Kiválthatja-e a
stílus a történet eredetiségének hiányát? Bízván abban, hogy a végkifejlet nem
abba az irányba halad, amit én belőttem a film közepe tájt, ez a kérdés
mocorgott végig az agyamban. Nyilván egy tehetségesebb rendező munkája
élvezhetővé tehet egy olyan forgatókönyvet is, ami más kezei közül feltehetőleg
középszerű fércmunkaként került volna ki. Bár ki tudja. Pláne, hogy történetesen
ez volt Wentworth Miller – Michael Scofield személyesen – első forgatókönyve,
amit nem más dirigált, mint az általam az Oldboy óta rendszeresen és hangosan
méltatott Chan-wook Park.
A történet nem
sejtet túl sok meglepetést, és ezen a filmvégi magyarázat sem változtat sokat.
Apu meghal. Anyu, kislány gyászol. Húsz éve nem látott sármosan creepy
nagybácsi előkerül. Akik nem örülnek, hogy előkerült elkezdenek eltűnni. VAJON
MI VAN A HÁTTÉRBEN?
Három dolog miatt érzem úgy, hogy semmiképp sem
volt elvesztegetett idő megnézni a Stokert. Egy, ahogy azt már fentebb jeleztem
rendkívül stílusos volt, és az utóbbi időben túl sok sablonra gyártott
hollywoodi taknyot láttam. Felüdülés volt, a maga néhol beteges vonulataival
együtt. Kettő, a zene! Clint Mansell, enough said! A harmadik pedig a két főszereplő
Matthew Goode és Mia Wasikowska. (Nicole Kidman gyémántra csiszolt orrát inkább
igyekszem elfelejteni) Goode annyira meggyőzően alakította a negédes, nett pszichopatát,
hogy azt Anthony Perkins is állva tapsolta volna. Jól működtek együtt a kiscsajjal,
pont annyi kémia volt köztük, amennyi még nem annyira beteges, hogy
kikapcsoljam a filmet. Pedig én aztán nem vagyok rest kikapcsolni egy filmet,
ha egy szex jelenet túl hosszú, vagy rokonok másznak egymás ágyába! :D
És végszó helyett álljon itt a dal, mely a
stáblista alatt zárja a filmet.
