Vitorlát fel

                Ma öt hónapos a (F)utóirat 2.0, és ezzel párhuzamosan átléptük az 1500-as oldalletöltést is, nem is beszélve arról, hogy elstartolt Sanyi barátommal közös podcastünk, szóval daliás idők ezek az internet engem övező szegletében. Ezeket a virtuális, életidegen örömöket tetézi egy kicsit a tény, hogy ma kimentem a lakásból és szívtam egy kis kokszos városi levegőt. Hiába az elmúlt heteket Bridget Jones módban töltöttem, bezárkózva a lakásba, hajnalig zabálva, csak azért lefeküdve, hogy hamarabb hozzáférjek a reggelimhez, nem azért releváns a mai nap, mert ismét napfénybe áztathattam volna fakó orcámat, amennyiben nem zúdult volna ránk az átkozott nukleáris tavasz, a mosatlan lepedő színű felhőivel meg ezzel a fog-vacogtató széllel. De szép hosszú mondat lett. Szóval a mai nap valódi erőssége az volt, hogy elintéztem dolgokat. Dolgokat. Things and stuff, ahogy a gyásztól bódult Rick Grimes motyogta a Walking Dead utolsó évadában.

                Nem jellemző rám általánosságban, hogy bármit is elintézek. Ennek többek között az az oka, hogy ketten vagyunk szeretett Édesanyámmal és ki van nyalva a hófehér popsikám, mindent elintéz helyettem. Igaz, az, hogy 5 éve betöltöttem a 18-at nagyban megnehezíti a dolgát, de így is bravúros munkát végez. Imádom. A dolog árnyoldala természetesen az, hogy ehhez jól hozzászoktam, és ha valamit muszáj is nekem elintézni, akkor vagy kitérek előle egy 180 fokos fordulattal vagy az utolsó utáni pillanatban fogcsikorgatva, szájhúzogatva eredek az adott ügy nyomába, hogy aztán csúfosan leszerepeljek felkészületlenségemnek hála… így visszaolvasva, ez olyan, minta az első szemeszter szóbeli vizsgáiról beszélnék. De visszakanyarodva az alap témához, nem vagyok az a fajta ember sajnos, aki rendesen utánajár a dolgokat és elvégzi időben a feladatait, legyen szó a legapróbb dolgokról. Nos, ezen szeretnék változtatni, hogy egy kicsit új lendületet kapjak. Új életet kezdeni csak a filmekben lehet egyről a kettőre, de új színt vinni az hétköznapokba, na az talán még nekem is kivitelezhető.

Az elmúlt napokban tényleg még a lakásból se mentem ki, csak zabáltam, sorozatot néztem, meg beadandókat írtam, aztán felkeltem másnap délután egykor. Ezek nyomai táskák formájában fel is lelhetők a testem két specifikus pontján, míg az apróbb sötétebb táskák a szemem alatt vertek tábort, addig a zsíros szotyvadékok a derekamon, olyan, mintha konstans rám lenne csatolva két fehér, bőr övtáska, telepakolva tepertővel meg hurkával. Ebből már szappant is lehetne csinálni.

Szakítva ezzel a mihaszna habitussal, úgy döntöttem, hogy tegnap nem fekszem le aludni, hátha képes leszek visszazökkeni egy kis túlórázással a normális kerékvágásba, vagy a b) variáció, hogy kimúlok végkimerültségben. Igaz még nem vagyok túl a második napon, de lekopogom, még ver a szívem. A terv az volt, hogy Karib-tenger kalózai 3 stílusban átbillentem magamat a holt ponton, ahogy Ők a hajót, aztán majd napközben letudom a kis játszmáimat Davy Jones-szal és a brit flottával. A rémséges polipkalózt a diákigazolvány-igénylés hivatott reprezentálni, míg az angol hajóhadat az OSZK mikrofilm állománya, ami csak arra várt, hogy kipörgessek belőle mindent, amit tud 1962. április 25-ről (ne is kérdezzétek). A-ból B-be való rohangálás közben még arra is szakítottam időt, hogy megálljak Erzsin venni két jegyet a pénteki Superbutt koncertre, szóval mód felett produktív napom volt. De ami tényleg impozánssá teszi ezt a kedélyes szürke keddet, az tényleg a diákigazolványom megigénylése, mely feladatot korábban röpke nyolc hónap alatt nem sikerült abszolválni. Ráadásul, a szokásos rabfotó/román vendégmunkás útlevél felhozatalhoz képest egész vállalható kép lesz rajta. Nem fogjátok elhinni, az ügyintéző hölgy megmutatta képet és megkérdezte, hogy szeretnék-e egy másikat, ha esetleg nem tetszik. Mindezt a józsefvárosi okmányirodában, ahol az élet hurrikán, mert ez nyócker.

                Fellelkesülve azon, hogy végre kibontakoztam sötét szobám fojtogató öleléséből, kicsit pozitívabban látom most a világot, és igyekszem eszerint is cselekedni a továbbiakban. Keep it simple, ahogy a művelt német mondja. Nem kell túlgondolni a dolgokat, csak fel kell emelni a seggedet és akkor mindent meg lehet oldani. Ha nem próbálod meg, akkor meg soha sem tudod, hogy sikerült volna-e. Tudom, pitiáner dolognak tűnhet ilyen nagyokat mondani, ilyen apróságokra, de a béka segge hozzám képest most az Csomolungmán rázkódik valami tibeti dubsetpre, szóval valahol el kell kezdeni.