2013-ban annyira nem szerettem moziba járni. Nem
csak a szokásos, „Tele van emberekkel!” érvelésem miatt, inkább az érdeklődési
köreimbe eső filmek mennyisége és minősége miatt. Sajnos utóbbi volt a
relevánsabb, így a kevesebb néha több elv ezúttal nem jött be. A tavalyi
kedvencek többsége vagy egyenesen DVD-re érkezett, vagy bemutatásra sem került
itthon, így az is csoda számba megy, hogy így január huszonkilencedikén „már”
tudok írni néhány év végi filmről… ez persze csak poén volt. 2013 van és már
legalább négy-öt éve még azt sem kell néznem a szolgáltatóm oldalán, hogy
átléptem-e megengedett 250 gigás letöltési keretet.
A korábbi évek top listáin több volt a nagy
nyilvánosság által is egekig magasztalt film, mint mondjuk Oscar esélyesek vagy
közönség kedvencek, de ezúttal úgy látszik több ízben egyedül vagyok a
véleményemmel, de végeredményben ez talán még jó is. Na de lényeg a lényeg,
mindenféle rangsorolás nélkül alább olvasható azon filmek listája, amiket a
legjobban élveztem, amiket a legtöbbször néztem újra és amiket a leginkább a
szívembe tudtam fogadni!
Rush
Kezdeném Ron Howard forma 1-es mozijával, ugyanis
soha a büdös életben nem gondoltam volna, hogy engem le lehet kötni egy ilyen
témájú filmmel. Tény, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy ez jó lehet nekem,
mivel meg voltam róla győződve, hogy ez 120 perc brummogás lesz, aztán valaki
rosszul vesz be egy kanyart és kirepül a szélvédő helyén, bele egy hullazsák,
szomorú Hans Zimmer score, end credit, Oscar, csá. Nagyot tévedtem, és roppant
boldog lennék, ha minden olyan filmnél, amit érdektelenségből leírok magamban, ez lenne a helyzet. Azt szoktam mondani, hogy négy fajta film van, amit ha
lehet kerülök, mint a leprát. Ezek nem mások, mint a beszélő állatos, táncolós,
az autós és a… aaaaa … öööö. Jó, nem jut eszembe a negyedik, de ha eszembe jut
mindenképp leírom valahová, ahol semmi keresnivalója nincsen! Szóval kvázi
mínuszból indult a film és mégis rettenetesen jó volt. Kíváncsi vagyok, hogy
Thort láthatjuk-e valaha olyan szerepben, ahol a karakterének legfőbb
jellemzője nem az, hogy úgy kap a hajába a szél, mint langyos nyári szellő a
frissen teregetett fehér lepedőbe.
Captain Phillips
Azon gondolkozom, hogy Paul Greengrass filmjei
közül talán ez tetszett idáig a legjobban. Bourne filmekért soha sem voltam
különösebben oda, Green Zone meg ilyen katonás fityfaszom volt. Hopp meg van! A
negyedik kategória, amit megkerülök, mint a két napos a kutyaszart, a
háborús/katonás film. Persze ez alól is vannak kivételek és ebbe az irányba
egyre engedékenyebb vagyok, de még ifjabb koromban egy átkozott háborús filmet
nem tudtam végignézni. De hogy témánál maradjunk, azért folytattam a
felsorolást a Phillips Kapitánnyal, mert hasonlóan derült égből
villámcsapásként ért, mint a Rush. Konkrétan azért néztük meg ezt a filmet a
moziban, mert a Thor második részét csak másfél órával később játszották és már
fáradt voltam. Feltehetőleg jobban jártunk amúgy, de mivel az említett északi
isten kalandjait még mindig nem sikerült megtekinteni, ez maradjon örök rejtély.
(Vagy két hónapig, a DVD megjelenésig) Most hogy már mindenről volt szó a filmen
kívül, három szóval vázolnám, hogy miért volt jó ez a film: Feszültség, Tom,
Hanks.
The World’s End
Ez a film igazából, szerintem csak néhány hónap és
két-három újranézés után fog ténylegesen beérni, de mivel egy olyan trilógia
záróakkordja, mely rettenetesen közel áll a szívemhez, ott a helye az év
számomra legrelevánsabb filmjei között. Edgar Wright egy zombis és egy
akciófilm paródia után egy világvége filmmel zárta a Cornetto Trilógiát. Shaun
of the Dead, Hot Fuzz, The World’s End…
már hetek óta a kosaramban van a gyűjtői bluray doboz amazonon. Csak idő kérdése és az
enyém lesz!
.jpg)
Prisoners
Lovely Bones meets Zodiac. Előbbi bénaságai nélkül
és utóbbi minden pozitívumával. Lehet, már annyira ki vagyok éhezve az
ilyesmire, hogy könnyű megvásárolni az elismerésemet, de az tuti, hogy
sikerült. Mind a két és fél óráját élveztem és egy másodpercre sem untam el és
úgy elszállt ez a százötven perc, mint egy hosszabb Fostartály szám. Az
egyetlen dolog, ami nem tetszett - nagy meglepetésemre - nem más, mint Hugh
Jackman. Szomorú, hogy egy ilyen király filmnél kell rájönnöm, hogy egészen
idáig csak és kizárólag Robert Angier és Wolverine szerepében volt számomra
hiteles.
The Flashpoint Paradox
Aki nem szereti az egész estés rajzfilmeket, amiben
a legnagyobb történés nem az, hogy két kornyikálás között valami amőbává
degradált kiscsaj megoldja a családi rejtélyt és hercegnő lesz, azoknak nem
ajánlom ez a filmet, hiszen egy Justice League képregény adaptációról van szó.
Talán a legjobbról, amit eddig láttam. Ezúttal Flash kerül a középpontba, aki
egyszer csak azt veszi észre, hogy elvesztette szuperképességét és az őt
körülvevő valóság teljesen a feje tetejére állt, ugyanis valaki megmásította a
múltat és pillangó hatás meg ilyenek. Fantasztikus volt, de tényleg. Volt
szerencsém olvasni az alapanyagul szolgáló képregényt, de ez semmit sem vett el
az értékéből, a végét még meg is könnyeztem, de ez már az én bajom.
Man of Steel
Jó, igazából most jövök rá, hogy idáig szinte minden
filmnél azzal érveltem, hogy meglepetés volt, úgyhogy ezt most elhagynám és
négy szóval magyaráznám, hogy az előítéleteim és elvárásaim után miért is
került ide ez a film, 2013 kedvencei közé: mert nem volt szar.
Valljuk be, nagy volt ár az esély, de hát megint bejött, amit Zack Snyderről
szoktam mondani, hozott anyagból csodákra képes, lásd 300, Holtak Hajnala.
The Spectacular Now
Itt idézném, amit korábban írtam erről a csodáról:
A film feléig észre sem vettem, hogy miről van itt igazából szó,
annyira lekötött Shailene Woodley minden apró rezdülése. Már az Utódokban is
imádtam, annyira a szerethető, bájos, girl nextdoor, hogy nehezen jut az ember
szóhoz, ha egy kicsit is elkalandozik, amíg rajta felejti tekintetét.
Azonban, ahogy túlléptem kamaszos érdeklődésem tárgyán, észrevettem,
hogy épp az idei év azon filmjét nézem, ami leginkább hozzám szól, amiben
leginkább megtalálom magamat. A The Spectacular Now a maga bő 90 percében
többször bolondját járatja a nézővel és úgy csinál, mintha egy szokványos
coming of age limonádét néznénk, holott koránt sem erről van szó. Amikor már
kezdenél sóhajtozni, hogy „na kezdődik…” kedélyesen visszakanyarodunk a normális
irányba. A fő vonal valóban a felnövés - és mellékvágányon a szerelem – de a
nagy átlaggal ellentétben, ez végtelenül őszinte és barátságos tálalásbank
kerül elénk. Nem érzed azt, hogy erőszakkal van letolva a tanulság a torkodon.
Nyilván a végkifejlet nem okoz majd meglepetést, hisz elvárható, hogy „győzzön
a jó”, de koránt sem olyan úton jutunk el ide, hogy az már fárasztó legyen, s
ahogy azt már megszokhattuk a futószalagon, tucat számra termelt, amcsi
tinifilmeknél. És még egy épkézláb szex-jelenetet is produkáltak, amiről meg
ugye tudjuk, hogy a vesszőparipám. Látom már, hogy hosszú sorok óta megint a
semmiről írok, úgyhogy abba is hagyom. Nem tehetek róla, nagyon csúnyán
eltalált ez a film. Nagyon-nagyon. Éljenek az indie filmek, a fiatalság, a sör, a
szerelem, az átmulatott éjszakák és az utolsó utáni pillanatban meghozott jó
döntések!
Jó, ez így rettenetesen sok, egyszerre legyen ennyi elég. 2013 kedvenc
filmjei 2/2, hamarosan mozikb… a blogon.
