Hans Zimmer: Pirates
of the Caribbean – Dead Man’s Chest
Minden második taktus Jack
Sparrow-centrikus, bohókás, mókát sejtet. Szeretem ezt a lemezt, de semmi
esetre alkalmas megtámogatni a beadandó írást, hiszen vagy arra asszociálok 10
másodpercenként, hogy soha sem ittam még igazi rumot, vagy éppen arra, hogy
hősiesen kardozok egy csapat alávaló ellenséges kalózzal, majd győzelemittasan kardélre
hányom Keira Knightley-t. Pun of the year.
Punnany Massif – Shen Kick
Első sorban persze ugyanaz a baj
vele, mint bármi más zenével, ami magyarul van. Minimális koncentrációval is
értem a szöveget és lopja a figyelmet. Arról nem is beszélve, hogy időnként azt
vettem észre, hogy a dalszöveget írom le, a helyett, amire már közben nem is
emlékeztem, hogy mi van, mi? És ott a másik eset, amin viszont egészen jót
derültem, ugyanis egy-két ponton azt vettem észre, hogy rímel, amit írok. Ami
ha jobban belegondolok egy sajtótörténeti értekezésnek nem biztos, hogy
alapvető követelménye. Abba meg már bele sem megyek, hogy jelenleg ez az a
zene, ami a legjobban ki tud zökkenteni bármiféle cselekvésből, legyen az
bánatos merengés a nyitott könyvek felett, mélabús epekedés a jegyzeteimen
könyökölve, vagy mindannyiunk kedvence, a magányos évődés a tehetetlen
éjszakával, beadandó írás helyett. Ilyen ez a popszakma. Legyen Te is velünk együtt NUMBER ONE!
Parkway Drive – Deep Blue
Nem biztos, hogy annyira megy nekem
a multitasking, hogy a zenei gyúrás VOLTra összeférjen József Attilával és a
Szép Szóval. Akármennyire folyékony fém folyik az ereimben, higanyt pisilek és
úgy kopaszodok, mint James Hetfield, meg kell hogy jegyezzem a metal zene és
annak különböző válfajai nem igazán segítik előre a tanulást. Más dolog, amikor
meghallgatsz dühösen valami jó kis metalcore-t, és legszívesebben szétrúgnál
két kukát, mert az úgy sem tud védekezni, meg az is, amikor legszívesebben
szétrúgnál két kukát, mert dühös vagy, aztán meghallgatsz valami jó kis
metalcore-t. A tehetetlenségen dühöngeni, meg amúgy is céltalan, szóval már azt
sem tudom miről beszélek. Tényleg nem. Ennek semmi értelme. A lényeg, hogy a
tika-tika-tika-dzsu-dzsu-dzsumm meg a herén vert jegesmedve találkozása
egyáltalán nem segíti előre a beadandó írást.
Nyers – Szeretet Béke
Van
Ismét a magyar szöveg az elsőszámú
ellenlábas, de nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy mennyi emlékem van
ezzel a lemezzel… hát… igazából… kettő. Azok is homályosak. A lényeg, hogy
Czutor Zoli régi bandájának ezen lemeze volt életem egyik első saját kazettája,
ami tényleg zenét tartalmazott nem szofisztikált törphumort. Plusz a Teszter
Eszter című opusznak köszönhetően sikerült életemben először zenében hallanom a
fasz szót. Azért ez elég mérvadó egy
olyan romlott lelkű fiatalembernél, mint én. Ki tudja, lehet ez a lemez
indított el a lejtőn!
Az az igazság, hogy ez
egy szokatlanul burkolt lemezajánló volt. Nagyon szeretem ezeket a zenéket.
Egyiket jobban, mint a másikat, ihajjja! Nagyon okos dolog, amúgy a tanuláshoz
zenét keresni, majd találni, lemondani róla, majd okolni az elvesztegetett idő
miatt. De a legjobbak - nem kell, hogy nevükön nevezzük őket – még blogolnak is
ezekről a borzasztó megpróbáltatásokról, ahelyett, hogy ténylegesen haladnának
a beadandóval. Fuck me!
Picsába, és megint
megy ez a fránya Karib-tenger kalózai soundtrack, mindjárt kicsimpaszkodok az
ablakon a rácsra és kiabálok valamit a szomszédoknak érthetetlen, artikulálatlan
kalóz stílusban… mondjuk:
Emánnnfőőődelááttokotttanatávolbanahollecsukjajaszemétadélibáb!Áürrrrrr
