A mai este
apropója az volt, hogy vége életünk első egyetemi évének. Nem sikerült a „buli”
tökéletesre, de azért elég jól éreztük magunkat. Arra kérném meg a kedves
olvasót, hogy amennyiben tovább olvassa ezt a bejegyzést, legyen szíves
elindítani a jóval alább található zenét, amit youtuberól linkeltem.
Van két szó, amit
rendszeresen használok, pedig annyira mesterséges a számból, mint Mónika
showban a kedves gesztus. Reveláció és epifánia. Ők lennének azok. Ha el
akarnám odázni a június 28-ai éjszaka érdemeit és jelentőségét, akkor ezekkel a jól megszokott
elcsépelt, sznob szavakkal élnék, pedig jelenleg úgy érzem, hogy ennél jóval
többről van szó. Lehet, hogy reggelre a felére sem fogok emlékezni, és saját
szavaimnak csak töredékével tudok azonosulni, mégis, most épp úgy érzem, mintha
farkas szemet néztem volna a jóistennel, és csak hajszál híján kaptam volna ki.
Annyi minden
jutott eszembe, annyi és olyan emlék, ami akarva akaratlanul is könnyet csal a
szemembe. És kivételesen nem azért, mert szentimentális, illuminált állapotba
keveredtem, hanem mert szép emlékekről van szó. Remélem, még hallgatjátok a zenét, hanem, akkor repeat. Kezdeném is a legfrissebb ilyen felismeréssel,
élménnyel. Rendszeresen megesik, hogy az éjszakai téblábolásnak az Astoria az
alfája és omegája. Ilyenkor általában az aluljáróban megtalálható egy bizonyos „szaxofonos
ember”. Ő az, aki akármennyire ittasan, akármilyen szomorkásan indulok el hazafelé
a Kálvin téren át, mindig kicsit jobb kedvre tud deríteni a Careless whisper
megunhatatlan taktusainak előadásával. Ma, amikor az utolsó alkalommal tudtuk
rásütni egy összejövetelre, hogy egyetemi, első éves buli,
nekem ismét egy ilyen találkozás jelentette az éjszaka megkoronázását. Nem csak a „szokásos” élmény miatt, hanem mert
ez volt az a jelenet, ami alkalmat teremtett arra, hogy megérjem a megvilágosulás
azon momentumát, amikor rájövök, hogy nem az éjszakába, nem az alkoholmámorába,
nem a káoszba, és nem a nők közelségébe vagyok szerelmes, hanem magába a
romantikába. Abba a romantikába, amit ezek összessége ad, kiegészülve sok
egyéb aprósággal, amiket ha akarnék, se tudnék szavakban önteni. ( A zene megy
még? Nem? Repeat! Köszi, Fanni! ) Ezen
megállapításon túl született még egy-kettő az este folyamán, amit nem
feltétlenül kellene virtuális naplóm hasábjain megörökíteni, de a lényeg, hogy
ha az ember jobban elmereng egy-egy szembogár vizslatásában, akkor könnyen rájöhet, hogy az a szeretet, amit feleslegesen
koncentrál vagy tart fent rossz irányba, bizonyos elvi korlátokon belül sokkal
hatásosabban és értelmesebben érvényesülhet házon belül, ott ahol nem is
sejtené senki.
Annyira egyszerű
szeretni valakit. Nem is feltétlenül kell, hogy a másik viszont szeressen. A
lényeg csupán az, hogy ellenkező póluson csücsülő értse az érzéseid miértjét és
mikéntjét. Sem több, sem kevesebb nem számít. Csak a szerelem. Nem az a Notebookos,
Ryan Goslingos, Jane Austenos, Elfújta a szeles, Dirty Dancinges, hollywoodos takony-szerelem.
Arra a szerelemre gondolok, ami minden sztereotípián kívül esik, és nem kötelez
arra, hogy leéld a másikkal az életed. Csupán nem kevesebbre, mint hogy tiszteld
és támogasd a másikat egészen addig, amíg nem tudod őszintén, hangosan azt
mondani, hogy a másik már nem érdemli azt a megbecsülést és odaadást, mit Te
egészen addig a pillanatig természetesnek vettél, vagy míg mind a ketten el nem
múltok az örökkévalóság tengerében. Lehet, hogy az egyszerűbben barátságnak nevezett
dolog az, amiről én beszélek, de nekem szeretni valakit többet jelent, mint
holmi kommersz címkéket aggatni olyan emberekre, akik irányt mutatnak,
befolyásolnak, támogatnak, meghallgatnak, elviselnek, megölelnek és arcon
csókolnak, akkor is, ha hülye, felelőtlen, meggondolatlan, idióta, harsány,
hangos vagy érzelmileg túlhevült vagy, amilyen általában. Amilyen én vagyok.
A zene megy még? Mindegy. Köszönöm ezt az egy évet mindenkinek. Jó éjt!
Ahogy kezdtük, úgy fejeztük be. Köszönöm.
