Az elmúlt
napokban nagyon bennem volt a blogolhatnék, de erőszakkal elfolytattam a
késztetést, mert annak igazán semmi értelme nincs, hogy ugyanazt leírjam nyolcszor,
csak pepitában. Lényegében arról van szó, hogy ezermillió dolgot csinálnék
szívesen a tanulás helyett, aminek az eredménye természetesen az, hogy nem
csinálok semmit, amiből esetleg erőt nyerhetnék vagy produktív lenne, de amíg
persze nem is tanulok, mert azon görcsölök, hogy mi mindent csinálnék helyette.
Aki valaha az életben járt iskolába nyilván tudja, hogy miről beszélek, nem épp
egy unikum az én esetem, úgyhogy ez megint csak egy kis virtuális piszkolás,
hogy néhány percig eltereljem valamivel a figyelmemet.
Az egyik dolog,
amivel nagyon szívesen eltölteném az időmet jelen helyzetben, számomra is meglepő
módon, a versolvasás. Furcsa lehet, hogy ez meglepő, mert nem arról van szó, szőke
fiúgyermekeket szeretnék feláldozni valami letűnt istenség oltárán, vagy
esetleg kipróbálni a késdobálást élő célpontokkal, de tényleg az, mert nagyon
sok éve nem volt verses kötet a kezemben öt percnél tovább. Gyerekként faltam a
verseket, nem telt úgy el nap, hogy ne olvastam volna Petőfit, Wass Albertet
vagy Ady-t. Persze utóbbi kettőt akkor még nem értettem annyira, bár
valószínűleg ma sem, de ez nem változtat a tényen, hogy mai napig a kedvenceim,
habár ez a trió kiegészült Babitscsal és Radnótival. Persze ez véletlenül sem
hangoztatnám magyar szakos cimborák előtt, mert, ahogy a filmes idézetekkel és
a dalszövegekkel, a versek címeivel és szövegeivel is hadi lábon állok, ami a
megjegyzésüket, felidézésüket illeti. Azt kell, hogy mondjam fantasztikus pszeudo-intellektuel
vált belőlem az évek folyamán, mégis, és pont ezért is, olyan dolgokkal kapcsolatban
nem szeretnék csütörtök mondani mások előtt, amikről tényleg van valami
fogalmam, és amiket tényleg szeretek.
Ha túl leszek a
következő két héten, ZH-k vizsgaidőszak eleje, a jóisten rá a tanúm, hogy
előrángatom az összes verses kötetem, ami itt bujkál a kiskönyvtáramban. Amit
persze már részben megtettem most is (a tanulás helyet), minek eredménye egy
kis sötétkék, bőrkötéses Babits, aminek létét már kezdtem megkérdőjelezni,
hátha csak álmodtam, de szerencsére meglett. Szeretem a régi könyveket. Plusz
feladat, hogy amint tényleg lesz egy kis szabadidőm (szabadidő alatt azt értem,
hogy nem görcsölök azon, hogy mit nem csinálok) akkor elkezdem az
állománygyarapítást verses kötet irányba. Valamint rájöttem, hogy szükségem van
egy drága hobbira, nem mintha, most nem szórnám a pénzt. Ez a hobbi pedig nem
lesz más, mint összeszedni Ady összes eredeti kötetét a lehető legrégebbi
megjelenéssel. Ami Mel Gibson karakterének az Összeesküvés-elméletben (nézzetek
újra, jó kis film) a Zabhegyező volt, az lesz nekem az eredeti Ady sorozat,
azzal a különbséggel, hogy én el is olvasom. Zárszó helyett pedig Babits:
„Húnyt szemmel
bérceken futunk
s mindig csodára vágy szivünk:
a legjobb, amit nem tudunk,
