Amikor délután háromig alszik az
ember, minimális megszakításokkal - amiket azonnal erőltetett menetben követ a
visszaalvás, nehogy eszedbe jusson, hogy amint felkelsz, megint indul a már jól
megszokott vegetatív melankólia – könnyű azt hinni, hogy majd elkezdesz fontos
dolgokkal foglalkozni éjfél után, hisz lesz rá energiád, kialudtad magad. Pedig
az a pont, amikor sötétedést követően néhány órával a kismutató átcsusszan a
tizenkettes felett, na az az a holtpont, amikor már – ha magadnak sem mered
bevallani, de – szarni kell mindenre. Nem szeretnék átmenni 9gag-szintű
produktivitási diagramok szöveges megfelelőjébe, csak elborzaszt, hogy mennyire
megtudok lepődni ilyen apróságokon, amiket már millió és egy alkalommal volt
alkalmam átélni. A 2010-es érettségire való last minute (látszat)felkészülés
óta csupán annyi változott, hogy jelenlegi cselekményeim már valamilyen szinte
a „munka” tárgyszó alá esnek, amit viszont nem lehet beláthatatlan ideig
tilitolizni, hiszen míg egy szóbeli feleletet vagy ügyesen elkummant az ember
vagy bevállalja a megaláztatást, és az Old Spice-tesztelő kínlódást a
kettesért, addig ha a meló nincs elvégezve, akkor jobb helyekről kivágják az
embert. Jobb helyekről.
Csodálatos
dolog ez a blogolás. Nyitottam egy doksit, mert hangulatba hozott a LOST összes
évadának zenéjét felkaroló playlistem, erre arról írogatok, hogy annyira
felkészülten érkeztem annak idején az érettségimre, hogy volt olyan tárgy,
amire vizsga előtt hajnali háromkor olvastam el a tételek listáját, közben meg
az első mondatban elhangzott minden, amit ma leakartam írni. Amúgy négyes lett,
de ennek ellenére soha sem tartoztam azok közé, aki menőségként tartotta számon
a trógerkedést. Pláne, hogy ez a négyes is inkább mások jóindulatán múlott,
mint sem az én spontaneitásomon és felkészültségemen.
Visszakanyarodva
az első mondatra. A jelenlegi (F)utóirat már a 2.0, amire reményeim szerint
sokan emlékeztek. Talán a régi – még Csabival közös – blogon írtam egy
bejegyzésbe, hogy olyan nekem az internet ezen „eldugott” kis szelete, mint egy
postaládika, amibe folyamatosan dobálom a leveleket, de azok soha sem érkeznek
meg a címzettjükhöz. Szerencsére (?). Ellenben vannak mások, akik elolvassák, mégis
sokszor előfordul, hogy ők sem érthetik, hogy miről is beszélek itt megannyi
elpazarolt karakteren keresztül, hiszen az igazán szenzitív témákban hajlamos
vagyok rébuszokban beszélni.
Kérem szépen így kell elrabolni valakinek az életéből 4-5
percet! Remélem nincs harag! :D
