Ismét
hajnali négy órakor járulok kegyvesztett gondolataim jól megszokott szentélyéhez.
Képtelen vagyok belőni, hogy mikor kéne lefeküdni vagy felkelni, ahhoz hogy az
éjszaka ne kenjen minden adandó alkalommal két sötétkék mokeszt a szemem alá. Inszomnikus (ezt a szót most találtam ki)
gondolataim vezérfonalát már jó ideje terelgetem bejegyzésről bejegyzése, így
szinte biztos, hogy nem most fogom felgöngyölíteni, úgyhogy ugranék is írásom
valódi apropójára, miszerint ma szart adtam ki a kezemből. Nincs ezen mit
szépíteni, elküldtem egy beadandót, ami minden bizonnyal egy kis kupac
kutyakakival lehet hasonló színvonalon. Bár a kutyaszarnak határozottan erősebb
a kötése a valósággal, mint az írásomnak, ami köszönőviszonyban sincs semmivel,
amiről Arisztotelész azt állította, hogy logikus. Még csak nem is nagy kupac,
csak kicsi, az a fajta, ami már kétszer elázott, megszáradt és meg is lett
taposva, de még mindig nem takarította fel senki, mert olyan rohadt undorító.
Sok kutya megeszi a kakáját, de ezt… ezt még kutyám Jerry Lee is ott hagyná,
Jim Belushi nagy bánatára. Elkanyarodva a kutyaszar esztétizálástól, én az a
fajta dacos, gőgös hülyegyerek voltam pici korom óta, aki nem hajlandó fejet
hajtani a hülyeség oltára előtt. Majd agyvérzést kaptam minden egyes
alkalommal, amikor a kankalin IQ-jú általános iskolai osztálytársaim
szabadasszociációs, ostoba, random beszólásait hatásosabb humornak minősítette
a köz reakciója, mint az én jól átgondolt, tartalmi kapcsoláson átesett,
kedvesen eléjük gurított kis poénbombáimat. Az a makacs kis kretén is én
voltam, és vagyok a mai napig, aki inkább üresen ad be egy dolgozatot, mert nem
fog hülyeségeket odaírni, azzal a felkiáltással, hogy a végén jól is elsülhet…
…
…
…
Áhh… megrohamoztak a középiskolai emlékek. Amikor a
melletted ülő erősködik, „írjad csak
írjad, a legrosszabb, amit történhet, hogy hülyeséget írsz”. Hát én nem
írok hülyeséget, akkor inkább legyen egyes, amúgyis, amikor nem ikszelgetni
kell, mennyi a valószínűsége, hogy értelmes gondolatok manifesztálódnak tintám
nyomán. Mondjuk nekem súgni se lehet, mert az sérti a büszkeségemet. Höhö… és
tényleg. Nehezítette ezen aprócska jellemhibáimmal való együttélésemet, hogy
négy évig a pedáns, éltanuló barátnőm volt a padtársam, aki kényszeresen
segíteni akart, de végül mindig ő volt a dühösebb, amiért nem hagytam neki.
Órán egyedül szeretek ülni, mert az se jó, ha valaki folyamatosan pofázik.
Tehát, amikor valaki erőszakoskodik, hogy próbáljak meg hülyeséget írni, vagy
jobban akar súgni, mint én a jó jegyet, esetleg végigpofázza az órát, akkor
általában ezt érzem.
Visszakanyarodva a kutyagumimra,
arról van itt szó, hogy életemben először tudatosan kontármunkát adtam ki a
kezeim közül, mert nem voltam a helyzet magaslatán, ami nyilván az én hibám,
szó se róla, csak attól még frusztrál. Igazából választhattam, hogy elküldöm
emailben és majd beíratom az egyest, vagy holnap bemegyek és közlöm vele, hogy
azonnal írja be az elégtelent, MERT MEGÉRDEMLEM. Majd felkiáltok, hogy SZEPPUKU,
előrántom a tantómat, gyomron szúrom magamat vele és fordítok rajta kettőt,
hogy megóvjam családom, s barátaim a megaláztatástól és a szégyentől. Nos,
mivel a harakiri túl körülményes, valamint nem rendelkezem sem tantóval, sem
rövidkarddal (az nem ugyanaz?) úgy döntöttem, hogy marad az arcnélküli
szégyenkezés. Bár most hogy belegondolok az email fiókomhoz csatolva van egy
kép, amin kifejezetten kiemelt helyet foglal ez az arcom. Igazából mindegy.
Szabad kredites tárgy, soha többet nem látom a tanárt, amikor megyek beíratni
az elégetlent, akkor meg majd veszek fel álbajuszt, meg Don Johnsonos
napszemüveget.
Konklúzió? Tanuljál bazmeg, és ne
két héttel a határidő után, hajnali kettőkor álljál neki beadandót írni egy
olyan témában, amire akkora a rálátásod, mint Stevie Wondernek a zongora
billentyűire.
