#boobs

Crush like thunder

Eredetileg azzal a céllal szerettem volna újjáéleszteni a blogot, hogy dokumentáljam magamnak, ahogy újra összekapom magam, mert valljuk be, minden szempontból szét vagyok esve. Szellemileg, érzelmileg és fizikálisan egyaránt. Az elmúlt 24 órában még fordult velem vagy hármat a világ. Az, hogy össze kell szednem magam természetesen még mindig evidens, de hogy utána milyen irányba kell elindulnom, egyszerre egyre homályosabb és egyre egyértelműbb. Egyre homályosabb, mert nem tudom merre és hogyan, egyre egyértelműbb, mert a jelenleg járt út zsákutcában végződik. És magamat ismerve gondolkodás nélkül, kétszázzal csapódok a falnak, ha nem nyomok egy satuféket és egy jól irányzott farolással el nem indulok egy teljesen új irányba. Astoria drift. Ha megérem a szeptembert, akkor tényleg beérik az az „If You Ride Like Lightning You're Gonna Crash Like Thunder” tetkó.

Az a helyzet, hogy eljutottam életem egy olyan pontjára, hogy már semmilyen szinten nem lehet ellazázni a dolgokat és el kell kezdeni fölnőtt emberként gondolkodni. Nincs több kitérő, nincs több kifogás. Neki kell állni letenni valamit asztalra. Abból kurvára nem lesz kenyér az asztalon, hogy megnyerem a sörivó versenyt a KK teraszon vagy elmegyek az összes létező egyetemi bulira, amiről csak tudomást szerzek. Nincs okom panaszra. Nagyon kevés olyan alkalom volt, amikor nem engedhettem meg magamnak, hogy elmenjek egy koncertre vagy kihagyjak egy bulit valamilyen oknál fogva. Így is sokszor azt érzem, hogy két ember helyett éltem az elmúlt majd’ tíz évet. Sok volt a pörgős, a színek, a szagok, az élmények. Talán túl sok is. Ha minden áron szeretnék egy eltúlzott példával élni, akkor valamilyen hasonló dolgot élhetett meg Ádám és Éva, amikor eltanácsolta Őket a Nagyfőnök korábbi lakhelyükről. Éveken keresztül ment az ereszdelahajam, aztán hopp, addig rángattam azt a kurva almát, míg a kezembe nem maradt, és azzal a lendülettel a jobb világon kívül huppant a tomporom. Egy szempillantás alatt kénytelen voltam konstatálni, hogy kinőttem a játszóruhámat és kissé túlkoros vagyok a napközibe. Föl kell nőni, na, ez van.

Azért örülök, hogy leültem írni, mert így tényleg tudatosul bennem, hogy mi a pálya és nem az a szokásos kamu önmotiváció megy, hogy na majd most más lesz, na majd holnap tiszta lappal kezdek és minden fasza lesz. Az az igazság, hogy azon túl, hogy az elmúlt egy-két évben, amit lehet elbasztam, vannak dolgok, amikre nem feltétlenül tud hatással lenni az ember. Jó, ez megint ilyen önnyugtatgatás, hogy jaj döme, nem te cseszted el, a világ ilyen könyörtelen, hogy nem tol mindent zéró erőfeszítésért a segged alá. Szóval nem feltétlenül kéne most itt tartanom. Sok mindent lehetett volna máshogy csinálni. Ha egy kicsit megerőltettem volna magam már lehetne egy szakmám, legalább papíron. Ha nem vagyok egy beszari punci, akkor lehet már az ertéelnél dolgoznék évek óta. Ha nem lennék ennyire leszaromlusta ember, akkor már karnyújtásnyira lenne egy diploma. Na de nem akarok átesni a ló túloldalára.

A lényeg, hogy ez így nem mehet tovább. A „gond” csupán az, hogy minél nagyobb vadra lősz, annál nagyobb kaliberre lesz szükség. Az effajta problémák megoldásának egyik legnehezebb pontja az, hogy az embernek el kell hagynia a komfortzónáját. Az én komfortzónámnak még neve is van. ELTE BTK.

folyt.köv.