Igencsak
szentimentális bejegyzés következik. Nem is igazán találom a szavakat. Az este
folyamán elvesztettem hű társamat, ki több mint két éven át kísért, hóban,
sárban, esőben és forróságban. Koncertről koncertre, kocsmából kocsmába. Mindig
számíthattam a Tiszámra... unintentionally poemwriting. Love it.
Ez
a pár Tisza cipő, mely típusát már nem is gyártja az álnok Tisza gépezet, több
volt, mint holmi cipő, életem legkényelmesebb lábbelije volt ez. Távozása nem
volt olyan hirtelen, mint amilyen fájdalmas. Számítottam rá. Már a
levegőben volt. Egy ideje már a színe sem volt az igazi, és a család színe java
is már a fejemhez vágta, hogy el kell válnom Tőle, mert már nem a régi. Ők nem
így fogalmaztak. Egyáltalán nem így. Sokkal durvábban.
És
habár tudtam, hogy hamarosan elfog jönni a nap, mikor útjaink elválnak, nem számítottam
rá, hogy ily hősiesen elmegy mind tűréshatárának és állóképességének küszöbéig
és tovább. Harcban esett el, de nem adta magát könnyen, küzdött az utolsó
másodpercig és még azután is. S habár megtépázta a harc, a háborút végül Ő
nyerte. Hű bajtársam, tépőzáras kísérőm, kényelmes lábbelim, soha sem feledlek!
Soraimat Petőfi néhány
tökéletesen idevágó sorával zárnám:
„Mint az őrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!”
NEVER FORGET
