Izzadtságszagú hópihe

                Akkor lehet a leggördülékenyebb írni, ha szívből jön. Ha érzed a szikrát, el kell dobni mindent, ami a kezedben van és neki állni lekörmölni. Ha nem ösztönösen adod ki magadból, akkor semmi értelme az egésznek. Lehet stimulálni a dolgot emlékek felidézésével, zenével és hasonlókkal, de ha az ember leül, hogy márpedig itt kreatív önmegvalósítás lesz, akkor garantált a kudarc. Tudom, miről beszélek. Két napja írok egyetlen egy oldalt. Soronként megtudom mondani melyik vagyok én, és melyik a wannabe bestserrel író. Talán szavanként is. Tegnap álltam neki és majd' fél oldalt teleírtam, amikor észrevettem, hogy mennyire izzadtságszagú és mesterkélt az egész. Ha kiadok valamit a kezemből, akkor szeretném, hogy valamilyen módon felismerhető legyen. Ha valaki elolvassa, aki ismer, akkor tudja azt mondani, hogy ”hé, ez olyan dömés”. Sikerült kiszenvednem fél oldalt hosszú órákon keresztül, úgy hogy inkább tartalmazott nyomokban mogyorót, mint dömét. Ennek nyilvánvalóan semmi értelme. Erre a reakcióm egy ctrl+a, DELETE volt. Főtanácsadóm és múzsám mutatott rá, hogy nagyon akarok írni, pedig lazára kéne venni a dolgot. Semmi baj nincs a stílusommal, csak nem kell megerőszakolni magamat, mert amit a görcs termel, az nem én vagyok. Érdekes, hogy mennyit tud segíteni, ha van az ember mellett valaki, aki rámutat az egyértelműre. Mégis ez kis seggberúgás kellett ahhoz, hogy végre belekezdjek valamibe, ami kicsit eltér a szokásostól. Valamibe, amiben tényleg kiteljesedhetek egy kicsikét. Hogy miről is beszélek?

                Nos, a koncepció az, hogy nincs koncepció. Elkezdtem írni egy történetet egy lányról. Egy lányról, aki Párizsba él és csúnyán összetörték a szívét… ami talán még összeforrhat. A sztori lényege a rehabilitáció mikéntje és hogyanja. Mi történik Anna apró szilánkokra tört szívével? Olyan lesz, mint egy rosszul összeforrt sípcsont, ami életed végéig hasogat, esetleg a további fájdalom elkerülése végett inkább kővé dermed? És ott van még a legvalószínűtlenebb eshetőség… miszerint újra egészségesen dobol majd mellkasában, mint azelőtt, hogy eltiporták, mint elszívott csikket. Remélem szeretni fogjátok. Nekem ez most nagyon sokat jelent. Ki kell adnom magamból a mérget.

                Egyre nagyobb bennem a vágy, hogy letegyek az asztalra valami nagyobb lélegzetvételű írást, legyen az egy novella, forgatókönyv, kisregény vagy akármi. Valamit, ami nem annyiról szól, hogy az éjszaka közepén részegen haza esek és legépelek néhány fájóan cinikus sort, két-három jól eltalált hasonlattal megtűzdelve. Többet érzek magamban. És ezt itt most abba is hagyom, mert nem akarok átmenni abba a blogger/író/költő figurába, aki – Sanyi barátom szavaival élve – azt gondolja magáról, hogy egyedi, gyönyörű hópihe, akit még senki sem fedezett még fel.

                Zárásul egy kis Kevin Smith jelleget öltő motivációs idézet egy facebook beszélgetésből. Nem túl szofisztikált, vagy összeszedett, minimális javítással, úgy emeltem ki, ahogy elhangzott. A lényeg, hogy ne azt kérdezd, hogy miért, hanem hogy miért ne! Gyerekek, ha van bennetek tehetség, ne hagyjátok kárba veszni, éljetek vele! Ha nem teszitek, az olyan, mint ha szemen köpnétek absinth-tal a tehetségteleneket! Fáj is, meg pazarlás is! (Utólagos kiegészítés, mielőtt úgy tűnik, hogy magamra aggatom a tehetséges jelzőt. Ezt általánosításnak szántam.)

„…nem a nagy tömegekre meg idegenekre kell gondolni. Annyira túltelített ma már minden szellemi közeg, hogy az elején, vagy akár a továbbiakban is, bőven elég, ha a barátaidat érdekli, amit csinálsz. Ha tényleg elég eredeti és őszinte vagy, akkor úgyis idővel szárnyra kap a híred. A lényeg, hogy legyél magad, mert akkor tudsz valami egyedit letenni az asztalra. Minden ember egyéniség, és megvan a maga sztorija. Ha erre gondol az ember, akkor nem állhat útjába semmi, mert ez egyszerűen így van és kész. Nincs két ugyanolyan ember. Így két ugyanolyan történet sincsen. Nem kell, hogy a saját történetedet oszd meg a nagyérdeművel. Az csak a magja, az esszenciája lesz a kész műnek. A saját benyomásaid, impulzusaid mentél épülhet fel legjobb dolog, amit életedben alkottál, ahelyett hogy hereverézel a facebook előtt vagy bámulod a tévét.”

ps. good.will.hunting moment (byLetti)

David8

Let the Sunshine in

                Nem rég jött ki az egyik kedvenc rendezőm, Danny Boyle, legújabb filmje, a Trance. Egyelőre még nem néztem meg, de ami késik, nem múlik. És ha már ismét rivalda fénybe került Danny Boyle és munkássága, eszembe jutott egyik kedvenc filmem, amit szintén ő jegyez, a Sunshine. Érthetetlen módon elég sokáig bujkált előlem, de amint sikerült magamhoz venni, instant szerelem volt. DE. Most nem a filmet szeretném sztárolni, hanem a zenéjét. John Murphy-hez köthető a legtöbb Boyle film komponált zenéje, de ő szerezte a Kick-Ass számomra felejthetetlen taktusait is. Mai napig megmagyarázhatatlan módon, egy-egy helyen még látszólagos átfedés is akad, habár a 28 héttel később nem Danny Boyle keze munkája... Majd jól ráguglizok erre az összeesküvés elméletemre. ( K-A – 28WL).

                Murphy olyan atmoszférát generál zenéjével ennek a briliáns scifi-thrillernek, hogy az valami zseniális. Egyik percben a kihunyófélben lévő nap közelségének gyönyörétől ráz a hideg, a másikban már a feladat lehetetlensége által okozott frusztrációtól. A film egyes jelenetei többek között azért képesek ilyen hatásosak maradni, még többszöri megnézés után is, mert ilyen aláfestő zenével rendelkeznek. Soha sem felejtem el, amikor először láttam. Van egy jelenet, ami egyszerre csodálatos és hátborzongató. Nem akarok nagyon spoilerezni, de a lényeg, hogy idő előtt megválunk az egyik főszereplőtől, és ezzel párhuzamosan szemtanúi lehetünk a film egyik legcsodálatosabb, leglátványosabb jelenetének. Ez a kettősség Danny Boyle és John Murphy kooperációjának köszönhetően beleégett a retinámba és hallójárataimba egy életre. A vonósok, a zongora és a jelenet alapzajai olyan elegyet alkotnak, amitől libabőrös leszek még ezredik hallgatásra is. 

               Nézzétek meg a Sunshine-t, ha akartok látni egy jó kis sci-fit, ami nem arra feszül rá, hogy minden felrobban, jönnek az űrlények és mindenki lézerpisztolyokkal lövöldözik. A Napunk szépen lassan kialszik és egy csapat tudóssal megpakolt űrhajó elindul a nagyhatalmak összes nukleáris fegyverével a hóna alatt, hogy az emberiség utolsó, elkeseredett próbálkozásaként új életet leheljen életadó csillagunkba. Ha nem is nézitek meg ezt a csodálatos filmet, a zene meghallgatására mindenképp szakítsatok néhány percet, hátha meghozza a kedveteket.

Fanni hagyományai

Napi inspiráció. Jó, ha az embernek olyan barátai vannak, akik támogatják az elképzeléseit, és ha lefullad, akkor betolják egy darabon, hogy aztán (látszólag) egyedül robogjon tovább a kreativitás hat sávos autópályáján.  És igazából mindegy honnan jön ez az inspiráció Győrből, Szolnokról vagy épp Hidegkútról, a lényeg hogy érkezik, és akárhogy is nézzük ez egy biztos pont az ember életében. Egy fűcsomó a szakadék szélén, ami soha sem fog kiszakadni, akármilyen hosszasan kapaszkodunk belé. A végén meg ki tudja, talán fel is mászhatunk rajta.

Napi Kevin Smith

„… beacuse there’s so much hype and lying bullshit, it’s almost revolutionary to go and stand out and just be yourself, be honest, say something true… I’m talking about being honest, because that’s what people love, just hear ’em what’s on your head and heart. You know it’s like we’re all been searching for answers for how many years we’ve all been here as a species and what not, and we are always looking for an answer that’s out there. We always wanna put our faith in some invisible human being or god that’s gonna fuckin’ help us out or something like that, but really it’s us. We’re all in this together and then we fuckin’ die. So, if we’re all on this together it’s more about turning to each other, then turning on some person who may or may not exist, depending on who you ask. And also when you turn to other people you also be some sort of service to him as well, like that’s how we all can get along, you help me, I help you. Podcasting is very much like that, there’s a certain freedom to it, but it is very much „you help me, I help you”. I sit here and talk about my life and shit, you’re gonna help me by listening to it, and the fact that you’re listening makes me wanna do it more…”

Jay and Silent Bob Get Old #118

Moshmadár szárnybontogatás Hugival

Diszkószám az éhezésről

               Az egyik legnagyobb félelmem – aminek nincs köze pókokhoz, magassághoz, halálhoz és megvakuláshoz - az, hogy valami miatt meg kell válnom a sok év alatt összegyűjtögetett kiskönyvtáramtól. A Blind Myself legújabb dala pont erről szól, a banda énekese, Tóth Gergő, egyszer olyan rossz anyagi helyzetbe került, hogy kénytelen volt a könyveit „elvaterázni”, hogy legyen egy kis lóvé a zsebében. Kivételesen kerüljük meg a kézzelfogható könyvek környezetkárosítását és feleslegességét, amivel amúgy természetesen nem értek egyet, akármennyi igazságtartalma van. Máskülönben is eléggé ragaszkodok a tárgyaimhoz, olyannyira hogy bizonyára Tyler Durden rám robbantaná a lakást, mégis azok a holmik, amik leginkább birtokolnak a könyveim. Voltak nagyon nehéz időszakok a családunk életében és az hogy körbenézek és látom ezt a sok könyvet, ami egytől egyig az enyém, nagyon könnyen feledteti a múltbéli, anyagi sártengert. Nem mintha most felvetne a pénz, de voltunk már olyan mélyen, hogy a béka segge alatt a pukit is mennydörgésnek éltük meg.

                Átlibbenve a dal személyes vonzatán, ismét rá kellett jönnöm, hogy mennyire szeretem a Blind Myself zenéjét. Két lemezmegjelenés között általában teljesen megfeledkezek róluk, sőt. Pedig ha jobban belegondolok tizenéves korom óta – a Worst-Case Scenario megjelenése óta – minden lemezüket megvettem és ahogy fejlődött/változott a zene, egyre inkább tetszett és egyre inkább magaménak éreztem. A vakszerelem (ha-ha) akkor érte el csúcspontját, amikor megjelent az Ancient Scream Therapy, amiről büszkén merem állítani, hogy az egyik legjobb magyar metal lemez, amit életemben hallottam. Ezen lemez után volt egy kis törés a Budapest, 7 fok, Eső megjelenésénél, mert az Ossianhoz hasonló zenekaroknak köszönhetően akármennyire szeretem az anyanyelvemet, metal zenével párosítva emészthetetlennek találtam.  Azóta szerencsére levedlettem ezt a fogyatékot és nem korlátozom a befogadóképességemet a megénekelt nyelvek alapján. Pláne, hogy az új, kis csomagokban megjelenő, Blind-on lévő dalok egytől-egyig zseniálisak, mind muzikálisan, mind szövegileg. Szükségem volt a Négyszögölre, hogy annyi év koncertre járás, lemezvásárlás és zenehallgatás után kikristályosodjon, hogy a Blind Myself Magyarország talán legjobb metal zenekara. A tisztesség kedvéért persze ideszúrom, hogy szerintem, de ehhez kétség sem férhet.

                Csak néhány dolog, ami miatt szerintem zseniális a Blind Myself: töretlenül haladnak előre, sem tagcserék, sem egyéb problémák nem állják útjukat. Hajlandóak letérni a megszokott útról és újítani. Zseniális videoklipeket készítenek. Feldolgozták a Judas Priesttől a Painkillert. Van humorérzékük. Ha egy megírt dalra még nincs szöveg, akkor versekkel próbálják ki. Ennek köszönhetően találkozhatunk az új lemezen Ady Endrével és Radnóti Miklóssal. Tóth Gergő egyszer rácsapta a vécéajtót Csabira az A38-on és nem kért bocsánatot! :D Fásy Ádámnál a Nótatévében debütált az egyik új daluk. Szeretik a Monthy Python filmeket. És persze azon tény mellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy kurva jó zenét csinálnak.

                Alább látható legújabb klipjük, aminek oldalletöltéseinek szerintem nagyjából a fele nekem köszönhető. Ajánlom szíves figyelmetekbe akkor is, ha nem hörgőbörgő metálon nőttetek fel, ugyanis metal ide vagy oda, ez a dal szerintem mindenki számára egyaránt fogyasztható, ha tévednék, akkor is érdemes megnézni, ugyanis amellett, hogy vizuális orgazmus, jól lehet lakni csak a látottakkal, ha épp nem korog jobban a gyomrotok, mint a lelketek. És a végére – majdnem elfelejtettem – külön hatalmas piros pont a Blindnak, hogy minden lemezük, köztük az új is, ingyenesen letölthető a honlapjukról. Van, aki tud haladni a korral. Van aki, meg Ossian.

Blind Myself - Diszkószám az éhezésről

Könyvek neveltek fel

(Igen, ők neveltek fel)

Most meg eladom őket

(El kell adnom őket)

Mert már nincs mit ennem

(Tényleg nincs mit ennem)

Mondat meg akad itt bőven

(El kell adnom őket!)

Csak falom az oldalakat,

De nem a szememmel

Tőlem vegyél mondatokat,

Egy kicsikét hadd hízzak el

Kérlek, hadd vegyek én is ételt,

Kérlek, hadd vegyek én is ételt

A mondanivaló árából

A korgó gyomor erősebb, mint a korgó lélek

Én meg üres polcok előtt halok éhen

A korgó gyomor erősebb, mint a korgó lélek

Én meg üres polcok előtt halok éhen

Van még pár oldal eladó

Gyere vedd meg vagy csak hallgasd a korgást

Könyvtárakból lopok

Így egy ideig lesz mit ennem

Olvasok majd máskor

Már most megéheztem

Itt már sehol sincsen B terv

Csak hadd vegyek én is ételt

A mondanivaló árából

A korgó gyomor erősebb, mint a korgó lélek

Én meg üres polcok előtt halok éhen

A korgó gyomor erősebb, mint a korgó lélek

Én meg üres polcok előtt halok éhen

Van még pár oldal eladó

Gyere vedd meg vagy csak hallgasd a korgást

A korgó gyomor erősebb, mint a korgó lélek

Én meg üres polcok előtt halok éhen

A korgó gyomor erősebb, mint a korgó lélek

Én meg üres polcok előtt halok éhen

Van még pár oldal eladó

Gyere vedd meg vagy csak hallgasd a korgást

Not the bees – avagy az öt napos Nic Cage challange

                Belekezdek ma egy filmes kis „projektbe”, minden nap megnézek egy JÓ Nicolas Cage filmet. Sokak számára ez meglepetés lehet. Mármint nem az, hogy én megnézek valamit, hanem hogy vannak ennek a jóembernek jó filmjei. Hiába tagadta meg atyját és dobta el nevét, az ifjú Coppola valóban az emésztési rendszerének sebességével gyártja a „minőségnél minőségibb” mozikat, de azért ne feledkezzünk meg arról, hogy húsz év alatt majd hetven filmben szerepelt, és a sok fércmunka csupán arra hivatott, hogy az igazán jó filmjei rejtve maradjanak.

                Nic Cage egy őrült zseni, egy elszabadult pszichopata, egy vágtató musztáng, egy legenda. Lehet, hogy úgy tűnik, csupánegy kifejezetten rossz színész, és tegyük fel, hogy ez igaz, akkor is ha ezzel nem értek egyet, de az tagadhatatlan, hogy rengeteg olyan attribútummal rendelkezik, ami miatt, amíg világ a világ, Hollywood legextravagánsabb, legőrültebb, legpáratlanabb figurája marad. Ez vitathatatlan. Ezen tettei és tulajdonságai ezen a linken olvashatóak: BEST OF CAGE. De hogy csak a négy kedvencemet kiemeljem: Eredetileg Ő játszotta volna a Green Hornet főgonoszát, Christoph Waltz-ot megelőzően, ekkor átíratta a forgatókönyvet, hogy mindezt jamaicai akcentussal tehesse. Elmondása szerint Ő vette rá Johnny Deppet, hogy színész legyen… mindezt monopolizás közben. A Wickerman forgatása során megszabadult a méhektől való félelmétől, olyannyira, hogy azóta hobbi méhész, és olyan közeli viszonyt alakított ki a saját kaptárával, hogy állítólag mindenhová hordja magával. Valamint vett két kalózszigetet a Bahamákon. Igen kettőt.

                Mindezek ellenére van néhány filmje, amik amellett, hogy jó átlaggal szerepelnek az összes filmkritikás oldalon, még érdekesnek is ígérkeznek. Bírom Nic Cage-t, nem mint színészt, hanem mint jelenséget, épp ezért nagyon bízok benne, hogy ez az öt film erősíteni fogja a hitemet az emberben, a legendában, a Cage-ben!

Leaving Las Vegas

Wild at Heart

Adaptation.

Raising Arizona

Bringing out the Dead

Hol VOLT, hol nem volt #1 - Rumnapló

                Ahogy belép az ember a lakásba megszűnik az a vágyakozás a komfort iránt, ami talán az egyetlen kézzelfogható hátránya volt az elmúlt napok fesztivállétének. Meg kell hagyni, a vizesblokk közelsége még így is frenetikus, de tényleg elpárolgott minden olyan érzés, ami a városi kényelem utáni sóvárgást erősítette. Ugyanúgy, ahogy az elmúlt hét hangulata és összes impulzusa is köddé vált abban a szent momentumban, hogy a Keletiben leszálltam a vonatról és visszacsöppentem erre a csodálatos szemétdombra, amibe valamilyen érthetetlen módon még mindig szerelemes vagyok. És habár hazafelé több hajléktalannal, gyanús arcú gyermekjóléti nagykövettel és barátságtalan nemzeti-tartalékkal találkoztam, mint bikinis, félmeztelen csodanővel és kényszerpacsizós jópofa részeggel, mégis valahogy jó itthon lenni. És nem csak Édesanyám főztje miatt… Koncertbeszámolót és fesztiválélményt találhattok eleget a neten, szóval maradnék a jól megszokott saját vonalon. Ugyanis még mindig szeretem magamat ismételni. Még mindig. Ismételni. Szeretem. Magamat.

                Az utóbbi hetek bulijaiban valahogy mindig egy-egy pohárka rum került a kezembe, amit egyáltalán nem bánok, mert a maga módján rendkívül kellemes ital és elég hatásos is. Ezek után hatalmas örömmel konstatáltam, hogy a társaság melyhez volt szerencsém és megtiszteltetésem csatlakozni a VOLT idejére, ellátott minket egy nagyobb mennyiséggel a fentebb említett italból. Mi ez, ha nem a sors keze…? Mázli! Így hát fantasztikus társaságban, jó hangulattal, finom itallal és tetővel a fejünk felett indultunk neki a 21. VOLT fesztiválnak. Nagyon nehéz így hirtelen bármit is írni erről a néhány Sopronban töltött napról, és nem csak azért, mert érthető módon kissé összefolynak az események. Az egyik legkedvesebb emlék valószínűleg az lesz, hogy kaptam egy új becenevet, ami nem is tér el olyan sokban a jelenlegitől, Kicsi Döme. Habár ez csak azt hivatott reprezentálni, hogy én voltam a társaság legifjabb tagja, mégis árad belőle valami mérhetetlen kedvesség, ami a nehezebb pillanatokban kifejezetten jól esik az embernek. Pláne, hogy azokat becézzük, akiket kedvelünk, máskülönben gúny-és nem becenév lenne.

                Fontos megemlítenem a hét kedvenc poénjait, akkor is, ha az a jelenlévőkön kívül senkinek nem fog semmit sem mondani, például miszerint a volt-jelenünket a Fornetti, a Coca-Cola és a Péter György Foundation for Curing Alcohol-Intolerance támogatta, illetve hogy ha nem válik be nekem a könyvtár szak, akkor mindenképp monopolitytológiára szeretnék járni, nem is beszélve Peti eddig legerőteljesebb aranyköpéséről, miszerint bemegy egy bárba egy Cseh meg egy uborka. Egész héten azt kiabáltuk, hogy Get up off the ground, amin szerencsére nem kell már sokat magyarázni, mert az Affiance nevű istenkirály banda már szabadjára engedette lemezkezdő felkiáltásukat facebook hashtag formájában is, amúgy klikk. A hét visszatérő lírikus gondolata természetesen ismét a vízhez kötődik, ugyanis kénytelen voltam újfent konstatálni, hogy egy-egy másnapos reggelen, délben, estén vagy éjszakán egy csepp hideg víz is olyan, mint egy angyal csókja, életed megfáradt hajnalán, mikor elmerengve, lesajnáló, komolytalan mosollyal nézel a halálnak sötétlő szemgödrébe, mielőtt rád fonja csontos, ámde óvó karjait. Ennél fennköltebben, talán csak egy jó bögre tejről tudnék nyilatkozni, de az sehogy sem vág most témába, így tovább lépek, egy hasonlóan magasztos pillanat kiemelésére.

                Mindig van nálam könyv. Ha nem is olvasok, szeretem, ha az olvasás lehetősége és közém nem áll semmi. Amikor fesztiválra vagy hasonló eseményekre viszek könyvet, általában körbe vagyok röhögve, hogy mi a pöcsnek és általában valamilyen szinten jogosak is ezek a megjegyzések, ugyanis tízből kilencszer természetesen soha sem kerül elő a könyv a táskából. Ezúttal enyém volt az utolsó kacaj, mert a fesztivál egyik legmeghatározóbb, legfelemelőbb pillanata túlzás nélkül az volt számomra, amikor az utolsó éjszakát követő hajnalon, félrészegen Kunderát olvashattam a felkelő nap fényénél. Komolyan émelyítő volt. Máskülönben is szeretek minimálisan illumináltan írni vagy olvasni, mert ilyenkor minden betű, minden szó külön rejtett üzenetet hordoz, amit a szerző külön neked szánt, és máskor nem fedi fel előtted, csak ezekben a varázslatos pillanatokban. Természetesen ez 3-4 deci rum után, DJ Freshre ugrálva, feltehetőleg nem működne, mert minden sorban azt olvasnám, hogy gonna get louder, gonna move faster.

TO BE CONTINUED…

five years of bromancing around the clock

                Illik egy barátság évfordulóját megünnepelni, ha pontosan tudjuk mikorra datálható annak kezdete? Teljesen mindegy. Az igazi férfiak nem ünnepelnek! Az igazi férfiak gifet csinálnak.

Hegyalja '12 retrospektív egy képen

Köszönet a briliáns képért Petinek

Asztala viszlát

                Lelépek néhány napra Sopronba, gondoltam illene ide rittyenteni néhány sort, habár máskor is eltelik úgy ugyanennyi idő, hogy nem írok, mégis most nem csak lélekben nem leszek itt, hanem testben sem. Mostanában a legtöbb bejegyzés, ami nem film, zene vagy hasonló világi móka, elég egysíkú, ahogy így olvasgatom visszafelé. Ez nyilván nem véletlen, ugyanazok a dolgok foglalkoztatnak mostanában, és van egy olyan érzésem, hogy nem is fogok egy ideig megválni ezektől. A célkitűzés változatlanul nem a válaszkeresés vagy a megoldás, hanem a rehabilitáció, annak meg nincs is jobb módja, mint megválni, legalább virtuálisan, a hátunkra erőltetett keresztektől és szívünkre applikált nagy-nagy kövektől. Ezerszer elmondtam már, nekem ez a (F)utóirat. Amikor nyomaszt, vagy bánt valami, akkor – többségében rébuszokban – leírom ide, és kicsit jobb lesz. Ti ezt nem látjátok, de minden egyes bejegyzés közzététele után kicsit kihúzom magamat és óvatosan veszek egy megkönnyebbült nagylevegőt. Más tör-zúz, ordít vagy sikít, én blogolok. Nem mintha olyan nagy problémákkal kéne nap, mint nap szembenéznem, de csak hogy visszaaggassak magamra egy néhány sorral korábbi metaforát, mindenkinek a saját keresztje a legnehezebb.

                Hiába, kvázi magamnak írok, a saját magam megsegítésére, amikor bármiféle visszajelzést kapok a külvilágtól, akkor valamiféle leírhatatlan melegség önti el a szívemet. Valamilyen furcsa alfaja a szeretetnek ez, annak a szeretnek, amit Tőletek kapok, és talán meg sem érdemlek. A blog teljesen nyilvános, akárki idetévedhet, mégis idáig csak olyan emberektől érkezett említésre méltó reflektálás, bármiféle (F)utóriat tartalomra, akit én belül érdemesnek tartottam arra, hogy beengedjem ide, ebbe a kicsiny zárt szentélybe, ami akármennyire erőlködnék sem lehetne nyitottabb és hozzáférhetőbb.

                Természetesen ma is lenne miről írni, mert döme dömének farkasa, ahogy latinul szól a fáma, és nem tudok nyugodtan a seggemen maradni, akkor sem, ha pontosan tudom, hogy csak jobban a húsomba fúródik a seggembe állított tőr, ha tovább fészkelődök. De ez most mindegy, úgyis arra térnék ki, hogy megint rosszul csoportosítom a koncentrációmat meg hasonló okosságok, de ez most teljesen irreleváns, ugyanis öt egész napig távol leszek saját démonaim jelentős részétől. VOLT Fesztivál, bicsiz! Majd jövök! Addig is szeretet, béke és a jóabuli. Ha vasárnapig lesz új poszt furcsán tördelve, kevéssé formázva, gyanúsan sok idegennek tűnő, de értelemmel nem rendelkező szóval, akkor az azt jelenti, hogy részegen megtaláltam a blogger alkalmazást a telefonon. Na mivanmi?

Celeb hálószoba, és ami mögötte van

                A Lost in Translation óta nagy rajongója vagyok Sofia Coppolának. Imádtam azt a filmet. Amikor tavaly tudomásomra jutott, hogy a legújabb filmjében Emma Watsont dirigálja, egészen izgatott lettem. Mekkora kombó már. Az ember mindig örül a kedvenc rendezői új filmjeinek, de ha még ehhez egy – legalább a szemnek – kedvező szereposztás is jut, az tényleg briliáns. Egészen addig a pontig, hogy megnéztük az említett a filmet (Bling Ring) meg voltam róla győződve, hogy ez elég lesz, ha nem is az instant kultfilm státuszhoz, de legalább egy kellemes, szórakoztató mozizáshoz. Ekkorát tévedni, talán már nem emberi dolog.

                Gyanús lehet már a kezdő képsorok nyomán, hogy a film alapjául nem más szolgált, mint egy szaros kis cikk a Vanity Fairből. Oké, hogy igaz történet a közelmúltból, de mi az, hogy egy bulvár lap cikke szolgáltassa az alapanyagot egy filmhez? Lehet ez csak nekem ennyire furcsa, hiszen nem adaptációról beszélünk, csak a sztori csíráját ez a cikk ültette el az ifjú Coppola lány agyában, na de na! Néhány éve pár fiatal kvázi szórakozásban celebekhez tört be, amit ért ellopott, majd persze idővel lebuktak és a vallomásaikban egymás ellen fordultak, hogy mentsék a saját bőrüket. Oda kellett volna adni a sztorit David Finchernek, hogy csináljon belőle egy Social Network 2-t, mert más tálalásban nem tudom elképzelni, hogy működjön a dolog. Véletlenül sem a történések érdekesebb, izgalmasabb részére feküdtek rá, hanem a lehető legstatikusabban magukra a rablásokra, és a köztük lévő semmitmondó arcoskodásra. Különös tekintettel a társaság meleg tagjának már-már Bárányok hallgatnak mélységű magányos műsorára, illetve szinte minden szereplő autóban bömböltetett zenére való lipsynchelésére, hisz minden fehér, beverly hills-i gimnazista imád mélyen dörmögő feka zenéket ordibálni vezetés közben. MINDEGYIK!

                Azért szerettem Sofia Coppola korábbi filmjeit, még az általam gyengébbnek titulált darabokat is, mint a Somewhere, mert stílusosak voltak. Egytől egyig történetükben vagy képeikben kellemesen lassú filmek, amik a tempójukból adódóan a populárisabb, könnyedebb filmeket preferáló nézők számára már-már emészthetetlenek. Lassú és stílusos, ez a két jelző tudná nekem talán a legjobban definiálni korábbi munkásságát, de ez a Bling Ring becélozta egy Story 4-es/VH1-os celebrity documentary sémáját és nem is tágított onnan az utolsó percig. Gyakorlatilag annyiban különbözött olyan délutáni klasszikusoktól, mint a Mi van mostanában a Jackson 5 többi tagjával vagy az 50 legcikibb Oscar öltözék, hogy a történéseket nem kommentálta valami hatodrangú újságíró vagy egy névtelen, látványosan homokos humorista.

Arra szerintem már nem is érdemes bővebben kitérni, hogy a karakterek miként keltek életre a vásznon, mert a film felétől a szereplők hitelessége valahogy egyikünket sem tudta nagyon érdekelni, pedig férfiasan be kell, hogy valljam, többek között csak azért mentünk el megnézni a filmet moziban, mert Emma Watsonnal hirdették. (Aki amúgy nem is igazán mondható főszereplőnek.) És a legdurvább az egészben talán az, hogy ha kivesszük a lassításokat és ismétléseket, akkor nem hogy 90, de talán még 80 perc hosszú sem lett volna az egész, és még így is dög unalmas lett volna. Na, mindegy, úgyis régen láttam férfit negyvenhármas pink magas-sarkúban Rolexeket rendezgetni.

Hisz az álomgyár mindenkit széppé tesz.

Jellemhiba