy megtaláltam instant kedvenc lett. Aztán jól felejtettem... Órákon keresztül kutattam a számítógép legrejtettebb mappáinak bugyraiban, talán még az xxx nevűekben is bekukkantottam (itt talán egy kis szünetet is tartottam), hogy megtaláljam a dalt, aminek sem a címére, sem az előadójára nem emlékeztem. Hajtépés közeli állapotba kerültem és talán még a cukorvérem is leesett, amikor a semmiből eszembe jutott, hogy Uniform Motion és akkor youtube-that-shit. Persze, azért nem találtam a gépen, mert soha sem töltöttem le. Ez amúgy mód felett emlékeztet a kockákra a hasamon. Időnként megnézem, hogy ott vannak-e, aztán kénytelen vagyok tudatosítani magamban, hogy soha sem voltak, mert három felülés után úgy kattog a gerincem, mint egy vacsihoz készülődő anakonda állkapcsa

             Amúgy azontúl, hogy milyen király, kis nyugizós ez a dal, a lemez, mely tartalmazza (The Magic Empire) szintén kiváló első hangtól az utolsóig, habár hangulatát tekintve nem olyan kis happy, mint a Telephone Box. A Magic Empire mellesleg egy konceptalbum, egy kis szarka történetét meséli el, aki fejébe veszi, hogy jól elrepked mindenhová és összehozza a magányos szarkákat. Tudtátok, hogy állítólag a szarka az egyetlen nem-emlős, ami látja magát a tükörben? Vigyázni kell velük. Később még veszélyesek lehetnek. Látok magam előtt egy moziplakátot… az alapsztori a Majmok bolygója és Hitchcock Madarakjának szerelemgyereke… Ha már a képregények-adaptációk, a talált kazis felvételek és a folytatások folytatásának a rebootjai is elfogytak, akkor remélem, Hollywood tudja, hogy számíthat rám!

"...never feel something new."

"Well, the room's spinning cause I drank too much, cause I wanted to get drunk and have sex. There's nothing sexy about that woman... cause I was lonely... maybe just cause I was lonely. I wanted somebody to fuck me. I want somebody to want me to fuck them. Maybe that would have filled this ti-... tiny little hole in my heart, but probably not... and sometimes I think I have felt everything I'm ever gonna feel, and from here on out I'm not gonna feel anything new... just... lesser versions of what I've already felt."

Her (2013) 

"Pretty women"