Egy vizsgám van hátra, aztán szabadság, szerelem. Nem mintha korábban
sok időmet kötötte volna le a tényleges tanulás, de azért a látszat is elég sok
időt emészt fel. Most épp – néhány órával a végső megmérettetés előtt – ismét csak
nosztalgiázok. Sokszor teszek így, és sokszor írom le, és sokszor használom ezt
a szót. Azt mondja az internet, hogy a nosztalgia definíciója a következő: „Erős vágyakozás múltbeli érték után; nagy
sóvárgás, áhítozás olyan után, amit már ismerünk, átéltünk vagy ilyennek
gondolunk.” Nem értek ezzel teljesen egyet, de annyiban igaz, hogy a nagyon
kaotikus, vérzivataros időktől eltekintve, az idő tényleg sok mindent
megszépít, így az intenzívebb emlékek feltehetőleg örömtelibbek. Abba meg bele
sem megyek, ha egy-egy múltbéli benyomás olyan időket idéz, amikor a jelenkori
problémák még zacsiban sem voltak, és „minden olyan egyszerű volt”.
Egyszerűbb soha sem volt, csak
más. Mindig a jövőre készülünk és a múlt felett ítélkezünk, ahelyett, hogy a
jelennel foglalkoznánk. Ami van, az soha sem elég jó, soha sem elég színes,
soha sem elég erőteljes. Mindig több kell. Ha többet foglalkoznánk azzal, ami
van, ahelyett, ami már elmúlt, vagy ami lesz, sokkal szebb lenne minden. Én
legalábbis ezt vallom. Tudom botor, felelőtlen hozzáállás az enyém, de vannak
pillanatok, amikor nagyon jól érzem magam. Szabadnak, mint egy szárnyaló sólyom
a felhők között, a kék égen, két mezei pocok elfogyasztását követően. Röpke
momentumok ezek a hétköznapokból, de azt hiszem megéri. Pont most olvastam egy
könyvben valamit, ami idevág, és nagyon tetszik, nem helveticás hipster felirat
a facebook profilod fejlécére, de minden egyszerűsége ellenére megragadt a
fejemben. „Csak a pillanat számít, és a
szép pillanat sosem múlik el.”
Komolyan mondom, szerelmes vagyok ebbe a könyvbe, még a legegyszerűbb
megfogalmazásban beszúrt gondolatok is olyan szépen helyezkednek a kontextusba,
hogy minden egyes mondatot érdemes egyből két-három alkalommal újraolvasni. Na de
mielőtt elkezdek itt csapongani mindenféle irányokba, visszaterelem magamat a
múltidézés egy olyan formájához, mely nem egyértelműen a keserűségből és az
elégedetlenségből fakad, habár nyomokban… na várjunk, elvesztettem a fonalat.Az a baj ezzel az alkotói
kényszerrel, hogy ténylegesen csak és kizárólag éjszaka működik. Nappal nagyon
ritkán írok, de nem csak a blogra, hanem úgy általában, akármit. A probléma
csupán az, hogy ahogy nő az alkotási vágy az éj közeledtével, a fogaskerekek
kattogása az agyamban és a koncentráció úgy hagy alább. Eszem egy banánt.
Nos tehát. Valószínűleg azért
vesztem el gondolataim sűrűjében, mert magam sem tudtam merre tartok. Régi
képeket nézegettem, 7-8 évvel ez előttről. Ez talán azon időszaka tudatos
létezésemnek, ami a legérdekesebb lehet a jelen tekintetében, hiszen akkor
szinte minden más volt, mint most. És nem csak arra a húsz kiló különbségre
gondolok, mert az, valljuk be, többek között a korral jár. Motivációként kéne
hogy hasson, amit látok, ehelyett az első gondolat természetesen a rimánkodás,
mint minden normális ember esetében, de úgy döntöttem, inkább egyszerre
hantolom és dicsőítem a múltat. Nem kell, hogy példa legyen, vagy útitárs. Elég
a tudat, az emlék, hogy volt valaha más is, mint ami most – illetve egy adott
ideig - megszokottnak tűnik. Amíg az ember mereng azon, hogy milyen volt a
tegnap, addig elrobog mellette a ma, mint egy gyorsvonat, a holnapot meg úgyis
átalszom. Tudom, hogy ugyanazt ecsetelem már ikszedik soron keresztül, de
magamat is meg kell győznöm, hogy azon a néhány kellemesen nosztalgikus percen
kívül nem érdemes tovább mélázni a múlton, mert ami volt elmúlt. Legyen az egy
gyerekkori szerelem, az édes gyermeki gondtalanság vagy épp az a bizonyos „V”
az ágyék felett, if you know what I mean.(utóbbiról persze nem kell lemondani, hisz ki tudja mit rejt a jövő, ha-ha)
