Gatsby helyett: The xx – Together

               Megnéztük az új Gatsby adaptációt, kellemesen túlpolírozott volt, ahogy minden Baz Luhrmann film, amit korábban láttam. Voltak benne nagyon jól kigondolt részek, főként a látványra kihegyezve, a zene pedig… ó a zene.

                Gyakorlatilag ennyit a filmről, ugyanis, amin már a film előtt is sokat a pörögtem, az a hozzárendelt válogatás lemez, ami ezúttal nem csak egy szokványos „various artists” mixtape, amit csak promóciós céllal csaptak a filmhez. Ezek a dalok, akármennyire nem kéne, hogy a filmhez idomuljanak, tökéletesen megállják a helyüket, sőt. A film katartikusnak szánt fináléjáig egyre csak azt veszi észre a kedves, figyelmesen fülelő néző, hogy a komponált zene egyre intenzívebben rágyúr a hangulatra Sia – Kill and Run-jának, valamint a The xx – Togetherjének dallamának különböző variációival. (utólag egészíteném ki ezt még a Lana Del Ray trackkel, amiről megfeledkeztem) Fergeteges, tényleg. Ha nem is kaptunk egy instant klasszikust, a zene használata akkor is mindenképp megér egy misét. Erről tényleg csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, bár rettenetesen elfogult vagyok, mert már a mozizás előtt egy héttel szénné hallgattam a filmzenét, és a Nero - Into The Past-jával karöltve, pont ezek a dalok lettek a kedvenceim, és azóta is repeatben pörögnek. Így hogy a dalok, és tartalmuk az iTunes-ból kilépve, a vásznon új kontextusba kerültek, még erőteljesebbek, még hatásosabbak, mint előtte. Ha a filmre nem is tudok 7/10-nél többet lőni, a zene magában is simán 9/10. Luhrman korábbi filmjeiből azért sejthető, hogy nagyon sok munkát feccöl a zenék kiválasztásába és felhasználásába, szóval ilyen szempontból le a kalappal.

                Tényleg az egész lemez nagyon a helyén van, de ami leginkább megtalált (pláne a filmet követően) az a már fentebb említett Together című dal. Ha becsukom a szemem egy sötét szobát látok, középen egy megvilágított asztallal. Az asztal közepén egy szokatlan kinézetű sötét barna metronóm, ami ütemesen, jobbra-balra, ingatja nehéz fejét a végtelenségig. Egy idő után furcsán vibrálni kezd a szobát övező sötétség, nem is vibrálni, inkább lassan lüktetni, mint egy emberi szív. S ahogy a dalnak vége szakad, a szív is megáll. Furcsa egy szám ez. Vagy csak az állandó rohanásban már nem veszem a fáradtságot, hogy ha egy dal megtetszik, lehunyjam a szemem néhány percre és semmi mással ne foglalkozzak, csak a zenével, amit hallok.
El kell olvasnom a könyvet...