Megosztani

“I believe if there's any kind of God it wouldn't be in any of us, not you or me but just this little space in between. If there's any kind of magic in this world it must be in the attempt of understanding someone sharing something. I know, it's almost impossible to succeed but who cares really? The answer must be in the attempt.”

(Before Sunrise)

Valahogy úgy.

Mint két tojás

                Kezdek átmenni kommerszbe ezekkel az „így telnek a napjaim” bejegyzésekkel, de úgy érzem kötelességem megemlékezni életem olyan mérföldköveiről, mint a mai. Már rég rájöttem, hogy nüánszokkal a szex után ott az élvezeti lista élén a zabálás. Igen, a zabálás. Nem a szolid, komótos étkezés. Persze az is tök jó, de egy éttermi látogatás során túl sok a korlátozás, ahhoz hogy az ember száz százalékosan ki tudja élvezni a táplálékbevitelt. És hogy az étteremnél maradjak, minek mennék el itthonról, ha kvázi nincs olyan kaja, amit Anyukám ne tudna megcsinálni, arról nem is beszélve, hogy milyen briliáns tálalással és zseniális ízekkel, amik kifejezetten nekem kívánnak kedvezni.

                Na de mi előtt átcsapok mindmegette.hu-ba, rátérnék erre a jelentős eseményre, aminek ma piciny konyhánk sajnos szemtanúja volt. Úgy esett, hogy egyedül voltam itthon és nem volt semmi más a hűtőben, csak egy kis káposztaleves, ami tök jó, pláne így edzés mellé, csak most nagyon nem fűlött rá a fogam. Pénz se volt nálam, így a szokásos gyros/pizza/fornetti triumvirátus sem tudott - hangok alapján egyre inkább Chewbaccára emlékeztető - gyomrom segítségére sietni. Ezt néhány perc feszült gondolkozás követte a Fűrész tényfeltáró zenéjének aláfestésével, majd az isteni szikra. Van itthon egy raklap tojás, meg egy csomó más apróság, amit belelehet dobálni egy omlettbe. Gyorsan néztem neten receptet, leellenőriztem a hozzávalókat, elmostam egy serpenyőt és úgy éreztem kész vagyok megváltani a világot.

                A képletből csupán az maradt ki, hogy hiába az 5 év vendéglátós suli, életemben nem főztem még semmit és néha belebonyolódok egy szeletkenyér levágásába is, ha nem elég éles a kés. Nem is beszélve arról a tényről, hogy a szemmozgás, ami ruhavásárlás közben előnyömre van, miszerint egy helyben állva kiszűröm, hogy látótávolságon belül mi az, ami több figyelemre is érdemes (szemben a nőkkel, akik egyesével végignéznek mindent, akkor is ha már egy kilométerről látszik, hogy még egy olcsóbb fajtából való kurván is rosszul állna az adott darab) ezúttal cserben hagyott. Tojás és tej tényleg volt a hűtőben, de maradjunk annyiban, hogy        bizonyos távolságból nagyon egyszerű a szendvicskrémet margarinnak nézni, arról nem is beszélve, hogy a csuklómat közel sem tudom olyan sikeresen használni „habosra veréshez” mint más egyéb dolgokhoz. Így a „főzés” közepén kénytelen voltam rájönni, hogy ugyanúgy csinálom a dolgaimat a konyhában, ahogy az élet egyéb részein is. Belekezdek, mert jó ötletnek tűnik, habár a körülmények nem adottak és a hozzáállásom sem tökéletesen, aztán ha végül véletlenül befejezem amibe belekezdtem, akkor nem a várt végeredményt kapom. A lényeg, hogy természetesen képes voltam elrontani az internet által legegyszerűbbnek titulált ételét, habár értelmezhetjük úgyis, hogy alkottam valami újat, ugyanis küllem és íz tekintetében semmiképp sem beszélhetünk omlettről, ettől függetlenül egész finom lett. Mondjuk nyomtam bele egy szeneslapátnyi olivabogyót meg egy fél üveg piri-pirit a biztonság kedvéért. Nem adom fel! Legközelebb kimegyek a boltba, ha hiányzik valami és előveszem a szekrényből a kézimixert. És talán egy napon, egy szebb világban rendes ételt is főzök majd magamnak és megetetem az éhezőket, ha már így huszonhárom évesen beletört a bicskám két szaros tojásba.

                Zárásként álljon itt egy két, ami azt hivatott illusztrálni, hogy sikerült az főztöm. Amennyiben egy szakszerűen elkészített omlett egy vadi új Lamborghini, akkor az enyém valahogy így nézett ki.

Story of my life

What friendship is all about

Sárga-köves út az álmatlansághoz

Relatíve jó alvó vagyok. Nem mondom, hogy átszundikálnék egy atomtámadást, de azért elég mély transzba tudok esni ahhoz, hogy soha se kelljek fel arra, ha mondjuk anyám elmegy melóba vagy a szomszédok felemelt hangon arról vitáznak, hogy „háámiiiiiijjjáágeciiéécsinááátadteeeeepotkááány??!!!”.

Mindezek ellenére sikerült, így lassan nyár végére, eljutnom arra a pontra, hogy hullafáradtan lefeküdtem este nyolc magasságában és kevesebb, mint két és fél órával később gyötörtebben és izzadtabban tértem magamhoz, mint egy ógörög tájfutó. Ettől függetlenül semmiképp sem mondanám, hogy eseménymentesen telt az elmúlt közel 150 perc.  Mind tudjuk, öt perc alatt is megálmodhatjuk a világ összes ordenáré marhaságát, meg utólag a felére sem emlékszünk, szóval nem megyek át pszichológusba. Plusz magam sem emlékszem ezúttal egy árva másodpercre sem, viszont ahogy kinyitottam a szememet, illetve ahogy a negyven fok feltépte a szemhéjamat, mint kíváncsi gyermek a sebről a vart, úgy éreztem magam, mint Dorothy az Óz, a csodák csodája legvégén.

Úgy tértem nyugovóra, hogy fél szemem folyamatosan a monitoron volt, mert facebookon vártam egy levelet. Ennek hatására még éber kómában elkaptam nem egy állapotfrissítést, képfeltöltést és egyéb finomságot. És itt jön a Dorothy analógia, ugyanis, ahogy felültem és görgettem néhányat facebookon majdnem felkiáltottam: „Te is ott voltál, meg Te is, és Te is!”. Konkrétan vártam, hogy visszaszól az internet, Döme, ez csak álom volt. Én meg vitázni kezdek, ez nem lehetett egy álom, de hát az egyik színpadon az Óriás játszott a másikon meg a Papa Roach és kaptam Zsófitól csokit, valakinek meg már megint elmeséltem könnyek között a Flashpoint Paradox utolsó öt percét. Hú, basszus, most tisztul a kép! Kétféleképp lehetett eljutni egyik színpadtól a másikig: A) Karib-tenger kalózai 3 jellegű vízen átfordulás hajó nélkül. B) 10 perc séta a szalagkorlát mentén, hadakozva válogatott Valton és IN-KAL biztonság-technikusokkal. És még álmomban is volt nálam könyv, minő meglepetés, ami miatt nem akartam a vizes megoldást választani. Nem azért, mert nem tudok úszni és semmi értelme lefelé süllyedni, ha felfelé akarok menni. Álomszerű álom.

Igazából csak és kizárólag azért kezdtem el ezt leírni, mert bíztam benne, hogy az utolsó sorokra megint rám telepszik az álomkór, de természetesen semmivel sem vagyok közelebb az alváshoz. Nem szeretem a nyarat. Nagyon nem. Mindenki eltűnik, nem tudok rendesen felöltözni, megdöglesz, olyan meleg van és megszűnik a rendszer, amivel más egyéb évszakokban amúgy tele van a tököm. Azt hiszem visszafekszem.

Két Éjszaka - Első fejezet

Párizs éjszaka a legszebb, ehhez kétség sem férhet. Jómagam még soha sem jártam ott, de mi okom lenne kételkedni egy ilyen csodálatos közhelyben? Nyilván, nem véletlenül aggatták rá az évek folyamán a „fények városa” becenevet. A világ minden tájáról csodájára járnak az emberek a kedves kis, macskaköves utcáknak, a megdermedt szentjánosbogár sereggel borított Eiffel-toronynak és a Szajna partjából áradó tömény romantikának.

     Ezen az éjszakán Annát ezek egyáltalán nem érdekelték. Még kisgyerek volt, amikor visszaköltöztek vidékről Párizsba, úgy ismerte a kis, macskaköves utcákat, mint tulajdon tenyerét. Az Eiffel-tornyot megmászta már gyalog és lifttel is, látta a város összes nevezetességét napsütésben és mesterséges fényárban úszva egyaránt. Engedékeny szüleinek és egyetemi éveinek köszönhetően pedig a Szajna-parti romantikázás sem volt idegen számára. Még tizenkilenc év után is ugyanolyan szerelmes volt szülővárosába, mint amikor először, négy évesen végigsétált nővére kezébe csimpaszkodva a Champs-Élysées-n.

Sajnos ezen az éjszakán nyoma sem volt az ártatlan gyermeki csodálatnak, amivel egykoron végig tekintett a – még ilyen késői órán is turistákkal zsúfolt – sugárúton. Tekintete - lehajtott fővel - lábait követette lépésről lépésre, így hosszú, hullámos, gesztenye barna haja mögé tudta rejteni kisírt szemeit és elfolyt sminkjét. Egyszerre volt mérhetetlenül szomorú és egyben komikus, hogy a délután majd’ fél óra alatt felvitt sminkjének másodpercek alatt nyoma veszett a sós könnyek örvényében, és inkább hasonlított Brandon Lee Hollójára, mint az elbűvölő, gyönyörű lányra, aki korábban kilépett a Rue d’Artois-i bordó ajtajú lakásból. A kellemesen langyos tavaszi éjszakákra jellemző időjárástól szokatlan módon cseperegni kezdett az eső és feltámadt a hűs szél, ami bele-bele kapott Anna túlon-túl rövid, szürke szoknyájába. Így, míg egyik kezével arcát próbálta takargatni, másikkal kénytelen volt ruháját igazgatni. Azt gondolta ennél már nem lehet rosszabb ez nap… És tényleg nem, hiába szól úgy a fáma, hogy csőstül jön a baj. A valóságban vannak helyzetek, ahol valami felsőbb erő - nevezzük karmának, sorsnak vagy akár a véletlennek - nem engedi, hogy még több baj érje az olyan embereket, kiket olyan elviselhetetlen fájdalom ért, ami szavakkal nem is kifejezhető.

Anna szemei előtt újra és újra az elmúlt néhány óra képkockái peregtek. Feje úgy lüktetett, hogy még a vetítőgép hangját is hallani vélte. Akárhogy erőlködött kikapcsolni nem tudta, ennek következtében minél többször kényszerült belső szemein keresztül végignézni, hogy mi is történt vele, annál hisztérikusabban zokogott, míg nem elhagyta minden ereje és térdre rogyott az út kellős közepén. Mintha csak az égből is Anna könnyei zuhogtak volna, szakadni kezdett az eső. Hosszú perceken át mozdulatlanul ült a csurom vizes járdán, magába roskadva. – Jól vagy, kishölgy? – törte meg az esőcseppek monoton kopogását egy ismerős férfihang.

folyt.köv.

Tabula Rasa

                Mindenkinek van egy-két dal az életében, ami azon nyomban, hogy meghallja, felkavarja lelkében az állóvizet. Általában olyan szerzemények ezek, amik egykoron, vagy akár még mindig különleges helyet foglalnak el a szívedben. Ezek azok a számok, amiket már az első hang alapján felismersz és ezt követően füledet befogva rohannál, amilyen messzire csak tudsz, mielőtt kitárja Pandora szelencéjét, hogy kiáradjon belőle a kórság - amiből már annyiszor felépültél – hogy a bőröd alá kúszva ismét szétáradjon a testedben.

                Igazából ezeknek a daloknak a legnagyobb erőssége az, hogy jók. Kellőképpen hatásosak ahhoz, hogy gyors árukapcsolással maguk mellé csapjanak egy emléket, egy arcot, egy illatot és a pillanat tört része alatt elmossák a nyugalom homokvárát, mint az óceánból kikúszó hullámok. Elfutni úgy sem lehet, így az a tapasztalatom, hogy jobb sodródni az árral, ha már a vizes hasonlatoknál tartok. Egyszer úgyis vége lesz, fizikai fájdalmat meg max akkor okozhat, ha túl közel állsz a mélynyomóhoz. Az én esetem kicsit különleges, mert folyamatosan – szinte már tudatosan – azon kapom magam, hogy állok a tömegben és élőben hallgatom „a” dalt. Mindig nagymestere voltam az ilyesfajta önkínzásnak, ahogy az érző emberek többsége is az, de ez már-már perverz.

                Július elejére sikerült legyőznöm démonaimat és már majdnem végigjátszotta a banda a számot, amikor eszembe jutott, hogy nem jutott eszembe semmi. Semmi más, azon kívül, hogy ez egy jó dal. Ez a gondolat akkor könnyet is csalt a szemembe, habár amennyiben kicsit acélosabb lelkű férfiember lennék, ezt ráfoghatnám a rumra. Persze, a rum! Ezt követően majd’ egy hónapig elő sem vettem. Lezártnak tekintettem az ügyet és nem is akartam bolygatni. Míg nem valahogy megint csak elkeveredtem egy koncertre, pont oda ahol először hallottam. Szinte szó szerint a vállamon éreztem a súlyát minden egyes sornak. Lassan egyesével kúszták fel a gerincemen, csigolyáról csigolyára a hangok, hogy ismét szöget üssenek a fejembe, pont úgy, mint amikor először találkoztunk. Érdekes este volt. Azt hiszem eljött az ideje, hogy eltávolítsam ezt a dalt minden lejátszómról és playlistemről, hátha az ügyesen komponált hangokkal együtt a véletlen (?) által szült mámorító pillanatoktól is megtudok szabadulni és tisztalappal kezdhetem a holnapot.

Na jó, egyszer még meghallgatom… aztán repülj el rabmadár!