Relatíve jó alvó vagyok. Nem mondom, hogy
átszundikálnék egy atomtámadást, de azért elég mély transzba tudok esni ahhoz,
hogy soha se kelljek fel arra, ha mondjuk anyám elmegy melóba vagy a szomszédok
felemelt hangon arról vitáznak, hogy „háámiiiiiijjjáágeciiéécsinááátadteeeeepotkááány??!!!”.
Mindezek ellenére sikerült, így lassan nyár végére,
eljutnom arra a pontra, hogy hullafáradtan lefeküdtem este nyolc magasságában
és kevesebb, mint két és fél órával később gyötörtebben és izzadtabban tértem
magamhoz, mint egy ógörög tájfutó. Ettől függetlenül semmiképp sem mondanám,
hogy eseménymentesen telt az elmúlt közel 150 perc. Mind tudjuk, öt perc alatt is megálmodhatjuk
a világ összes ordenáré marhaságát, meg utólag a felére sem emlékszünk, szóval
nem megyek át pszichológusba. Plusz magam sem emlékszem ezúttal egy árva
másodpercre sem, viszont ahogy kinyitottam a szememet, illetve ahogy a negyven
fok feltépte a szemhéjamat, mint kíváncsi gyermek a sebről a vart, úgy éreztem
magam, mint Dorothy az Óz, a csodák csodája legvégén.
Úgy tértem nyugovóra, hogy fél szemem folyamatosan
a monitoron volt, mert facebookon vártam egy levelet. Ennek hatására még éber
kómában elkaptam nem egy állapotfrissítést, képfeltöltést és egyéb finomságot.
És itt jön a Dorothy analógia, ugyanis, ahogy felültem és görgettem néhányat
facebookon majdnem felkiáltottam: „Te is ott voltál, meg Te is, és Te is!”.
Konkrétan vártam, hogy visszaszól az internet, Döme, ez csak álom volt. Én meg
vitázni kezdek, ez nem lehetett egy álom, de hát az egyik színpadon az Óriás
játszott a másikon meg a Papa Roach és kaptam Zsófitól csokit, valakinek meg
már megint elmeséltem könnyek között a Flashpoint Paradox utolsó öt percét. Hú,
basszus, most tisztul a kép! Kétféleképp lehetett eljutni egyik színpadtól a
másikig: A) Karib-tenger kalózai 3 jellegű vízen átfordulás hajó nélkül. B) 10
perc séta a szalagkorlát mentén, hadakozva válogatott Valton és IN-KAL
biztonság-technikusokkal. És még álmomban is volt nálam könyv, minő meglepetés,
ami miatt nem akartam a vizes megoldást választani. Nem azért, mert nem tudok
úszni és semmi értelme lefelé süllyedni, ha felfelé akarok menni. Álomszerű
álom.
Igazából csak és kizárólag azért kezdtem el ezt
leírni, mert bíztam benne, hogy az utolsó sorokra megint rám telepszik az
álomkór, de természetesen semmivel sem vagyok közelebb az alváshoz. Nem
szeretem a nyarat. Nagyon nem. Mindenki eltűnik, nem tudok rendesen felöltözni,
megdöglesz, olyan meleg van és megszűnik a rendszer, amivel más egyéb
évszakokban amúgy tele van a tököm. Azt hiszem visszafekszem.
