A Lost in
Translation óta nagy rajongója vagyok Sofia Coppolának. Imádtam azt a filmet.
Amikor tavaly tudomásomra jutott, hogy a legújabb filmjében Emma Watsont
dirigálja, egészen izgatott lettem. Mekkora kombó már. Az ember mindig örül a
kedvenc rendezői új filmjeinek, de ha még ehhez egy – legalább a szemnek –
kedvező szereposztás is jut, az tényleg briliáns. Egészen addig a pontig, hogy
megnéztük az említett a filmet (Bling Ring) meg voltam róla győződve, hogy ez
elég lesz, ha nem is az instant kultfilm státuszhoz, de legalább egy kellemes,
szórakoztató mozizáshoz. Ekkorát tévedni, talán már nem emberi dolog.
Gyanús lehet már
a kezdő képsorok nyomán, hogy a film alapjául nem más szolgált, mint egy szaros
kis cikk a Vanity Fairből. Oké, hogy igaz történet a közelmúltból, de mi az,
hogy egy bulvár lap cikke szolgáltassa az alapanyagot egy filmhez? Lehet ez
csak nekem ennyire furcsa, hiszen nem adaptációról beszélünk, csak a sztori
csíráját ez a cikk ültette el az ifjú Coppola lány agyában, na de na! Néhány
éve pár fiatal kvázi szórakozásban celebekhez tört be, amit ért ellopott, majd
persze idővel lebuktak és a vallomásaikban egymás ellen fordultak, hogy mentsék
a saját bőrüket. Oda kellett volna adni a sztorit David Finchernek, hogy
csináljon belőle egy Social Network 2-t, mert más tálalásban nem tudom
elképzelni, hogy működjön a dolog. Véletlenül sem a történések érdekesebb,
izgalmasabb részére feküdtek rá, hanem a lehető legstatikusabban magukra a rablásokra,
és a köztük lévő semmitmondó arcoskodásra. Különös tekintettel a társaság meleg
tagjának már-már Bárányok hallgatnak mélységű magányos műsorára, illetve szinte
minden szereplő autóban bömböltetett zenére való lipsynchelésére, hisz minden
fehér, beverly hills-i gimnazista imád mélyen dörmögő feka zenéket ordibálni
vezetés közben. MINDEGYIK!
Azért szerettem
Sofia Coppola korábbi filmjeit, még az általam gyengébbnek titulált darabokat
is, mint a Somewhere, mert stílusosak voltak. Egytől egyig történetükben vagy
képeikben kellemesen lassú filmek, amik a tempójukból adódóan a populárisabb,
könnyedebb filmeket preferáló nézők számára már-már emészthetetlenek. Lassú és
stílusos, ez a két jelző tudná nekem talán a legjobban definiálni korábbi
munkásságát, de ez a Bling Ring becélozta egy Story 4-es/VH1-os celebrity
documentary sémáját és nem is tágított onnan az utolsó percig. Gyakorlatilag
annyiban különbözött olyan délutáni klasszikusoktól, mint a Mi van mostanában a Jackson 5 többi tagjával
vagy az 50 legcikibb Oscar öltözék,
hogy a történéseket nem kommentálta valami hatodrangú újságíró vagy egy névtelen,
látványosan homokos humorista.
Arra szerintem már nem is érdemes bővebben kitérni,
hogy a karakterek miként keltek életre a vásznon, mert a film felétől a szereplők
hitelessége valahogy egyikünket sem tudta nagyon érdekelni, pedig férfiasan be
kell, hogy valljam, többek között csak azért mentünk el megnézni a filmet
moziban, mert Emma Watsonnal hirdették. (Aki amúgy nem is igazán mondható
főszereplőnek.) És a legdurvább az egészben talán az, hogy ha kivesszük a
lassításokat és ismétléseket, akkor nem hogy 90, de talán még 80 perc hosszú
sem lett volna az egész, és még így is dög unalmas lett volna. Na, mindegy,
úgyis régen láttam férfit negyvenhármas pink magas-sarkúban Rolexeket
rendezgetni.
 |
| Hisz az álomgyár mindenkit széppé tesz. |
