Napközben van,
hogy mondok okosakat. Igazi megfejtéseket, nem csak jól megfogalmazott
csúsztatásokat. Szerencsére nem csak az egóm súgja ezt a fülembe, hanem kívülről
is kapok olyan visszajelzéseket, amik alátámasztják azt, amit gondolok, és azt
ami lenni szeretnék. Ilyenkor kéne előkapni egy tollat vagy ceruzát és megragadni az
aktuális gondolatot a golyóinál. Természetesen ezek mind olyan pillanatok,
mint amikor az ember megálmodja a tökéletes hangsort vagy a zuhany alatt állva
jut eszébe élete meghatározó rímpárjára. Igazság szerint egyiket sem sikerült
még megélnem, - de tucatnyi filmes klisét követve - feltételezem, hogy ezen „hallatlan”
remekműveknek csupán töredéke vetődik végül papírra.
Nyilván nincs már
igazából új a nap alatt, de akad két fajta ember, akiknek néha ér valamit a
szavuk. A számomra kevésbé egyértelmű, az alkotó, valamint a lehető legrelevánsabb személy, a barát. Minden álmom,
hogy egy személyben testesíthessem meg mindkét említett személyt és amellett,
hogy talán hozzá is adok valamit az engem körülvevő világhoz, végre teljes
egészében ki tudjam fejezni magamat. Addig is, amíg megtalálom a helyes ösvényt
igyekszem eleget tenni a kevésbé intuitív,
de annál lényegibb szerepnek.
Vannak emberek,
akik így vagy úgy elromlottak, akár egy öreg kávéfőző vagy egy számítógép,
utóbbi talán még tökéletesebb példa, összetettsége miatt. Remélem, senki sem
érzi degradálónak a gépekhez való hasonlítgatást, amikor jelentős részünk
napjai egy az egyben ugyanazon séma alapján épülnek fel, de akármi is történik nap közben, éjszakára mind visszahúzódunk dobozkánkba, a következő használatba
vételig. Szóval vannak ezek az elromlott emberek, akiket nyilván valakinek meg
kell javítani. Ezzel a történettel csupán két baj van, kevés az, aki hajlandó a
megmentő, a „szerelő” szerepét vállalni, valamint túl sokan vannak azok is, akik
egyáltalán nem is akarják, hogy megmentsék Őket. A legfájdalmasabb pontja ennek
a történetnek persze az, hogy hiába próbálod foltozgatni a megrepedt vázát, ha
az kiveti magát a kezedből, hogy ezernyi apró darabra törjön a betonon. A mai nap konklúziója nem az, hogy
mindenkit meg kell menteni. A megfejtés teljesen más. Valami, amit habár
kimondtam néhányszor, realizálni nehezebb, mint hangot adni neki. Vannak, akik
nem akarják, hogy megmentsd Őket, vannak akiket hátra kell hagyni, mert
magukkal rántanak a mélybe és velük égsz el. Ezek azok az emberek, akiken nem
lehet segíteni, mert csupán egyetlen egy olyan személy van a földön, aki észhez
tudja téríteni Őket, ez pedig az, akivel nap, mint nap kénytelenek
szembe nézni a tükörben.
Ez a hátrahagyás
első körben elég radikálisan hangozhat, de hiszem azt, hogy aki nem engedi hogy
a javára cselekedjenek, azt erőszakkal sem érdemes kivonszolni a vakarékából,
mert amint hátat fordítasz visszamászik a homályba. Ezek azok az emberek,
akiknek ténylegesen el kell ballagniuk egészen a pokol kapujáig, hogy onnan
önszántukból, saját elhatározásból forduljanak vissza. Lehet, hogy ebbe a
gondolatba vegyül egy kis önzőség is. Nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy
vannak emberek, akik nem érdemlik meg, hogy azok helyett szenvedjenek, akiken
segíteni akarnak. Ők vagy megtalálják a kiutat egyedül vagy sem. A fontos
válaszokat sohasem egy másik embertől kapjuk meg.
