Igazán
megdöbbentő francia óra kellős közepén rájönni, hogy nem csináltál egész
életedben semmi, de semmi értelmeset. Hogy tud egzisztenciális válságot
kirobbantani az a kérdés, hogy „Parce que vous passez votre temps libre?” De
igazából lehet, hogy ez is helytelen, ugyanis azzal sem foglalkozom rendesen,
amivel lehetne. A felismerést követően azonnal elkezdenek összecsapni az ember
feje felett az önsajnálat és a kétségbeesés hullámai. A mentőcsónak fényei
persze pont ekkor vesznek el a ködben, hiszen mikor máskor érkeznek a
legleteremtőbb revelációk, mint két ZH és a vizsgaidőszak előtt néhány nappal.
Igazából már
korábban is szembetaláltam magamat azon ténnyel, hogy az általános iskolai
focin kívül soha az életben nem sportoltam semmit, nem játszok hangszeren, nem
vagyok jártas a művészetek egyik válfajában sem, de még csak a tanulmányi
eredményeim sem kiemelkedőek. Nyilván az utolsón lenne a legkönnyebb
változtatni, talán erre az elkövetkezendő hetekben sort is kerítek, de van egy
olyan érzésem, hogy ez egyáltalán nem fogja kitölteni ezt a hirtelen
keletkezett végtelen űrt, ami feketelyukként tágul a mellkasom alatt.
Nevetségesnek tűnhet huszonhárom évesen, azon pörögni, hogy a különleges
kvalitásaim halmaza üres, mint a parlament hat után, mégis ha az embert más
kevésbé megfogható dolgok nyomasztják, egyszerűbb a látható dolgokra helyezni a
hangsúlyt.
Óra elején került
elő ez a mivel töltöd a szabadidődet téma, és onnantól kezdve képtelen voltam
az órán történő dolgokra koncentrálni, mert folyton folyvást azon pörgött az agyam,
hogy minek köszönhető, hogy a könyveken, filmeken és videojátékokon kívül semmi
nincs, amivel produktívabb, értelmesebb módon eltudnám ütni a szabadidőmet. Hol
van ennek az egésznek a gyökere?
Kipróbáltam
dolgokat az évek folyamán, tehát tökéletes érdektelenségről nem beszélhetünk,
ellenben soha semmiben nem voltam elég kitartó ahhoz, hogy „kézzelfogható”
nyoma legyen annak, hogy „nem megy”. Az első ilyen emlékem az, hogy óvodában
2-3 hétig jártam teniszre, de valamiért nem szerettem. Plusz ha jól emlékszem,
a mai énemnél is hisztisebb óvodás voltam és ennek is volt valami köze a
dologhoz. Apám mindig azon volt, hogy sportoljak és legyen meg ehhez az alkatom
is, ez tény, szóval nem rajta múlott. Igaz ezek a próbálkozások ahhoz vezettek,
hogy bizonyos szinten, mai napig víziszonyom van, nem tudok úszni, valamint
évekig nem ettem tojást. A sporttal való erőlködést feladta úgy 10-11 éves
koromban, ezt követően pedig, ugye, megbetegedett. Apám mindig sportolt,
öttusázott, úszott, vízilabdázott, kipróbált mindent, amire volt lehetősége. Ellenben a kisfiát akármire próbálta rávenni, nem sikerült, sőt. Vajon mennyire volt
csalódott, hogy mindkét fia, ekkora nyomorék? Bár azt meg kell hagyni, hogy
bátyámhoz képest még mindig egy olimpiai bajnok atléta vagyok. Ő egész
egyszerűen életképtelen volt egész tinédzserkorában, remélem ez változott az
elmúlt 4-5 évben, amióta nyoma veszett.
Kreatív oldalról
nem emlékszem, hogy kifejezetten noszogattak volna valaha, hogy zenéljek, rajzoljak
vagy bármi hasonló. Gyerekként, képregényeket rajzoltam, jóval mielőtt
elkezdtem volna olvasni Őket. A probléma ezzel is csupán az volt, így
visszatekintve, hogy már gyerekként is egy újszülött vombat kézügyességével
rendelkeztem, ami azóta se változott sokat.
Ezt vezethetném
tovább majd’ húsz év próbálkozásain és kudarcain át, de ennek nem igazán látom
értelmét, így is átestem a lónak azon oldalára, ahol már csak a színtiszta
önsajnálat és hiszti várja az idetévedőket. Most is, ahelyett, hogy csinálnék valamit, mi van?
Blogolok.
