Időnként próbálom
szavakba önteni, hogy mik is azok a motívumok egy filmben, amik alapján egy-egy
mozizás érzelmeket vált ki belőlem. Egyet azt hiszem most sikerült megfognom a
Lars and the real girl kapcsán. A filmben Ryan Gosling egy fiatal férfik alakít,
akinek az a kényszerképzete, hogy egy gumibaba élete szerelme, így valódi
személyként kezeli, beszél hozzá, simogatja etc. Orvosi tanácsra a család is úgy csinál,
mintha Bianca igazi lenne, ezzel segítve Lars rehabilitációját. A srác
mindenhová viszi magával „plasztikszerelmét” – ha élhetek a szokásos módon
félrelőtt magyar címmel – így együtt szocializálódnak, bevásárolnak és így
tovább. És itt jön az a pont, ami nekem megkülönbözteti az átlagos hollywoodi
takonytól ezt a filmet, ugyanis a jól ismert amerikai valóságban az lenne a
következő lépés, hogy mindenhol kiröhögik, ne adj isten bántják, aztán egyszer csak robban az őrült. Sajnálom, ha kicsit spoilerezek, de itt egyáltalán nem
erről van szó. Az egész város egy emberként azon van, hogy Lars meggyógyuljon.
A fodrász levágja Bianca haját, a templomi népek misére viszik, a helyi
plázában öltöztetik, szóval mindenki kiveszi a részét a terápiás
színjátszásból. És ez, ez az összefogás az, amivel engem meglehet fogni.
Az emberek
kegyetlenek, önzők és magasról szarnak egymásra. Természetesen, tisztelet a
kivételnek, de ha az eltökélt, határozott jóemberekből lenne a több, akkor nem
lenne ennyi nyomor és halál ezen a világon. Így nyilván megérint, ha az
elképzelésem szög egyenes ellentétét látom a mozivásznon. Önfejtegetésemet erre
alapozom, ugyanis, amikor effajta őszinte összefogást vagy szeretetet látok egy
filmben, akkor akarva akaratlanul ellágyul a szívem és bizonyos esetekben még
egy-két könnycseppet is elmorzsolok. Ez az egyik filmes gyengepontom. A legjobb
példa talán az iszonyatos Tobey Maguire-ös Pókember trilógia - büntető - második
részének azon jelenete, amikor a metrón utazók nem hajlandóak átadni Petert
Doctor Octaviusnak, közvetlenül miután megmentette az életüket. Na, én ezt a
filmet kifejezetten utálom, ezt a horpadtarcú Maguire gyereket meg gondolkodás
nélkül odavetném akár Ollókezű Edward karjai közé is, de… és itt a csavar.
Ennél a jelenetnél még is elégedetten bólogatok. Összefogás, határozott
kiállás, egó a kukában.
De hogy ne csak egy
ilyen szélsőséges példával éljek, az elmúlt hetekben volt egy mókás élményem,
ugyanis képes voltam levetni egy könnycseppet szemhéjam szirtjáról a kib@szott
Rockhajó végén! :D Nem szoktam szmájlizni a blogon, de ez ide most muszáj! Aki
látta a filmet, az a fentebb taglaltak alapján nyilván tudja, hogy mi volt az,
ami ennyire tetszett, aki nem az meg sürgősen nézze meg a The Boat That Rocked
című roppant jópofa, zseniális soundtrack-kel megáldott filmet.
Meg kéne fejteni,
hogy miért vált ki belőlem hasonló érzéseket egy Gran Torino finálé vagy Kick-Ass
első sikeres bevetése. Móka dörzsölgetni az evidencia lámpását. Dzsinnre nem is
nagyon számítok, de azért jól esik. Ezt a Lars and the real girl-t, meg, ha tehetitek,
nézzétek meg, egész jó kis film. Ryan Gosling meg szokásához híven fenomenális.
