Daily Inspiration

Aszkézis

                Igazán megdöbbentő francia óra kellős közepén rájönni, hogy nem csináltál egész életedben semmi, de semmi értelmeset. Hogy tud egzisztenciális válságot kirobbantani az a kérdés, hogy „Parce que vous passez votre temps libre?” De igazából lehet, hogy ez is helytelen, ugyanis azzal sem foglalkozom rendesen, amivel lehetne. A felismerést követően azonnal elkezdenek összecsapni az ember feje felett az önsajnálat és a kétségbeesés hullámai. A mentőcsónak fényei persze pont ekkor vesznek el a ködben, hiszen mikor máskor érkeznek a legleteremtőbb revelációk, mint két ZH és a vizsgaidőszak előtt néhány nappal.

                Igazából már korábban is szembetaláltam magamat azon ténnyel, hogy az általános iskolai focin kívül soha az életben nem sportoltam semmit, nem játszok hangszeren, nem vagyok jártas a művészetek egyik válfajában sem, de még csak a tanulmányi eredményeim sem kiemelkedőek. Nyilván az utolsón lenne a legkönnyebb változtatni, talán erre az elkövetkezendő hetekben sort is kerítek, de van egy olyan érzésem, hogy ez egyáltalán nem fogja kitölteni ezt a hirtelen keletkezett végtelen űrt, ami feketelyukként tágul a mellkasom alatt. Nevetségesnek tűnhet huszonhárom évesen, azon pörögni, hogy a különleges kvalitásaim halmaza üres, mint a parlament hat után, mégis ha az embert más kevésbé megfogható dolgok nyomasztják, egyszerűbb a látható dolgokra helyezni a hangsúlyt.

                Óra elején került elő ez a mivel töltöd a szabadidődet téma, és onnantól kezdve képtelen voltam az órán történő dolgokra koncentrálni, mert folyton folyvást azon pörgött az agyam, hogy minek köszönhető, hogy a könyveken, filmeken és videojátékokon kívül semmi nincs, amivel produktívabb, értelmesebb módon eltudnám ütni a szabadidőmet. Hol van ennek az egésznek a gyökere?

                Kipróbáltam dolgokat az évek folyamán, tehát tökéletes érdektelenségről nem beszélhetünk, ellenben soha semmiben nem voltam elég kitartó ahhoz, hogy „kézzelfogható” nyoma legyen annak, hogy „nem megy”. Az első ilyen emlékem az, hogy óvodában 2-3 hétig jártam teniszre, de valamiért nem szerettem. Plusz ha jól emlékszem, a mai énemnél is hisztisebb óvodás voltam és ennek is volt valami köze a dologhoz. Apám mindig azon volt, hogy sportoljak és legyen meg ehhez az alkatom is, ez tény, szóval nem rajta múlott. Igaz ezek a próbálkozások ahhoz vezettek, hogy bizonyos szinten, mai napig víziszonyom van, nem tudok úszni, valamint évekig nem ettem tojást. A sporttal való erőlködést feladta úgy 10-11 éves koromban, ezt követően pedig, ugye, megbetegedett. Apám mindig sportolt, öttusázott, úszott, vízilabdázott, kipróbált mindent, amire volt lehetősége. Ellenben a kisfiát akármire próbálta rávenni, nem sikerült, sőt. Vajon mennyire volt csalódott, hogy mindkét fia, ekkora nyomorék? Bár azt meg kell hagyni, hogy bátyámhoz képest még mindig egy olimpiai bajnok atléta vagyok. Ő egész egyszerűen életképtelen volt egész tinédzserkorában, remélem ez változott az elmúlt 4-5 évben, amióta nyoma veszett.

                Kreatív oldalról nem emlékszem, hogy kifejezetten noszogattak volna valaha, hogy zenéljek, rajzoljak vagy bármi hasonló. Gyerekként, képregényeket rajzoltam, jóval mielőtt elkezdtem volna olvasni Őket. A probléma ezzel is csupán az volt, így visszatekintve, hogy már gyerekként is egy újszülött vombat kézügyességével rendelkeztem, ami azóta se változott sokat.

                Ezt vezethetném tovább majd’ húsz év próbálkozásain és kudarcain át, de ennek nem igazán látom értelmét, így is átestem a lónak azon oldalára, ahol már csak a színtiszta önsajnálat és hiszti várja az idetévedőket. Most is, ahelyett, hogy csinálnék valamit, mi van? Blogolok. 

I’ll be missing you

             Igencsak szentimentális bejegyzés következik. Nem is igazán találom a szavakat. Az este folyamán elvesztettem hű társamat, ki több mint két éven át kísért, hóban, sárban, esőben és forróságban. Koncertről koncertre, kocsmából kocsmába. Mindig számíthattam a Tiszámra... unintentionally poemwriting. Love it.

            Ez a pár Tisza cipő, mely típusát már nem is gyártja az álnok Tisza gépezet, több volt, mint holmi cipő, életem legkényelmesebb lábbelije volt ez. Távozása nem volt olyan hirtelen, mint amilyen fájdalmas. Számítottam rá. Már a levegőben volt. Egy ideje már a színe sem volt az igazi, és a család színe java is már a fejemhez vágta, hogy el kell válnom Tőle, mert már nem a régi. Ők nem így fogalmaztak. Egyáltalán nem így. Sokkal durvábban.

            És habár tudtam, hogy hamarosan elfog jönni a nap, mikor útjaink elválnak, nem számítottam rá, hogy ily hősiesen elmegy mind tűréshatárának és állóképességének küszöbéig és tovább. Harcban esett el, de nem adta magát könnyen, küzdött az utolsó másodpercig és még azután is. S habár megtépázta a harc, a háborút végül Ő nyerte. Hű bajtársam, tépőzáras kísérőm, kényelmes lábbelim, soha sem feledlek!

Soraimat Petőfi néhány tökéletesen idevágó sorával zárnám:

„Mint az őrült, ki letépte láncát,

Vágtatott a Tisza a rónán át,

Zúgva, bőgve törte át a gátot,

El akarta nyelni a világot!”

NEVER FORGET

Az Oblivion kapcsán – Milyen a jó film?

            Meggondolatlan dolog lenne megpróbálni válaszokat keresni a fenti kérdésre, úgyhogy kénytelen vagyok bevallani, hogy csupán hangzatos címet akartam. Elkerülvén a filmkritikákban található kliséket, nem ereszteném bő lére a dolgot, az Oblivion szerintem egy jó film. Hibái akadnak bőven, mégis mód felett szórakoztató, pláne az átlag mozis filmfelhozatalhoz képest. És itt kanyarodnék el általánosabb irányba, mégis az Oblivion mentén, persze spoilerek nélkül.

            Egy film számomra nem attól lesz jó, hogy tökéletes, hiszen tökéletes film nincsen. Amikor kijövök a moziból általában három relevánsabb variáció léphet életbe, halotti csend, lásd I give it a year (középszerűnél is középszerűbb súlytalan limonádé romantikus komédia), a második és a harmadik nagyban hasonlít egymásra, hiszen mind a kettő legnagyobb ismérve az, hogy a mozit elhagyva is beszédtéma marad. A rossz film esetében, ez a beszédtéma kimerül a végeláthatatlan szitkozódásban és a készítők felmenőinek többszöri említésében, amiért elrabolták életem egy darabkáját, amit akár olyan hasznos dolgokra is felhasználhattam volna, mint például  SongPopozzás facebookon, esetleg 3-4 Big Bang Theory epizód megnézése. Ilyen volt nekem Robert Pattinsonnal a Cosmopolis, de ebbe nem szeretnék jobban belemenni, mert megint beszédtéma kerekítek belőle, azt pedig nem akarom. Azt a filmet elakarom felejteni egy életre...

            A kibeszélős filmek második kategóriája azon jó filmeket tartalmazza, amiknek témája, sztorija okot ad a fejtegetésére, ilyeneket voltak az elmúlt években például a Prometheus, a Cloud Atlas vagy a téma non plus ultrája az Inception. És a 2013-as évben csatlakozik a felsorolásomhoz az Oblivion, annak ellenére, hogy messze-messze lemarad az említettek mögött, köszönhetően a kötelező hollywoodi takonykörök lefutásának és a valódi, odaillő érzelmi szálak teljesen felületes életrekeltésének. Ezek után furcsa lehet, hogy dicsérem a filmet, pedig kénytelen vagyok, ugyanis hiába hagytuk el a mozit úgy, hogy négyen próbáltuk betömögetni a lukakat a történetben, mégis miután este átbeszéltük és újraértékeltük, kénytelenek voltunk bevallani, hogy ez egy fantasztikus scifi volt, amit frenetikus kivitelezéssel sikerült megvalósítani. Tényleg csak az a szomorú, hogy a nagy stúdiók által szállított blockbusterekbe kötelezően kódolva van úgy féltucat klisé, amit képtelenek levetkőzni, mert (szerintem) fixa ideáljuk, hogy ezek nélkül nem lehet sikeres egy film. Most hogy belegondolok volt benne kutya, kisgyerek meg szerelem is… lehet tudat alatt ez hatott és csak félrebeszélek… Viccet félretéve, nekem valahol ott kezdődik egy jó film, amikor a moziélmény nem ér véget a multiplex elhagyásával. Az igazán kiemelkedő alkotások igazi élete csak a stáblista után kezdődik, amikor eluralkodik rajtad a késztetés, hogy meg kell fejtened, amit láttál. Ebben az esetben teljesen mindegy, hogy ez annak a következménye, hogy a háttér sztori egy kulcsfontosságú részének kifejtésénél, azt próbáltad megfejteni a telefonod fényénél, hogy miért van a Sugármozi popcornjának diós bejgli íze, vagy az, hogy a készítők szándékosan hagynak egy kis homályt, amit majd a nézőnek kell összespekulálni magának, ahogy jól esik. Ez egy roppant olcsó trükk a forgatókönyvíró részéről, de nálam még mindig beválik.

            Amikor ilyen gondolatok pörögnek az agyamban végül mindig arra lyukadok ki, hogy ahhoz, hogy egy film jó legyen, ahhoz a nézőnek tényleg szeretnie kell "a film"-et. Úgy kell beülni, hogy jól akarod magad élvezni, nem szájhúzogatva végig a hibákat keresve. Rólam az esetek többségében utóbbit feltételezik, pedig ez hatalmas tévedés. Itt az élő példa, beültem egy az egyik (ha nem A) kedvenc zsánerem első idei zászlóvivőjére, amiben akadtak bőven hibák, mégis képes voltam a pozitívumokra koncentrálni, hiszen az is akadt bőségesen. 

          Sokan sok helyen leírták már, hogy 2013 a scifi éve lesz a mozikban, azt kívánom én is, hogy ez legyen idén a műfaj legrosszabb filmje és ebben az esetben zseniális évünk lesz. Szándékosan nem emeltem ki semmit, mert ez az írás nem kifejezetten az Oblivionra kívánt ráfeküdni, mégis kénytelen vagyok megosztani az alábbi dalt, ami a film betétdala és hát…

A fej lehajlik és lecsüng a kéz

Nem vagyok kifejezetten rajongója József Attilának, sőt. Ennek semmi köze ahhoz a fantasztikusan elvetemült történethez, amit egykori állítólagos magyar faktos „felettesem” magyarázott mindig meló közben, miszerint József Attila azért járt pályaudvarokra (ahol később utolérte végzete) mert szerette a bélsár szagát. Komolyan, hogy az embernek mennyi elmebeteg összeesküvés elméletét kell végighallgatnia, csak hogy egy kis pénzhez jusson. Persze mindig a munkaidő utolsó perceiben kezdett el magyarázni, nehogy időben végezhessek. Főnököt meg nem szakíthatsz félbe, hogy „kuss paraszt, vége a műszakomnak”. Jaj de elkanyarintott ez a hirtelen feltörő dühítő emlék. Szóval annak ellenére, hogy nem vagyok egyáltalán József Attila munkásságának rajongója, van néhány verse, ami különleges helyet foglal el a szívemben. Ezek a versek mind-mind valamilyen személyes történethez kapcsolódnak, feltehetőleg ezek nélkül nem is lennének olyan értékesek számomra. Természetesen a mai különleges nap apropóján jutott eszembe az Óda, ami talán az egyik olyan vers, ami eddigi rövidke életem során a legmélyebb nyomot hagyta bennem. Tudni illik, elég kevés tiszta közös emlékem van Édesapámmal. Az egyik ilyen már akkorra datálható, amikor állandóan itthon volt a betegsége miatt, (nem mintha akármivel is ágynyugalomra lehetett volna kötelezni). Talán az utolsó teljes nyarán történt, hogy egy gyönyörű bőrkötéses verses kötettel tértem haza a nyári táborból. Ha nem tévedek, Ady, Kölcsey és József Attila versei voltak benne. Friss otthonlétem második napján, amikor végre hajlandóságot mutattam a rongyaim és aprócska új relikviám előrámolására, előkerült az a bizonyos könyv. Apám magához is vette és olvasgatni kezdte. Addigra a sok költözködés és balhé következtében nagyon kevés könyvünk maradt otthon, pláne versek, így láttam, hogy egy kis időre örömét lelte benne. Amikor már eleget forgatta és én is túl voltam a kényszeres kipakoláson délutáni szórakozás egy alternatívájaként azt ajánlotta, hogy fordítsunk németre egy verset. A választásunk az Ódára esett. Arra az egy-két órára a mai napig tisztán emlékszem, habár maga a fordítás és annak írásos emléke már réges-régen feledésbe merült és eltűnt a múlt homályában.

Amikor a temetést megelőző intézkedések során megkérdezték, hogy mit szeretnék hallani a búcsún, nem igazán kellett gondolkodunk. Szerette ezt a verset.

ÓDA

1

Itt ülök csillámló sziklafalon.

Az ifju nyár

könnyű szellője, mint egy kedves

vacsora melege, száll.

Szoktatom szívemet a csendhez.

Nem oly nehéz -

idesereglik, ami tovatűnt,

a fej lehajlik és lecsüng

a kéz.

Nézem a hegyek sörényét -

homlokod fényét

villantja minden levél.

Az úton senki, senki,

látom, hogy meglebbenti

szoknyád a szél.

És a törékeny lombok alatt

látom előrebiccenni hajad,

megrezzenni lágy emlőidet és

- amint elfut a Szinva-patak -

ím újra látom, hogy fakad

a kerek fehér köveken,

fogaidon a tündér nevetés.

2

Óh mennyire szeretlek téged,

ki szóra bírtad egyaránt

a szív legmélyebb üregeiben

cseleit szövő, fondor magányt

s a mindenséget.

Ki mint vízesés önnön robajától,

elválsz tőlem és halkan futsz tova,

míg én, életem csúcsai közt, a távol

közelében, zengem, sikoltom,

verődve földön és égbolton,

hogy szeretlek, te édes mostoha!

3

Szeretlek, mint anyját a gyermek,

mint mélyüket a hallgatag vermek,

szeretlek, mint a fényt a termek,

mint lángot a lélek, test a nyugalmat!

Szeretlek, mint élni szeretnek

halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,

őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.

Elmémbe, mint a fémbe a savak,

ösztöneimmel belemartalak,

te kedves, szép alak,

lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,

de te némán ülsz fülemben.

Csillagok gyúlnak és lehullnak,

de te megálltál szememben.

Ízed, miként a barlangban a csend,

számban kihűlve leng

s a vizes poháron kezed,

rajta a finom erezet,

föl-földereng.

4

Óh, hát miféle anyag vagyok én,

hogy pillantásod metsz és alakít?

Miféle lélek és miféle fény

s ámulatra méltó tünemény,

hogy bejárhatom a semmiség ködén

termékeny tested lankás tájait?

S mint megnyílt értelembe az ige,

alászállhatok rejtelmeibe!...

Vérköreid, miként a rózsabokrok,

reszketnek szüntelen.

Viszik az örök áramot, hogy

orcádon nyíljon ki a szerelem

s méhednek áldott gyümölcse legyen.

Gyomrod érzékeny talaját

a sok gyökerecske át meg át

hímezi, finom fonalát

csomóba szőve, bontva bogját -

hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját

s lombos tüdőd szép cserjéi saját

dicsőségüket susogják!

Az örök anyag boldogan halad

benned a belek alagútjain

és gazdag életet nyer a salak

a buzgó vesék forró kútjain!

Hullámzó dombok emelkednek,

csillagképek rezegnek benned,

tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,

sürög millió élő állat,

bogár,

hinár,

a kegyetlenség és a jóság;

nap süt, homályló északi fény borong -

tartalmaidban ott bolyong

az öntudatlan örökkévalóság.

5

Mint alvadt vérdarabok,

úgy hullnak eléd

ezek a szavak.

A lét dadog,

csak a törvény a tiszta beszéd.

De szorgos szerveim, kik újjászülnek

napról napra, már fölkészülnek,

hogy elnémuljanak.

De addig mind kiált -

Kit két ezer millió embernek

sokaságából kiszemelnek,

te egyetlen, te lágy

bölcső, erős sír, eleven ágy,

fogadj magadba!...

(Milyen magas e hajnali ég!

Seregek csillognak érceiben.

Bántja szemem a nagy fényesség.

El vagyok veszve, azt hiszem.

Hallom, amint fölöttem csattog,

ver a szivem.)

6

(Mellékdal)

(Visz a vonat, megyek utánad,

talán ma még meg is talállak,

talán kihűl e lángoló arc,

talán csendesen meg is szólalsz:

Csobog a langyos víz, fürödj meg!

Ime a kendő, törülközz meg!

Sül a hús, enyhítse étvágyad!

Ahol én fekszem, az az ágyad.)

1933. június