Nem vagyok kifejezetten
rajongója József Attilának, sőt. Ennek semmi köze ahhoz a fantasztikusan
elvetemült történethez, amit egykori állítólagos magyar faktos „felettesem”
magyarázott mindig meló közben, miszerint József Attila azért járt
pályaudvarokra (ahol később utolérte végzete) mert szerette a bélsár szagát.
Komolyan, hogy az embernek mennyi elmebeteg összeesküvés elméletét kell
végighallgatnia, csak hogy egy kis pénzhez jusson. Persze mindig a munkaidő
utolsó perceiben kezdett el magyarázni, nehogy időben végezhessek. Főnököt meg
nem szakíthatsz félbe, hogy „kuss paraszt, vége a műszakomnak”. Jaj de
elkanyarintott ez a hirtelen feltörő dühítő emlék. Szóval annak ellenére, hogy
nem vagyok egyáltalán József Attila munkásságának rajongója, van néhány verse,
ami különleges helyet foglal el a szívemben. Ezek a versek mind-mind valamilyen
személyes történethez kapcsolódnak, feltehetőleg ezek nélkül nem is lennének
olyan értékesek számomra. Természetesen a mai különleges nap apropóján jutott
eszembe az Óda, ami talán az egyik olyan vers, ami eddigi rövidke életem során
a legmélyebb nyomot hagyta bennem. Tudni illik, elég kevés tiszta közös emlékem
van Édesapámmal. Az egyik ilyen már akkorra datálható, amikor állandóan itthon
volt a betegsége miatt, (nem mintha akármivel is ágynyugalomra lehetett volna
kötelezni). Talán az utolsó teljes nyarán történt, hogy egy gyönyörű bőrkötéses
verses kötettel tértem haza a nyári táborból. Ha nem tévedek, Ady, Kölcsey és
József Attila versei voltak benne. Friss otthonlétem második napján, amikor
végre hajlandóságot mutattam a rongyaim és aprócska új relikviám előrámolására,
előkerült az a bizonyos könyv. Apám magához is vette és olvasgatni kezdte.
Addigra a sok költözködés és balhé következtében nagyon kevés könyvünk maradt
otthon, pláne versek, így láttam, hogy egy kis időre örömét lelte benne. Amikor
már eleget forgatta és én is túl voltam a kényszeres kipakoláson délutáni
szórakozás egy alternatívájaként azt ajánlotta, hogy fordítsunk németre egy verset.
A választásunk az Ódára esett. Arra az egy-két órára a mai napig tisztán
emlékszem, habár maga a fordítás és annak írásos emléke már réges-régen
feledésbe merült és eltűnt a múlt homályában.
Amikor a temetést megelőző
intézkedések során megkérdezték, hogy mit szeretnék hallani a búcsún, nem
igazán kellett gondolkodunk. Szerette ezt a verset.
ÓDA
1
Itt ülök
csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.
Nézem a
hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.
2
Óh
mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!
3
Szeretlek,
mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.
Minden
mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.
A
pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.
4
Óh, hát
miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?
S mint
megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...
Vérköreid,
miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját -
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!
Az örök
anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!
Hullámzó
dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong -
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.
5
Mint
alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.
De addig
mind kiált -
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!...
(Milyen
magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)
6
(Mellékdal)
(Visz a
vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:
Csobog a
langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)
1933.
június
