Eredetileg azzal a céllal szerettem volna
újjáéleszteni a blogot, hogy dokumentáljam magamnak, ahogy újra összekapom
magam, mert valljuk be, minden szempontból szét vagyok esve. Szellemileg,
érzelmileg és fizikálisan egyaránt. Az elmúlt 24 órában még fordult velem vagy
hármat a világ. Az, hogy össze kell szednem magam természetesen még mindig
evidens, de hogy utána milyen irányba kell elindulnom, egyszerre egyre
homályosabb és egyre egyértelműbb. Egyre homályosabb, mert nem tudom merre és
hogyan, egyre egyértelműbb, mert a jelenleg járt út zsákutcában végződik. És
magamat ismerve gondolkodás nélkül, kétszázzal csapódok a falnak, ha nem nyomok
egy satuféket és egy jól irányzott farolással el nem indulok egy teljesen új
irányba. Astoria drift. Ha megérem a szeptembert, akkor tényleg beérik az az „If
You Ride Like Lightning You're Gonna Crash Like Thunder” tetkó.
Az a helyzet, hogy eljutottam életem egy olyan
pontjára, hogy már semmilyen szinten nem lehet ellazázni a dolgokat és el kell
kezdeni fölnőtt emberként gondolkodni. Nincs több kitérő, nincs több kifogás.
Neki kell állni letenni valamit asztalra. Abból kurvára nem lesz kenyér az
asztalon, hogy megnyerem a sörivó versenyt a KK teraszon vagy elmegyek az
összes létező egyetemi bulira, amiről csak tudomást szerzek. Nincs okom
panaszra. Nagyon kevés olyan alkalom volt, amikor nem engedhettem meg magamnak,
hogy elmenjek egy koncertre vagy kihagyjak egy bulit valamilyen oknál fogva. Így
is sokszor azt érzem, hogy két ember helyett éltem az elmúlt majd’ tíz évet.
Sok volt a pörgős, a színek, a szagok, az élmények. Talán túl sok is. Ha minden
áron szeretnék egy eltúlzott példával élni, akkor valamilyen hasonló dolgot
élhetett meg Ádám és Éva, amikor eltanácsolta Őket a Nagyfőnök korábbi
lakhelyükről. Éveken keresztül ment az ereszdelahajam, aztán hopp, addig
rángattam azt a kurva almát, míg a kezembe nem maradt, és azzal a lendülettel a
jobb világon kívül huppant a tomporom. Egy szempillantás alatt kénytelen voltam
konstatálni, hogy kinőttem a játszóruhámat és kissé túlkoros vagyok a
napközibe. Föl kell nőni, na, ez van.
Azért örülök, hogy leültem írni, mert így tényleg
tudatosul bennem, hogy mi a pálya és nem az a szokásos kamu önmotiváció megy,
hogy na majd most más lesz, na majd holnap tiszta lappal kezdek és minden fasza
lesz. Az az igazság, hogy azon túl, hogy az elmúlt egy-két évben, amit lehet
elbasztam, vannak dolgok, amikre nem feltétlenül tud hatással lenni az ember.
Jó, ez megint ilyen önnyugtatgatás, hogy jaj döme, nem te cseszted el, a világ
ilyen könyörtelen, hogy nem tol mindent zéró erőfeszítésért a segged alá.
Szóval nem feltétlenül kéne most itt tartanom. Sok mindent lehetett volna
máshogy csinálni. Ha egy kicsit megerőltettem volna magam már lehetne egy
szakmám, legalább papíron. Ha nem vagyok egy beszari punci, akkor lehet már az
ertéelnél dolgoznék évek óta. Ha nem lennék ennyire leszaromlusta ember, akkor
már karnyújtásnyira lenne egy diploma. Na de nem akarok átesni a ló túloldalára.
A lényeg, hogy ez így nem mehet tovább. A „gond”
csupán az, hogy minél nagyobb vadra lősz, annál nagyobb kaliberre lesz szükség.
Az effajta problémák megoldásának egyik legnehezebb pontja az, hogy az embernek
el kell hagynia a komfortzónáját. Az én komfortzónámnak még neve is van. ELTE
BTK.
folyt.köv.
