„Te komolyan
gondolod, hogy barátok leszünk, ha szakítunk? Én szerelmes vagyok beléd!” –
visszhangzik a fülemben már napok óta ez az április végén elhangzott két mondat.
Nem tudom, hogy a saját önzőségemről vagy értetlenségemről tesz tanúbizonyságot,
hogy nem tudtam és/vagy nem akartam felfogni, hogy miért mondja ezt. Valahogy
nekem mindig is annyira természetes volt az hogy ha valakit megszerettem,
történjen akármi is – példának okául szakítás – nekem ő fontos lesz és
valamilyen szinten része marad az életemnek. Nem kellett sokáig agyalni, hogy
rájöjjek, hogy nem is értem mi alapján gondoltam, hogy képes vagyok egy ilyen
helyzetet értelmesen, empátiával kezelni, hiszen soha sem voltam ilyen
szituban. Akárhányszor vége lett egy kapcsolatomnak, volt hová továbblépnem,
vagy hanem akkor tényleg sikerült baráti keretek között elengedni egymást.
Nem azt mondom,
hogy nem tudtam felfogni, hogy kell egy kis idő az embernek, amíg le nem
nyugszanak a kedélyek. Egyszerűen az a sztereotípia, hogy rosszban kell lenned
az exeddel, mert az a normális, számomra tényleg felfoghatatlan volt. A mai
napig az.
Miután
szakítottunk egy ideig nem kerestem, mert ezt kérte. Felfogtam, tényleg. Idővel
nem bírtam megállni, hogy ne írjak neki, tudni akartam, hogy mi van vele. Ha
kissé vontatottan is, de sikerült beszélnünk néhány mondatot. Ez azóta sem
változott sokat. Múlt hétig. De nem erre akarok kilyukadni, hanem ezen írás
nyitómondatára. Nem arról van szó, hogy barátok vagyunk-e vagy sem. Arról van
szó, hogy mit érzel a másik iránt. Most én jutottam el arra a pontra, hogy nem
tudom kezelni ezt az egészet. Majdnem három hónap után, teljesen váratlan, úgy
éreztem, hogy el kell tennem a fotóját az asztalról, mert belegebedek minden
egyes alkalommal, amikor ránézek. Ahhoz hogy tényleg tudjam értelmeznem a fenti
mondatot át kellett élnem azt, ez a szomorú tény. Alapvetően nem szeretek már a
szerelemről filozofálni, van-e és ha van, akkor mi az, és hasonló közhelyes
nonszenszek, így nem tudom (ez kezd mostanában mindennek a tételmondata lenni,
amibe belekezdek) hogy az érzés, ami emészt valaminek/valakinek a hiánya, amit saját
hibámból elvesztettem, vagy a klasszikus értelemben vett szerelem, de nem is
ezen van hangsúly, hanem azon hogy megint tanultam valamit.
Érdekes, hogy az ember mennyi közhelyes okosságot
kap tanácsul az ismerősöktől, ha ehhez hasonló helyzetbe kerül. „Majd találsz
jobbat!”, ez a kedvenc, hiszen leginkább én rontottam el a dolgokat azzal, hogy
a kompromisszumkészségem egyenlő volt a nullával. „Jobb ez így, rád fér egy kis idő
egyedül”, tudom, hogy vannak, akik jól érzik magukat egyedül, de basszus, valaki próbálja már megmagyarázni nekem, hogy mi abban a jó, ha az ember nem tudja valakivel megosztani az
életét. És igazából sorolhatnám még napestig, de felesleges lenne. A maga
módján ironikus, hogy az egyetlen dolog, amivel valamilyen szinten azonosulni
tudtam/akartam egy félvállról odavetett, "mondok valamit, hogy mondjak valamit" okosság volt, de mégis ebben próbálok hinni, „Minden okkal történik.”
(Igazi oraveczi befejezés, köszönöm-köszönöm, egész héten itt lépek fel!)
